Hodász András: Inkább békés legyen az ünnep, mint tökéletes

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Elmesélné, hogyan ünnepeltek otthon gyerekkorában?

– Nagyon klasszikus módon. Nagycsaládban nőttem fel, ami három fiútestvért és két szülőt jelent. Minden december 24-én délután három órakor pásztorjáték volt a templomban: elmentünk, és valamiért nem tűnt fel, hogy apa nem jött velünk. Hazaérve nem volt szabad bemenni a szobába, hiszen az angyalok díszítették a fát, és akkor még az sem tűnt gyanúsnak, hogy apa bent van velük. A mai napig megvan az a csengettyű, amelynek a hangjára már beléphettünk. Apa föltette a szokásos karácsonyi lemezt, volt karácsonyfa, csillagszóró, ajándékok, mindig az éppen aktuális anyagi helyzetünknek megfelelően. Emlékszem – ez valószínűleg az első gazdag karácsonyunk lehetett –, amikor mindhárman megkaptuk az első biciklinket. Katartikus élmény volt! Elénekeltük a karácsonyi énekeket, elmondtunk egy imádságot, kibontottuk az ajándékokat, megvacsoráztunk, aztán elmentünk az éjféli misére.

– Ez a forgatókönyv nekem – és talán sokaknak – ismerős. Hogyan lehet elérni, hogy mindez ne váljon rutinszerűvé?

– Rutin például a fogmosás, és minden olyan ismétlődő tevékenység, amelyhez nem kapcsolódik érzelmi töltet. A karácsony akkor nem válik automatizmussá, ha ott él az intimitás az együtt ünneplők között. Épp az ilyen különleges alkalmakkor mutatkozik meg, hogy megvan-e a családban az intimitás. Mert körbeállhatjuk a fát akkor is, ha egyébként haragban vagyunk, erőltethetjük az éneklést meg a Miatyánkot, de ha nincs bensőségesség, egymásra hangolódás – kerülgetem a szeretet szót, mert kicsit elnehezült –, akkor valóban csak rutin lesz az egész.

– Mit lehet tenni azért, hogy ez a bensőséges együttlét megvalósuljon? Még a keresztények között is akadnak olyanok, akiknek a készülődés lázában csömörük lesz az ünneptől.

– A karácsonyra felkészülni kell, nem pedig mindennel elkészülni, vagy éppen kikészülni tőle, mire elérkezik. Inkább békés legyen az ünnep, mint tökéletes. Akkor lesz csömörünk, ha nem tudjuk elengedni az olyan görcsöket, mint hogy megsült-e a hús, megfelelő színűek-e a szalvéták, vagy becsomagoltunk-e mindent. A karácsony bejgli és hatvannyolc fogás nélkül is karácsony. A gyerekeknek is sokkal nagyobb szükségük van egy kisimult idegrendszerű édesanyára, aki megöleli és megpuszilgatja őket, mint arra, hogy az asztalon pedáns rendben sorakozzanak a desszertvillák. Szomorú, hogy képesek vagyunk akár üvöltözni is karácsony estéjén csak azért, mert valami nem úgy van, ahogyan elképzeltük. Jobb azt ordítani, hogy már megint nem tetted ki az evőeszközöket, mint nevetve legyinteni, hogy hát akkor eszünk kézzel-lábbal? Tényleg öröm, ha minden patent karácsonyeste, de ha mégsem az, akkor inkább a tökéletességet engedjük el, mint a békét.

– Ahogy közeledünk a karácsony felé, a külvilág zaja egyre nő, ki sem látunk a posztok, reklámok, villogó fények, akciók mögül. Ön kommunikációs szakember is: hogyan hirdethető karácsony örömhíre ebben a fogyasztói hangorkánban?

– Ez nagy kihívás: arról kell beszélni ilyenkor, hogy a karácsony Jézus születésének ünnepe, holott ezt igazából mindenki tudja – és sajnos fennáll a veszélye annak is, hogy sokakat nem is érdekel. Ugyanez a gond az „Isten szeret téged” típusú mondatokkal is: kiüresednek, mert akiknek újra és újra elmondjuk, azok már sokszor hallották. De az egyes ember kizárhatja az életéből a zavaró zajokat: leveheti a fülhallgatót, dönthet úgy, hogy húsz perc alatt lerendezi a bevásárlást, és nem kóvályog órákon át a plázában, hanem hazamegy, és több időt tölt a családjával. Az egyházi kommunikációban pedig jó szem előtt tartani, hogy az örömhír embertől emberig ér el a leghatékonyabban. Nem vagyok a modern technikai eszközök ellen, hiszen magam is használom őket, de gondoljunk bele: karácsony környékén milliárdnyi olyan poszt jelenik meg a közösségi médiában, hogy „Áldott ünnepet!”, „Boldog karit mindenkinek!”, „Jézus megszületett!”. Ezek az üzenetek így biztosan nem mennek át. Ember és ember közötti kapcsolatokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, a baráti beszélgetésekben egy-egy őszinte mondat sokkal többet ér ezeknél.

– Mit ajánlana a különböző tévéműsorok vagy az olyan „karácsonyi” filmek helyett, mint például a Reszkessetek, betörők?

– Nem akarok hipokrita lenni: én nagyon szeretem a filmeket, nem beszélnék ellenük. Rengeteg olyan film van, ami értéket közvetít. Az egyik kedvencem például az Így neveld a sárkányodat! első része. Az ember elevenébe vágó életbölcsesség van benne, egyszer még lelkigyakorlatot is tartottam róla. Abban a mesében egy egész nemzedék harcol a sárkányok ellen, ám csak egyetlen kisfiúnak jut eszébe, hogy megpróbálja megérteni őket. Az életünk sárkányai, sötétségei is ilyenek: nem vagdalkozni kell velük, hanem mögéjük látni, meghallani, miről beszélnek a lelkünkben. Ha ezt megértettük, akkor egészen új magasságokba emelkedhetünk.

Ám minden filmnél jobb, ha kinyitjuk a könyveket és mesélünk. A gyerekeket elszakította a szüleiktől a tévé, ez a villanypásztor, ami vonzza a kicsik figyelmét, így apa és anya nyugodtan intézheti a dolgokat, elrakhatja a ruhákat vagy mosogathat, ami tényleg kényelmes. Ám a tévé előtt ülő gyerekek fantáziája nem fejlődik megfelelően, és ha a film frusztrációt okoz vagy kérdéseket kelt bennük, nincs, aki megnyugtassa őket és válaszoljon nekik. Így nem lesz élő kapcsolatuk a felnőttekkel. Ha viszont mesélnek nekik, akkor ölbe veszik, megérintik őket. A könyvből felolvasott vagy a szülők által kitalált történeteket a gyerekek maguk képzelhetik el, és mesélés közben nyugodtan kifejezhetik a szorongásukat vagy más érzelmeiket. A mesékben ott az élet kihívásaira felkészítő bölcsesség is. Az a fiú, aki gyerekként hallott arról, hogy a királylány kezéért meg kell küzdeni a háromfejű sárkánnyal, tud majd mit kezdeni azzal, ha mondjuk a párválasztás idején nehézségei támadnának az anyósával. Tudni fogja, hogy az öröme beteljesüléséhez időnként nehéz próbákat is ki kell állnia.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy papnak lenni karácsonykor a legnehezebb: a lelkipásztorok munkaköri magányára utalt ezzel. Önnek mi segít, amikor nagyon egyedül érzi magát?

– Erre nem tudok bölcsen válaszolni.

– Az őszinte felelet is bőven elég lesz.

– Néha úgy érzem, hogy ilyenkor semmi sem segít. Van olyan pap, aki a hozzá hasonlóan magányos embereket gyűjti egybe szenteste. Én az ismerős paptestvérekkel szoktam összejönni egy kis ünneplésre: ez praktikus, hiszen az időbeosztásunk is hasonló – délután pásztorjáték, este éjféli mise. Az ima rengeteget segít ilyenkor is. Ha az embernek bensőséges a kapcsolata Istennel, az tovább tud lendíteni a holtpontokon – de csak akkor, ha valóban személyes, lélektől lélekig ható szeretetkapcsolatról van szó.

– Kinek a bőrébe bújna szívesen a betlehemi születéstörténet szereplői közül?

– Jézuséba. Sokszor javaslom átelmélkedésre a betlehemi jelenetet olyanoknak, akik nem tudták megélni a családjukban azt, hogy szeretve vannak. Arra kérem őket, hogy képzeljék magukat a Kisjézus helyébe. A feladat: engedd magadhoz a figyelmet, a szeretetet, ami rád irányul, hagyd, hogy ez a sok ember, Mária, József, a bölcsek és a pásztorok törődjenek veled, örüljenek neked. Miattad vannak itt, érted jöttek – sütkérezz a szeretetükben! Ez nagyon gyógyító, vigasztaló tud lenni: én is többször éltem ezzel a módszerrel.

– Amikor szeptemberben elköszönt a 777 blog olvasóitól, azt írta, hogy a következő időben az imádságra és az életrendezésre összpontosít. Hol tart ezen az úton?

– Egy előadásom alkalmával valaki azt kérdezte tőlem, hogy amikor felszenteltek és „sztárpapnak” készültem, így képzeltem-e a jövőmet. Azt feleltem, hogy egyáltalán nem készültem sztárpapnak. Nem gondoltam arra, hogy nekem imázst kellene építenem. Körülbelül két éve voltam a 777 blog állandó munkatársa, amikor kezdtem azt érezni – nem a 777 hibájából –, hogy a kialakult médiaprofilom túlnőtt rajtam, elidegenít magamtól. Ismert és elismert papnak lenni jó, de megvannak a hátrányai is: a szerep magával sodor, elbizonytalanít magamban, elvárásokat támaszt velem szemben, és nem biztos, hogy jó irányba visz. Nehéz meglátni egy ilyen helyzetben, hol az a pont, amikor az imázsom átveszi Jézus helyét. Persze az ismert ember szava többekhez eljut, és talán többen is hallgatnak rá, ez jó. Az viszont már inkább árt, mint használ, ha az emberek miattam jönnek a misére, és nem Jézus miatt. Be kellett húznom a kéziféket, mert nem tudtam, mi a megoldás. Szeretném olyan pályára állítani az életem, ami sokkal inkább Jézusról szól. A cél, hogy ne a „sztárpap” jelenjen meg az emberek előtt, hanem Jézus.

– Beszéljünk az ajándékozásról...

– Ajaj... egy papnak nem célszerű elmondania, hogy mit szeret ajándékba kapni.

– Nem ez lesz a kérdés! Véleménye szerint hogyan lehet úgy ajándékozni, hogy ne essünk át annak a bizonyos lónak a másik oldalára? 

– Az ajándék teljesen rendben van. Találkoztam olyan emberrel, aki azt hangoztatta, hogy az ő családjában nincs ajándékozás karácsonykor, mert ez Jézus születésnapja, és nem az övék. Remélem, a gyerekekben nem hagyott egész életre szóló nyomot ez a hozzáállás... Ajándékozni és ajándékot kapni jó dolog, nyugodtan ajándékozzunk! De nem kell túlzásokba esni. Amikor egy gyerek már a harmincadik csomagot bontja ki, és egy óra múlva azt sem tudja, melyik ajándék az övé, annak nincs értelme. A bátyám évente kétszer azt mondja a gyerekeinek: válasszák ki az egyik játékukat, amit odaadnak olyanoknak, akiknek ennyi sincs. Fontos megélni, hogy a lehetőségeink nem korlátlanok, és mindig gondolnunk kell azokra, akiknek kevesebb van, mint nekünk. Sok nagycsaládban például úgy oldják meg az ajándékozást, hogy nevet húznak, ezt is jó ötletnek tartom. 

– Advent és karácsony környékén könnyen felizzik a jóságos lelkület, de hogyan lehet ezt megőrizni egész éven át?

– Kampányszerűen szeretünk, és ez nagyon nagy baj. Ha csak annyit tennénk, hogy volna egyvalaki, egy család vagy egy nehéz sorsú ember, akivel törődünk, akire egész évben különleges figyelmet fordítunk, már az csodálatos lenne. Nem mindig csak az a rászoruló, akin látszik, hogy az. Lehet, hogy valaki ott ül mellettünk a templomi padban, ápolt, gondozott, szépen van öltözve, és nem meri elmondani, milyen nehéz helyzetben van. Mondjuk, hetek óta csak kenyeret eszik. Az ilyesmit tudni kell felismerni egy közösségben. Ez egyébként egy nagyon érzékeny kérdés, mert nem lehet csak úgy letámadni valakit azzal, hogy „Te, figyelj, szükséged van valamire?”. Meg kell lennie bennünk annak a nyitottságnak, amellyel érzékenyen felismerhetjük a másik ember problémáját. És úgy kell segíteni, hogy az ne megalázó, hanem felemelő legyen.

– A Lélek ajándékai közül melyiket kérné idén karácsonyra?

– Az erőt.

– Melyik az az igeszakasz, ami közelebb vihet minket karácsony titkához?

– Kai ho logos sarx egeneto – És az Ige hússá lett (Jn 1,14). Nem testté, hanem hússá lett: megfoghatóvá vált, beletestesült a világba. Olyan misztérium ez, amit még nem fogtunk fel igazán. Nem értettük meg eléggé, hogy a mindenható Isten saját magát korlátozta azért, hogy egészen közel lehessen hozzánk. Annyira szeretett minket, hogy a bőrünkbe akart bújni, tapasztalni akarta az emberi élet minden örömét és nyűgét: mit jelent megszületni, felnőni, kamaszodni, fázni, menekülni. Ezért amikor egy fáradságos munkával töltött nap végén mindent a pokolba kívánsz, tudd, hogy Jézus is volt kimerült, és amikor a saját haláloddal szembesülve félelem tölt el, tudd, hogy Jézus vérrel verejtékezett: rettegett a haláltól, pedig nála jobban senki sem tudta, hogy van feltámadás, meg is mondta előre. Jézus a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet a részeg embereknek, és megsiratta Lázárt három perccel azelőtt, hogy feltámasztotta őt. Egészen közel volt hozzánk, egészen közöttünk járt – ha képesek lennénk átélni ezt a maga mélységében, sírnánk örömünkben. A karácsonynak ez a tündi-bündi, pufók angyalkás, csillámporos külleme elfedi a misztérium valóságát.

Király Eszter

Fotó: Merényi Zita

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.