Ignác – A lelkek lovagja: Százhúsz diák örömjátéka az Erkel Színházban

Három dolog motivált arra, hogy szeptember 20-án családommal elmenjek az Erkel Színházba, és megnézzem az Ignác – A lelkek lovagja című darabot, amelyet a jezsuiták Szent Ignác megtérésének 500. és szentté avatásának 400. évfordulójához kötődő (azóta már véget is ért) jubileumi éve alkalmából vittek színre.

Amikor arról olvastam, hogy a darabot a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium 120 fős Magis kórusának tagjaiból álló diáktársulat adja elő, számtalan élmény jutott eszembe, amiket akkor éltem át, amikor életem folyamán pásztorjátékok vagy más darabok színrevitele során szereplőként, illetve később rendezőként közreműködtem.

Ma is elevenen élnek bennem ezek az előadások, és leírhatatlan, örök emlék számomra minden színpadi szereplés,

függetlenül attól, hogy a szerep, amit alakítottam, nagy felkészülést igénylő volt-e, vagy egészen kicsi, mint például amikor az esztergomi ferences gimnáziumban Valakit játszottam, és csupán egyetlen tőmondat volt az enyém.

Vizy Márton, Kajtor Domonkos SJ és Tóth Dávid Ágoston

Ha felnőttként, szülőként egy ilyen darabra betér az ember, akár játszanak benne a gyermekei, akár nem, mindig kap valami pluszt, amiben máshol nem lehet része. Az amatőr színjátszók érdek nélküli, őszinte, tiszta színpadi játéka lélektől lélekig hat, és magasba emeli az ember szívét.

Amikor a Szent Ignácról szóló darab plakátján megláttam a Vizy Márton – Tóth Dávid Ágoston szerzőpáros nevét, ahogy mondani szokás, nem volt több kérdésem.

Egyből bevillant életem egyik legjobb színházi élménye: a Madáchban játszott Én, József Attila című musical. Az előadásra korábbi plébánosom, jó barátom, Vigyázó Miklós hívta fel a figyelmemet. Akkor még nem tudtam, hogy örökségének része lesz majd ez, hiszen csak terv maradt, hogy együtt nézzük meg a darabot – a mennyei Atya váratlanul hazahívta őt. Így történt, hogy a leggyakrabban hallgatott kedvenceim egyike lett ez a musical, amely nagy mélységeket mutatott meg József Attila költészetében. Amikor meglepetést készítettem feleségem 40. születésnapjára, egyértelmű volt a választás: a darabból ismert Áldalak búval, vigalommal című dallal készültem.

*

Amikor beléptünk az Erkelbe, azzal a tapasztalattal ültem le a helyemre, hogy tudtam,

Magyarország legnagyobb befogadóképességű színházában játszani öröm és kihívás.

Kihívás, mert többször jártam már úgy, hogy a több mint 1800 férőhelyes nézőtér igencsak foghíjasan telt meg, és ez legtöbbször kihatott az előadásra, a befogadói élményre is. Ha viszont telt ház van, megtapasztalható a tömeg csendje, figyelme, s amikor felhangzik a taps, az leírhatatlan, katartikus élmény a társulat és a közönség számára egyaránt. (Ilyen volt, amikor a ’90-es évek végén Rost Andrea főszereplésével láttam itt a Traviatát). Amikor elkezdődött a Szent Ignác életét bemutató darab, jólesően nyugtáztam: ezúttal megtelt az Erkel.

A színpadi játék az elejétől fogva magával ragad. Íñigo López de Oñaz y Loyola baszk lovag, a későbbi Szent Ignác történetét a legtöbben csak a klisék szintjén ismerjük (egy ágyúgolyó eltalálta a lábát, betegsége idején megtért, később pedig megalapította a Jézus Társaságát, azaz a jezsuita rendet). Ennél többet azonban csak kevesen tudnak róla. A darab arra tesz sikeres kísérletet, hogy egy bő háromórás időkeretben közelebb hozza őt a nézőhöz, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen Ignác mesél nekünk magáról, végigvezet bennünket élete legfontosabb állomásain.

Az idősíkok olykor változnak, s van, amikor egy apró csengő hangjára szó szerint megáll az idő, a színpadon éppen zajló cselekmény, a jelenet kimerevedik, és az ég összeér a földdel: Szűz Mária vagy maga Jézus lép be Ignác életébe.

A művet misztikus musicalként hirdetik. Kajtor Domonkos jezsuita szerzetes munkáját is dicséri, hogy a darab végén azzal az élménnyel állunk fel a székünkből: tulajdonképpen egy lelkigyakorlaton jártunk. A misztika azonban nem csak a lelkigyakorlatok sajátjaként jelenik meg. A darab kockázatot vállal: nagy mélységig és szinte az egész előadáson végigvonulóan jeleníti meg a bennünk és a világban lévő jó és rossz, az angyalok (és Szűz Mária, Jézus), valamint a démonok (sátán) egymás elleni küzdelmét. A szerzők végig egy nagyon keskeny és kényes ösvényen haladnak: teológiailag pontosan, semmit el nem rejtve, de a nem vallásos néző befogadását sem gátló módon mutatják be az eseményeket.

Amikor Ignác egy-egy határponthoz érkezik az életében, például Párizsba tart, a jelképes hegyen szeretne átkelni, és egy talicskában ülő ember személyesíti meg a kétségeit, hol a démonok és az ördög akadályozzák az útján (megakasztják, nehogy átjusson a hegy csúcsán), hol pedig az angyalok és Jézus segítik az előre jutását (igyekeznek bátorítani, és oldalról, hátulról maguk is tolják a talicskát).

S éppen ez az a pont, ahol tetten érhető a darab kulcsa: a kétség, az öröm, az ifjúkori lázadás, az elbizonytalanodás, a lelkesedés nem csak Ignác életének velejárói.

Az előadás nem szájbarágósan, hanem szinte észrevétlenül ráébreszt bennünket arra, hogy ezek a jegyek a mi életünknek is sajátjai.

Hogy a harc, a küzdelem körülöttünk és bennünk is zajlik. De fontos tanulság, hogy nem vagyunk egyedül.

A Szűzanya és Jézus nem hagy magunkra bennünket, akkor sem, amikor Ignáchoz hasonlóan a halálos ágyunkon fekszünk, és még utoljára megkísért bennünket az ördög. Szűz Mária jelenléte a szent életében számomra a darab hatására vált világossá. Ignác szinte szerelmes a Szűzanyába, aki minden elbizonytalanodásakor jelen van és segíti őt. Nem is akárhogyan. A darabban, mesterien ábrázolva, először amolyan szoborként tűnik fel Jézus édesanyja – úgy, amilyennek a templomainkban látjuk, és ahogyan sajnos legtöbbször a szívünkben is elképzeljük őt. Ám amikor Ignác tépelődik, egyszerre megmozdul a szobor, ránéz, hozzá lép, megszólítja, rámosolyog, megérinti a vállát – azaz élővé lesz.

Fontos felismernünk, hogy a Szűzanya nem csak Ignáchoz, hanem hozzánk sem amolyan hideg, rideg szoborként viszonyul, hanem élő módon.

Tele van érzelemmel. Válaszul merjük végre mi is érző, lángoló szívvel megszólítani őt, mint égi édesanyánkat! Szűz Máriát Németh Márta alakítja a darabban. Arcát, szemeit látva, a hangjában bujkáló mosolyt hallgatva az ember úgy érzi: kitűnő a szerepválasztás.

Az már csak ráadás, hogy a Szűzanya is mer vicces lenni. Ez a jegy egyébként végigvonul a darabon: minden szereplő természetes közege és sajátja a humor, amely azonban sohasem bántó vagy sértő. Nem olcsó megoldásként vetik be az alkotók, hanem eszközként, amely segít, hogy sikerrel járjunk a megkülönböztetés útján.

A darab elkerüli a jól ismert katolikus csapdahelyzetet: nem lesz hangsúlyait tekintve egyoldalú, reklám az üdvösség mellett.

A szövegkönyv és a zene is arról tanúskodik, hogy a szerzőpáros pontosan tudja, milyen fontos a sátán, a vádló hiteles és jó megformálása. (Véleményem szerint a Csillagok háborúja új szériáját éppen ezen a ponton rontották el.) Az ördögöt alakító Gulybán Csongor előadásmódjában, gesztikulációjában a maximumon teljesít, és a démonokat alakító táncosok is tudatosítják bennünk: a gonosz nem csupán egy karikatúra, hanem jelen lévő valóság, s amint elfordulunk a másik embertől, máris nyert, ha észrevétlenül is… Fontos megtapasztalnunk ezt, hogy felismerjük és megkülönböztessük a jóra és a rosszra hívó hangokat. S hogy rájöjjünk, az elbukásainkból való felállás révén végeredményben sosem vész el a remény.

A szövegkönyv és a dalok kéz a kézben járnak egymással.

A szöveg nyelvezetében hétköznapi, a mai ember és a fiatalok által is használt szókészlettel operál, s nem kérdés, hogy ez segíti a befogadást. Így még könnyebb ráismernünk önmagunkra az egyes helyzetekben, jelenetekben. A dalok több mint fülbemászóak, az ember a színházból kilépve, sőt még másnap is dúdolja őket. Az előadáshoz szinte csak minimális díszletet használtak. A szerzők és a diákok együtt találták ki ezt az eszköztelen, de annál hitelesebb színrevitelt, ami segít elkerülni sok kortárs musical hibáját, a giccsessé válást.

A Loyolai Szent Ignácot alakító Csurilla Bertalan a színpadon öltözékében teljesen hétköznapi, de gesztikulációjával, színi játékával magával ragadja a nézőt, s nagy lelki magasságokba és mélységekbe viszi. Bertalan egy betegség miatt átmenetileg elvesztette az énekhangját (erről az előadás előtt kaphattak tájékoztatást a jelenlévők). Ám ezáltal is sikerült egy új szintet megmutatni Ignác és mindannyiunk életéből. Azt, hogy a bajban nem maradunk egyedül (hiszen az egész gimnazista csapat szíve, ha lehet, most még inkább együtt dobbant a főszereplőével, és a háttérben rejtőző segítő énekhang sem rombolt, hanem épített). És azt, hogy az élet valóságát élhetjük meg akár az ünnepi pillanatokban is.

Az Ignác – A lelkek lovagja nem szokványosan fejeződik be. A művek nemritkán a főszereplő halálával érnek véget. Ám itt egy különös új fejezet kezdődik: Isten országába kapunk betekintést, ahol Ignác most már színről színre látja a Mestert, Jézus Krisztust, és találkozik a Szűz Anyával, egykori társával. A humor ebből a jelenetből sem hiányzik: Ignác rájön, hogy az égi Jeruzsálem nem csupa Szent vagy éneklésből áll, és nem is különféle munkákban teljesedik ki, hanem folytatása, beteljesedése a földi életének, s itt végre a helyén van már minden és mindenki.

A befogadó is erre kap meghívást, és a középpontba egyértelműen Jézus kerül.

A darabot megálmodók és színpadra állítók, felnőttek és gimnazisták, mind a tudásuk és a lelkük legjavát adták. Herpainé Velkey Klára kórusvezető, a tanárok és a szülők is mindent megtettek a sikerért. Az előadás végén mindenkinek járt a jól megérdemelt, szűnni nem akaró tapsvihar, jelképesen pedig a mély meghajlás és a kalaplengetés. Ezzel együtt szomorú szembesülni azzal, hogy – a határon innen és túl bemutatott – huszonegy sikeres előadás után ezt a darabot így, ebben a formájában nem játsszák többé. A rend és az alkotók azonban azt remélik, hogy a „pesti Broadway” felfigyel rá és színre viszi. Őszintén szurkolunk ennek. Egyvalamit azonban feltétlenül le kell írni: az előadás a jelenlegi formájában teljes volt, és éppen az tette teljessé, ami a legértékesebb: a diákok őszinte, hiteles, érdek nélküli színjátszása. Ez olyan lelki szintet nyitott meg, amit semmi más nem tud pótolni. Az előadás végén, amikor a diákok énekelve, táncolva, ujjukat az égre emelve amolyan „bulihangulatot” teremtettek, abban világosan kifejeződött:

a darab lényegét tekintve nem tanítani akar, hanem tanúságot tenni.

Ignác életének elmesélésével megmutatja, hogy a mi Urunk emberszerető, és édesanyján keresztül is segít bennünket. Sosem mond le rólunk, és sosem vagyunk egyedül, életünk egyetlen szakaszában vagy helyzetében sem. Ezzel a reménnyel és bizalommal telve indulhattunk haza a színházból, s immár megerősítve így élhetjük tovább az életünket.

Az előadás után egy dolog villan fel bennem. Most még inkább szíven találnak azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy az energiaválság első áldozatai a kultúra intézményei (könyvtárak, színházak, művelődési házak) lesznek, amelyek, ha érthető okokból is, de elsőként zárnak majd be hónapokra a válság idején. Pont akkor, amikor – véleményem szerint – a legnagyobb szükség lenne rájuk. Jó volna megoldást találni arra, hogy a lelkünket továbbra is a jó, az igaz és a szép felé emelhessék a könyvek, a képzőművészeti alkotások, a színdarabok, Thália papjai, akiket az Erkel színházi este folyamán a diákok a legméltóbban személyesítettek meg.

Mert „a zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel”!

 

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Pásztor Péter/Jezsuiták

Magyar Kurír