Így tiltakozik a nők elleni erőszak miatt a menekültként Budapesten élő afgán festő

Történetét a nemzetközi nőnap alkalmából adjuk közre és megmutatjuk néhány alkotását is.

„Ah, kedveseim, akik békében és biztonságban éltek, figyeljetek! – kérte Murad Sharifi költői ihletettségű írásában, amelyet a kiállítás megnyitóján felolvastak. – És ah, figyeljetek, akik halljátok a hangomat és a gyengeségeimről beszéltek, idegennek hívva engem!”

Hét lánytestvére és hét gyermeke van, köztük négy lány – az értük való aggodalomtól vezérelve már hazájában figyelmet kért, hallatta hangját, elment iskolákba, hogy beszéljen a diákoknak a nők jogairól. Amellett, hogy felemelte hangját az elnyomás ellen, tudni kell róla azt is, hogy az Afganisztánban üldözött hazara kisebbséghez tartozik. Nem szívesen beszél arról, mi késztette menekülésre, de magyarázat nélkül is érteni véljük.

„Nehéz napokon mentem át. Van mondanivalóm. Sok országon áthaladtam, ahol elnyomás volt, de senki nem tiltakozott ellene. Igen, idegen vagyok. Utolsó leheletemmel elhagytam házamat, városomat, országomat, hogy megérkezzek a ti földetekre, hogy menedéket keressek…”

2015-ben Bulgárián, Szerbián át érkezett Magyarországra, azóta hajléktalanszállón lakik és keményen dolgozik. Menekült státusszal rendelkezik.

„Ti, akik a Bibliát olvassátok, talán együttéreztek fájdalmammal. Elhagytam a gyerekeimet, hogy a tieitek mellett lehessek, így emlékezem a sajátjaimra.”

A kemény munkával megkeresett pénzből ugyanis nem albérletet fizet, hanem szétszóródott családját támogatja minden erejéből. Egyszerű életet él, a munka kitölti a napjai nagy részét, ám amikor akad egy kis szabadideje, azonnal ecsetet vesz a kezébe. Még ha tudja is, hogy  veszélyt jelenthet rá, ha megfesti a gonoszságot.

„Harcolok a győzelemért, az igazságért, az egyenlőségért” – vallja.

Afgán nőket látunk a kiállított képeken. Kislányokat, akik nem járhatnak iskolába, akik csonkításon esnek át. Nőket, akik álmodnának, szárnyalnának, de láncaik visszahúzzák őket a földi valóságba, ahol teljesen jogfosztottan élnek, nem tanulhatnak, nem dolgozhatnak, nem öltözködhetnek kedvük szerint. Nőket, akik erőszakot szenvednek el nap mint nap.

Több mint egy tucat kisebb kiállítása volt már Bulgáriában, Svédországban, Hollandiában és Magyarországon. A kőbányai kiállítást Keller Diána, a Köszi Kő-Café rendezvényszervezője nyitotta meg, aki kifejezte örömét a szép, komoly anyag és a jó együttműködés miatt. Sári Gabriella szociális testvér, festő-restaurátor vette át a szót, és kifejezte csodálatát, amiért Murad amatőr festőként ilyen termékenyen alkot. Elmondta, hogy Murad a női családtagtagjain keresztül látta a sok átélt szenvedést, ezt próbálja meg ábrázolni feszültséggel teli, sötét tónusú képein. Nehéz témák, egyedül az utolsó kép ad némi feloldozást: a férfi és a nő egységét fejezi ki, akik mint madárszárnyak, összeolvadnak. Mintha a Szentlélek galambként egybeölelné a férfit és a nőt, megmutatva, milyen szép repülés lehetne a kapcsolatuk.

Murad Sharifi 2016-ban festett Ferenc pápának is, akit nagyon tisztel, mert szót emel az elnyomottakért. A következő levél kíséretében küldte el neki Rómába: „Megmostad és megcsókoltad a menekültek lábát, együtt utaztál velük, hogy átéld az utazásukat. Megértetted a tehetetlen és reménytelen embereket, megmutattad nekik, hogy nincsenek egyedül, kedvességed reményt adott nekik az életre. Éreztük az emberséget abból, amit tettél. Az egyik lecke, amit megtanultunk tőled, hogy az emberiesség felbecsülhetetlen érték. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire nagyra értékelünk, és kérlek, fogadd el ezt az ajándékot tőlem, aki a menekültek társadalmának kis része vagyok. Isten áldjon, amiért mindig készen állsz, hogy segíts és vezess.”

A levelet és a fotót, amit válaszként kapott a pápától, kincsként őrzi azóta is. Tavaly április 29-én ott volt a Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban, amikor Ferenc pápa szegényekkel és menekültekkel találkozott.

Egy hónapon át látogatható a barátságos kávéházi térben ennek a szerény, csendes, szűkszavú embernek a kiállítása, akiben mély érzések élnek és mély társadalomjavító szándék, ahogyan a megnyitóra írt beszédében jól kifejezi: „Csendemet a világnak adtam ajándékul. / Afganisztánból Európáig sírtam. / Végre erre a földre elértem. / A fájdalom miatt az afgán nőkről meséltem. // Nem én beszélek. / Ez az afgán nők megtört torka és elnémított hangja. / Én nem osztozom a nők sorsában. / A fájdalom én magam vagyok.”

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír