II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve – Várszegi Asztrik főapáttal beszélgettünk

Főapát úr milyen képet őriz XXIII. János pápa személyéről, koráról?

– Kisvárosban nőttem fel a létező szocializmusban, sajtóhíreink a pápákról nemigen voltak, de katolikus családból jövök, így otthon hallottam, illetve olvastam róluk. XXIII. János pápáról leginkább a jósága és embersége jelenik meg bennem, mint fiatalkori emlék. Az az időszak, amikor ő reformpápa lett és összehívta a zsinatot, nekem már a gimnazista éveimre esett. Gyerekkorom pápája XII. Piusz volt, aki inkább arisztokratikus, számunkra hihetetlenül távoli jelenség volt. Ehhez képest János pápa a maga jovialitásával azonnal szimpátiát vívott ki, amely még a kommunista világba is „begyűrűzött”. Érezhető volt, hogy valami változás következik majd az egyház életében, és az ő első, békét közvetítő és mindenkit megszólító megnyilatkozásai voltak azok, amelyekre fiatalemberként magam is felfigyeltem, és olyasfélét éreztem: így is lehet. 1964-ban érettségiztem, és megmaradt bennem egy olyan élmény, hogy ennek a kedves személyiségű pápának a megnyilatkozásai még a „béketáboron” belül is inkább pozitív visszhangra találtak.

A béke pápájának is lehet nevezni őt? Mennyire hatott az egyházra és a világra Ön szerint ez a személyes kisugárzás és a Pacem in terris enciklikában megfogalmazott gondolatok?

– A Pacem in terris 1963 áprilisában, halála előtt két hónappal jelent meg; magam is emlékszem az Ecclesia kiadásában megjelent kis füzetkére, ami azért volt jelentős, mert mi akkor hivatalosan a „béketábor” tagjai voltunk, és a pápa ebben a dokumentumban maga is a béke gondolatáról beszél, de keresztény és világméretű dimenziókba helyezve azt. Bizonyos értelemben ő is – akárcsak Ferenc pápa – a peremről jött. Nunciusként sokáig távol volt Rómától, így távolabbról tekintett rá az ottani dolgokra, szemléletileg könnyebben ki tudott lépni abból a feszes elzárkózásból, amely elődeire jellemző volt a világgal kapcsolatban. Közvetlenség, emberség és kitűnő humor jellemezte. Halála után magyarul is megjelentek róla kedves anekdoták, amelyeket mi, magyarok is szívesen olvastunk akkoriban és ma is. Talán nem személyének dogmatikus megközelítése, hanem az a derű és nyitottság talál bennünk könnyebben befogadásra, ahogyan ő bizonyos élethelyzeteket megoldott. Volt benne valami kedves huncutság, melyet a médiumok közvetítésén keresztül is közel éreznek az emberek, és valami ilyesmi érezhető most Ferenc pápával kapcsolatban is.

Főapát úr miként emlékszik vissza II. János Pál pápa megválasztására?

– Nekünk, magyaroknak az ő megválasztása szinte hihetetlen volt: az, hogy a szocialista táborból kerüljön főpap a római székbe, korábban valószínűtlennek tűnt, és óriási meglepetést okozott. Utána pedig ő, aki tisztában volt a reális szocializmus mibenlétével, azzal a mondattal fordult a világhoz: „Ne féljetek!” Ez bátorítást adott a vasfüggönyön túl és másutt élőknek is. Ez a hang – ellentétben a korábbi, a Kúriából kikerült pápák stílusával – új színt és világlátást hozott. Személyében nem az olasz pápák sora teljesedett ki, hiszen egy „kisebb” nép fiaként érkezett. Fellépésében, kiállásában belső elkötelezettsége és küldetéstudata is nagyon egyértelmű volt. Ez a korábbi pápákból sem hiányzott, de ő személyében sokkal érezhetőbben képviselte azt, hogy az embereket fel kell szabadítani, akárcsak magát Kelet-Európát is a lesújtó pszichés nyomás alól.

Amikor 1991 augusztusában itt járt, a püspöki karral együtt ebédeltünk vele a prímási palotában, és ott átadta számunkra a tanítását. Még talán a szalvétájával is ütögette az asztalt, majd megszólalt: „régen vártam erre a pillanatra”. Ezt csak olyasvalaki tudta így mondani, aki már szívében valóban régóta melengette ezt a vágyat, hogy találkozzon a magyar püspökökkel. Ehhez talán háttérként érdemes tudni, hogy korábban a magyar és a lengyel püspöki kar nem volt egészen harmonikus viszonyban. A lengyelek kritikusan nézték a magyarokat, így a pápa e mondatának mélyebb jelentéstartalma is volt.

Milyen emlékezetes találkozásai voltak a pápával?

– Jómagam ad limina látogatáson találkoztam vele először 1991-ben főapátként, később többször is találkoztunk személyesen. Közvetlenül, tolmács nélkül, németül tudtunk beszélni egymással abban a 15 percben, amennyi ilyenkor egy püspök rendelkezésére áll. Természetesen az ismerősök előtte szépen elláttak instrukciókkal, hogy mit mondjak meg a pápának, de én nem ezek alapján beszélgettem vele, mert – magamból kiindulva – tudom, hogy ez ilyenkor egyrészt nem helyénvaló, másrészt pedig gondoltam: valószínűleg ugyanúgy elfelejti a mondottakat a sok találkozás során, ahogyan én szoktam, ha rengeteg emberrel beszélek sűrű egymásutánban.

Az első ad limina alkalmával, amikor fehér asztalnál fogadott bennünket, volt előtte egy kis „térkép”, amely jelezte, hogy tőle melyik irányban ki ül, ez segített neki tájékozódni. Egyszer csak odafordult hozzám, és megkérdezte: „Főapát úr, ugye Önöknek van közük Szent Mártonhoz?” „Hogyne – mondtam –, nálunk született!” Ő erre bólintott és félhangosan megismételte: „Igen, igen, Önöknél született!” Erre persze a mellettem ülő püspöktársak mosolyogtak, Konkoly István szombathelyi püspök úr pedig megcsóválta a fejét: lám, ez az Asztrik még a pápával is kimondatja, amit ő akar hallani. Én meg a többiek felé fordulva mosolyogva megismételtem: „Hallottátok? A Szentatya is kimondta, hogy Szent Márton Pannonhalmán született. Roma locuta, causa finita.”

Egy másik alkalommal, amikor úgy adódott, hogy éppen mellette voltam a kalocsai érsek úrral együtt, azt mondtam neki: „Szentatya, úgy állunk itt Ön előtt, mint a Varsói Szerződés volt katonái. És lehet, hogy a magunkfajták miatt omlott össze a paktum…” Ez a kis derűs megszólalásunk nagyon tetszett a pápának, és úgy gondolom, hogy ilyesmiket meg szabad engednem magamnak, hogy jól érezzük magunkat mi is, meg a környezetünk is. Később erről azt írták, hogy megnevettettem a pápát, és hogy ilyen ritkán történik.

Egy másik megható élményem a Szentatya pannonhalmi látogatásához kötődik, amikor a szociális otthonunkban meglátogatta azokat a szerzeteseket, akiket a feloszlatás után kiraktak az utcára. Ez valami hihetetlen élmény és öröm, elégtétel volt a súlyosan beteg testvéreknek. A vesperást követően egyedül maradtam vele. Fáradt is volt, kicsit beszélgettünk, amikor kiderült, hogy a vacsora beszorult a liftbe. De ezt a protokolltól eltérő kis helyzetet is nagyon derűsen fogadta. A beszéd után, melyet a templomban tartott, ezzel fordultam hozzá: „Szentatya, a mi templomunk kicsi, csak kevesen férnek be, de a fiatalok kint imádkoztak egész este a templomon kívül: meg kellene őket áldani.” Ő azonnal spontánul felelte: „Hol vannak? Menjünk, menjünk!” Fáradt volt, vége volt a napnak, és ő mégis vállalta. Kimentem a főapáti balkonra, bejelentettem őt, és amikor kilépett, hihetetlen üdvrivalgás fogadta. Megáldotta őket magyarul. Ez egy váratlan, az idős és fáradt pápával való nagyon kedves találkozás volt.

Persze később apátgyűlések alkalmával is voltak általános kihallgatások, amelyeken jelen voltam, és egy alkalommal, amikor már nagyon beteg és megtört volt, csak ennyit mondtam neki: „Pannonhalma köszönti.” Ő pedig még emlékezett az 1996-os útjára és azt felelte: „Igen, meglátogattalak benneteket.”

Hogyan él Főapát úrban II. János Pál alakja?

– A Szentatya személyére nagyon áll az a kifejezés, amelyet a teológiában úgy hívunk, hogy karizmatikus személyiség, mindkettővel, a hivatalival is és a személyessel is rendelkezett. Róma püspökeként mindenkihez köze volt, a szerzetesek pártfogását és támogatását is teljes tudatossággal vállalta. Személyes karizmája, kisugárzása is volt: olyan erő, biztonság és jóság sugárzott belőle, amely alól senki nem tudta kivonni magát. Ez nagyon egyszerű dolgokban nyilvánult meg. Amikor Krakkóból megérkezett Magyarországra, akkor Göncz Árpád államfővel a repülőtéren kezet fogott és azt mondta: „Drámaíró barátod köszönt téged, tegnap este együtt vacsoráztam vele. Egyébként meg halálos fáradt vagyok.” Egy ilyen közvetlen gesztus nagyon közel hoz két embert egymáshoz. A pápa nagyon tudott figyelni is. Megmaradt bennem a tekintete, ahogyan a tömegeket szemlélve ameddig csak ellátott, szinte pásztázta a környezetét. Rendkívül jól érezte és figyelte meg az emberi magatartásformákat: éber szellemű és lelkű ember volt. Ennek tükrében különösen fájdalmas tapasztalat volt látni, ahogyan az erejét fokozatosan elveszítette, mert még vissza tudtam emlékezni az első magyarországi látogatására, amikor fiatalabban jobb erőben volt. Gyengeségében is megőrizte méltóságát.

A lengyel–magyar barátsággal kapcsolatban is eszembe jut egy kis epizód. Egyszer, amikor Seregély érsek úr egy herendi porcelánt adott neki ajándékba, hozzátéve, hogy ez magyar specialitás, hungarikum, akkor is humoránál volt és hozzátette: „Mint a gulyás!” Ilyen apróságok idéződnek fel bennem róla.

Jóleső érzés látni a mostani szentté avatása kapcsán, hogy a tömegeket elérő szeretete még mindig hat. Vonzó, szimpatikus volt kifelé, fegyelmezett befelé. Közeli szimpátiát érzünk iránta, és ha majd időben távolodunk, a történelem is el fogja helyezni őt abban a korszakos folyamatban, amely XXIII. Jánossal kezdődött, VI. Pállal folytatódott, és valójában napjainkig tart. Ezeknek a legújabb pápáknak a sora és tevékenysége, megítélésem szerint, egy korszakot képez.

Fotó: Thaler Tamás

Kuzmányi István/Magyar Kurír