II. Erzsébet mélyen hívő asszony volt – Interjú Pintér Károllyal, a PPKE BTK intézetvezetőjével

– Szeptember 8-án elhunyt II. Erzsébet királynő, az Egyesült Királyság uralkodója. A királynőt életének 97., uralkodásának 71. esztendejében érte a halál nyári rezidenciáján, a skóciai Balmoral kastélyában. Hetven esztendő rengeteg idő egy ember életében. Lehet-e szakaszokra osztani II. Erzsébet uralkodásának hét évtizedét?

– Természetesen, csak az a kérdés, milyen szempontok alapján. Az egyik szempont nyilván lehetne a brit birodalom elolvadása, ezzel párhuzamosan a modern Nagy-Britannia kialakulása. Nehéz pontos korszakhatárokat kijelölni, de az első időszak talán az ötvenes évektől a hetvenes évekig tartott. Amikor Erzsébet 1952-ben trónra kerül, még egyértelműen egy birodalom uralkodónője, de ez a világhatalom ekkor már bomlásnak indul. A legfontosabb mozzanat India függetlenné válása 1947-ben. Ez rögtön együtt jár a szubkontinens kettészakadásával Indiára és Pakisztánra. Indiát a birodalom ékkövének nevezték, a legnagyobb területű, a legnépesebb lakosságú és gazdaságilag is a legfontosabb gyarmat volt. Onnantól kezdve, hogy Indiát elvesztette a birodalom, még Erzsébet apjának az idejében, a felbomlás lavinaszerűen gyorsuló folyamat volt, egy ország, aztán kettő, öt és így tovább.

A ’60-as években az afrikai gyarmatok zöme függetlenné vált, Rhodézia (ma Zimbabwe – A szerk.) volt az egyik utolsó jelentősebb ország, amely az 1960-as évek közepén egyoldalúan kiáltotta ki a függetlenségét, mert ez apartheidrendszer volt, akárcsak Dél-Afrika. 1971-ben a britek kivonták minden csapatukat a Szueztől keletre fekvő volt birodalmi területekről, köztük Szingapúrból, és megadták a függetlenséget a Perzsa-öböl menti kis arab monarchiáknak. A nyolcvanas évekre a brit birodalom megszűnik, ezt nyugodtan mondhatjuk.

A volt gyarmatok többsége azonban tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek, amelynek továbbra is Erzsébet volt a feje, szívén viselte a sorsukat, kiemelt figyelemmel foglalkozott velük.

A Nemzetközösséghez tartozó országok azonban szuverén módon saját maguk választják a parlamentjüket, kormányukat. A legkorábban önállóságot nyert egykori gyarmati országokban, Kanadában, Ausztráliában van egy sajátos tisztség, főkormányzónak nevezik, az adott országból jön, de hivatalosan ő a királynő teljhatalmú képviselője, betölti az államfő szerepét. Ha például a kanadai parlament elfogad egy törvényt, akkor ez a bizonyos főkormányzó írja alá Erzsébet nevében.

– Napjainkban félelmetesen felgyorsult az idő, szinte naponta változnak a dolgok. Mondhatjuk, hogy ezzel szemben II. Erzsébet az állandóságot jelképezte, személyében és az általa vallott és követett értékrendet tekintve is?

– Teljes mértékben. Elegendő, ha csak az uralkodásának hosszúságát nézzük. Ma, 2022-ben alig van élő brit ember, aki visszaemlékezne arra az időre, amikor még nem Erzsébet volt az uralkodó, minimum nyolcvanévesnek kell lennie, és ebből a korosztályból azért nincsenek már olyan sokan. Generációk nőttek fel azzal a megnyugtató, biztos tudattal, hogy a királynőjüket Erzsébetnek hívják. Érdekes például, hogy a BBC hogyan korszakolta Erzsébet hét évtizedes uralkodását. Szerintük

a fénykor az ötvenes évekre esett, akkor volt fiatal. Újdonságként hatott, hogy a briteknek királynője van, hiszen Viktória óta nem ült királynő a brit trónon.

Egy csinos, fiatal, vonzó, sugárzó jelenség, ezek voltak a „mézesévei”. A hatvanas évek viszont a nagy társadalmi változások időszaka…

– Akkor ért véget a viktoriánus kor?

– Igen, legalábbis az erkölcsiség és a hagyományok terén. Az ötvenes évek angol társadalma még nagyon konzervatív volt. A hatvanas években aztán jön a Beatles, a popzene, a szexuális forradalom. London nagyon izgalmas, pezsgő, de a királyi család értékrendjétől távol álló hely volt. Ekkoriban a királyi családot sokan kicsit idejétmúltnak kezdték tekinteni. Kialakult egy kis távolság főleg a fiatalabb generáció és a királyság intézménye között.

– Reagált erre a királyi család?

– Igen. Például 1969-ben beengedik a BBC-t a királyi család belső terébe, a Buckingham-palotában és a királyi kastélyokban forgathatnak filmet, megmutatják a széles nyilvánosságnak a mindennapi életüket. Addig az uralkodó egy arckép volt csupán, akit néha láttak a televízióban, semmi több. Most pedig

megpróbálják emberarcúvá tenni a monarchiát: óvatosan, a hagyományoktól nem elszakadva, de a királynő és a királyi család reagál a korszak kihívásaira.

Ennek egyik jellemző példája, hogy Erzsébet volt az első uralkodó, akinek a tévében közvetítették a koronázását 1953-ban. Ez állítólag az ő döntése volt, többen is ellenezték, így a miniszterelnök, Winston Churchill felháborodva tiltakozott, hogy micsoda döntés ez. A királynő azonban hajthatatlan volt. Ilyen értelemben, ha megfontoltan, lassan haladva is, igyekezett lépést tartani a korral.

– A kilencvenes években viszont a királynő és a királyi család egyértelműen válságos időszakot élt meg.

– Itt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a válság nem az ő személyét érintette. Hetven évig botránymentesen uralkodott, ami egészen fantasztikus.

Példaértékű házasságban éltek Fülöp herceggel, aki az első és egyetlen szerelme volt, és aki szintén elképesztő fegyelemmel és kötelességtudóan töltötte be a királyi házastárs nem mindig hálás szerepét, mindig és mindenhol egy lépéssel a királynő mögött.

Négy gyermekük született, három fiú és egy lány, mind a négyen ott mentek az autó mögött, amikor a koporsót néhány napja ünnepélyesen elszállították az edinburgh-i székesegyházba. A négy gyermek közül háromnak a házassága ugyanabban az évben, 1992-ben bomlott fel. Ráadásul ennek az évnek a végén kigyulladt és leégett a windsori kastélynak, a királynő egyik lakhelyének egy jó része. Ez az év egyértelműen válságos volt a királyi család, így a királyné életében, és ez őt látványosan megviselte. Mindig nagyon megfontoltan, visszafogottan nyilatkozott, de az 1992-es esztendő után azt mondta: ezt az évet nyugodtan lehet annus horribilisnek, borzalmas évnek nevezni. Ebből az egész válságözönből a legsúlyosabb a trónörökös Károly és Diana házasságának felbomlása volt.

– Pedig kezdetben álompár voltak…

– 1981-ben világraszóló esküvőjük volt a Szent Pál-székesegyházban, még a magyar tévé is foglalkozott vele, ami a szocializmus idején nagyon nagy szó volt. Dianát azonnal szívébe fogadta a nép, elképesztően népszerű lett, csinos, fiatal, kedves hölgy. Az egésznek volt némi tündérmese jellege. A ’80-as évek első felében megszülettek a gyerekek, Vilmos és Harry. Aztán nagyon csúnya véget ért ez a tündérmese, amikor kiderült, hogy Diana és Károly házassága gyorsan megromlott. Károlynak volt egy korábbi szerelme, Kamilla, akit a királyi udvartanács tagjai nem tartottak elfogadhatónak, mivel bár anyai ágon nemesi származású volt, de nem királyi és nem is arisztokrata. Diana a Spencer grófok arisztokrata családjából származott, nála ilyen probléma nem volt. Diana tizenkilenc éves volt a házasságkötése idején, naiv kislány, aki biztos, hogy kezdetben szerelmes volt Károlyba, de rettentően magányosnak érezte magát a Buckingham-palotában, és fulladozott a királyi család szigorú protokolláris korlátai között. Károly 1986-ban visszatalált Kamillához, a csalódott Dianának szintén lettek viszonyai, így 1992-ben bekövetkezett a hivatalos különválás.

A rendkívül agresszív brit bulvársajtó rárepült erre, egymást érték a leleplező cikkek. Mindez az érintetteken kívül legkellemetlenebbül a királynőt érintette, hiszen a saját fiáról és a menyéről volt szó.

Ebben az időszakban a brit társadalomban komolyan felvetődött: minek nekünk ez a királyi család, azért, hogy ilyen botrányos szappanoperát adjanak elő? Bár nem a királynő személyét érintette mindez, az árnyék őrá is vetült. 1996-ban Károly és Diana hivatalosan is elváltak, 1997-ben pedig bekövetkezett Diana tragikus, halálos kimenetelű autóbalesete Párizsban. A királyi család, beleértve a királynőt, napokig nem szólalt meg, nem reagáltak nyilvánosan Diana halálára, miközben tömeghisztéria tört ki az országban. A Buckingham-palota előtti teret elárasztották a virágok, a gyertyák, az emléklapok. A nép követelte, hogy a királynő szólaljon meg.

– Végül ez megtörtént…

– Igen, mert ezúttal is felül tudott emelkedni a saját elvein, konzervatív beidegződésein. Állítólag ebben az éppen akkoriban hatalomra került új miniszterelnöknek, Tony Blairnek is része volt, aki a színfalak mögött igyekezett rávenni a királynőt, hogy szólaljon meg, ezt várja a nép.

Végül is Erzsébet élő tévéadásban megemlékezett Dianáról, szép, emberi hangon. Ezzel teljesen visszájára fordította az addig ellenséges hangulatot.

Sokan ezt tartják egész uralkodása fordulópontjának, mert innentől kezdve a britek ismét úgy tekintettek rá, mint a nemzet nagymamájára.

– Vincent Nichols bíboros, Westminster érseke, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke megemlékezésében azt írta, hogy II. Erzsébet élete és tevékenysége minden napját a keresztény hit jellemezte. Hogyan mutatkozott ez meg nála?

– Erről a nyilvánosság nem tud túl sokat. Azt tudjuk, hogy VIII. Henrik óta a mindenkori uralkodó hivatalából következően az anglikán egyház feje, munkaköri kötelessége tehát egy vallási vezető szerepének a betöltése is. Természetesen ez formalitás, ténylegesen ezt az egyházfői szerepet a canterburyi érsek, illetve – új érsekek és püspökök kinevezése esetén – a miniszterelnök tölti be. Angliában annyira tökélyre fejlesztették az alkotmányos monarchia keretei között az uralkodó önálló hatalmának korlátozását, hogy a királynő még az anglikán egyház ügyeiben sem szuverén.

Szimbolikusan természetesen nagyon fontos szerepe van. A kérdésére visszatérve,

minden visszaemlékező egybehangzóan állította, hogy Erzsébet mélyen hívő, vallásos asszony volt, kifelé viszont ez ritkán nyilvánult meg.

Csak olyan ünnepi eseményeken, amikor kifejezetten az anglikán egyház fejeként jelent meg, így a karácsonyi beszédeiben.

– II. Erzsébet a külvilág szemében a méltóságot, a távolságtartást testesítette meg, de nem a ridegséget. Milyen személyiség volt valójában?

– A királyi palota zárt világ, az ottani alkalmazottakra nem jellemző a pletykálkodás. Ám a kiszivárgott információk egybehangzóan állítják: Erzsébet szerető nagymama volt, odafigyelt nemcsak a gyerekeire, hanem az unokáira is. Kifejezetten szellemes, humoros ember volt, a viccelődés sem állt tőle távol. Nemrég hallottam egy bájos anekdotát, amit egy szemtanú mesélt el a közelmúltban, a királynő uralkodásának hetvenéves jubileumán. II. Erzsébet kedvenc nyári tartózkodási helye a balmorali kastély volt Skóciában, itt érte a halál is. Szeretett a környéken sétálni, amikor még fizikailag jobb állapotban volt. Előfordult, hogy egyetlen rendőrtiszt volt csak mellette. Egy alkalommal találkoztak egy amerikai házaspárral, akik gyalogtúrán vettek részt a környéken. Ők azonban nem ismerték fel a királynőt, csak azt látták, hogy itt van egy kedves öreg hölgy egy férfi társaságában. Elkezdtek vele beszélgetni. Kérdezték, hogy idevalósi-e. „Igen, van egy nyári lakom a dombon túl” – válaszolta Erzsébet.

Úgy tudjuk, a királynő is errefelé lakik, találkozott már vele?” – kérdezte a házaspár. Erzsébet rezzenéstelen arccal felelte: „Én még nem, de az úriember itt mellettem már igen.”

Az amerikai házaspárnak még mindig nem esett le, kérdezgették a rendőrtisztet, milyen a királynő. „Remek humorú hölgy” – mondta. A házaspár megkérte Erzsébetet, készítsen róluk és a rendőrtisztről egy fotót. Kezébe nyomták a kamerát, és Erzsébet készségesen lefényképezte őket, majd a rendőrtiszt is készített képet róla és a házaspárról. Remekül elbeszélgettek, végül elbúcsúztak. Utána a királynő azt mondta a kísérőjének: „Szívesen lennék légy a falon, amikor a házaspár hazatérve előhívja a képeket, és rájön, hogy kivel beszélgettek, fotózkodtak.” Ez az aranyos történet olyan arcát mutatja az uralkodónőnek, amit csak nagyon kevesen ismernek.

– Mi lehet a hetven évig uralkodó II. Erzsébet királynő öröksége?

– Maga az a tény, hogy képes volt a brit monarchia népszerűségét megőrizni az időnkénti hullámvölgyekkel együtt is, óriási eredmény. A 21. században élünk, Nagy-Britannia egy több évszázados demokratikus hagyományokkal rendelkező ország, alapvetően a népszuverenitás, a demokrácia, a jogi egyenlőség alapján működik, és ez a II. világháború óta nem csupán fikció, hanem valóság. Egy ilyen társadalomban önmagában nem evidencia az, hogy az államforma monarchia, az állam feje az uralkodó, akinek az az egyetlen érdeme, hogy királyi családba született.

Erzsébet az elképesztő fegyelmezettségével, kötelességtudatával példát mutatott, rengeteg ember szeretetét, tiszteletét elnyerte.

Folyamatosan utazott, belföldön és a világban egyaránt, ő volt Nagy-Britannia arca a világban. Nálunk is járt, még az Antall-kormány idején, 1993-ban. II. Erzsébet előtt az uralkodó nagyon ritkán hagyta el csak a palotát, és ereszkedett le a mindennapi emberek közé. Már az is nagy szó volt, hogy a II. világháború idején a királyi család kiment a bombázásoktól sújtott fővárosba, megmutatták az embereknek, hogy együttéreznek velük, ők is veszélyhelyzetben élnek. Erzsébet ezt jelentősen továbbfejlesztette:

az ő hosszú évtizedei alatt vált megszokottá, hogy az uralkodó megjelenik különféle rendezvényeken, kezet ráz és szót vált az emberekkel.

Szinte észrevétlenül modernizálta az uralkodó szerepét. Képes volt tanulni a hibáiból is: Károly kudarcos házassága után már minden további nélkül tudomásul vette, hogy unokái, Vilmos és Harry közrendű származású nőket vegyenek feleségül.

Erzsébet egy népszerű intézményt hagyott a fiára, ez a legértékesebb öröksége. A brit monarchia intézménye stabilnak látszik. Az utódain múlik, hogy ez a stabilitás megmarad-e.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita; Nyitókép: Twitter/Royal Family

Magyar Kurír