Interjú Adolfo Nicolás jezsuita elöljáróval a szinódusról

 
„A pápa valóban egy olyan ember, aki hallgat a Szentlélekre. Több alkalommal is beszélt a meghallgatás teológiájáról: szükséges, hogy hallgassunk a világra, különben a világ sem hallgat ránk” – fogalmazott Adolfo Nicolás SJ.

A 78 éves Adolfo Nicolás a Jézus Társasága általános elöljárójaként Szent Ignác 29. utódja. Sokan csak „fekete pápaként” ismerik. Gyalog jár a szinódus üléseire papi civiljében, melyet egy kitűző ékesít: az Ad maiorem Dei gloriam mottó áll rajta arabul – a közel-keleti jezsuitáktól kapta ajándékba.

Generális atya, a szinódust olvashatjuk a II. Vatikáni Zsinat beteljesedéseként?

Úgy hiszem, hogy Ferenc pápa éppen a zsinatot akarja megélni. Sok olyan tényező van, ami miatt egy kicsit távolabb állunk a nép gondolkodásmódjától – a pápa tudatában van ezeknek. Azt szeretné, hogy a Zsinat valóságosabb legyen, hogy ne legyen többé ez az előre-vissza játék, hanem az Egyház előrehaladjon, ahogy az emberiség is halad előre, nem maradhatunk le...

A pápa nyitó szentbeszédében kétszer is idézte a Zsinatot…

A szinódusi atyák beszámolóikban is rendre hivatkoznak a zsinatra. Úgy gondolom, ez egy nagyon erős visszatérés a Zsinathoz.

Milyen értelemben?

Az Egyházról beszélünk, arról a tényről, hogy egy olyan világban élünk, amely nem tökéletes, ahol az embereknek küzdeniük kell. Különösen igaz ez a családra és a házasságra, amelyek igazi küzdőpályák. Láthattuk, hogy olyan pásztorok vannak jelen, akik a valós helyzetnek adják át magukat, nem pedig elvont elméleteknek. A kérdés többé már nem az, hogyan buzdítsuk beszédünkkel a népet, hogy kövessék ezt vagy azt az életformát, hanem az, hogyan tudjuk meghallgatni, kísérni őket: ez az a szemlélet, melyet egyre inkább észre lehet venni.

Van ellenállás?

Természetesen, van néhány hang… Egyébként a pápa azt kérte tőlünk, hogy legyünk szabadok. A hangsúly azonban a kísérésen és a meghallgatáson van.

Beszélt az aggodalmakról. Az elváltak és polgárilag újraházasodottak esete?

Igen, kétségtelenül. Van, aki a II. Vatikáni Zsinatot idézve a fokozatosságról beszélt: pozitívnak kell lennünk, meglátni a jó dolgokat, még ha a forma nem is tökéletes. Nem lehet csak tökéletest és semmilyent megkülönböztetni, megannyi átmenet létezik...

Egy ignáci alapelv: mindenben Istent keresni…

Igen, Ignác lelkiségében van egy folytonos növekvés, ez a növekedés pedig egyfajta fokozatosságot feltételez. Semmi sem nő meg egy csapásra. A világ nem fekete-fehér.

Van jó egy csupán együtt élő párban, vagy azokban, akik polgárilag kötöttek egy második házasságot is?

Természetesen. A teremben erről nem esett szó, de a beszélgetésekből ezt szűröm le: jobb egy olyan pár, akik törődnek egymással, mint egy olyan pár, akikben nincs szeretet, nincs semmi, még ha az egyházi előírásoknak meg is felelnek. Jobb, ha van benne valami. Ez a fokozatosság, amely a dolgokban a pozitívumokat is észreveszi. Nem csak a tökéleteset kell elfogadnunk. Amikor Ázsiában éltem, újra meg újra ráeszméltem, hogy a nyugati, az európai mentalitás szerint a perfectum csak az, ahol minden tökéletes; azonban ha van valami hiba, az már nem jó, az már malum (rossz). Ez szerintem már sok. Ha van valami jó, amely növekedhet, táplálnunk kell azt, táplálnunk kell az életet minden területen.

Martini bíboros mondta: „Azt a kérdést, hogy az elváltak áldozhatnak-e, meg kell fordítani. Hogyan siethet az Egyház a szentség erejével azoknak a segítségére, akik bonyolult családi helyzetben élnek?”

Martini e megjegyzése fontos a szinódus számára. Valaki ezt mondta: aki eljutott a válásig, annak sok nehézségben és szenvedésben volt része; éppen azoktól vesszük el az orvosságot, akiknek leginkább szükségük lenne arra! Nem, ez nem mehet így tovább!

Vannak, akik szerint a doktrinális dolgokat nem lehet megváltoztatni?

Erről már volt egy világos megállapítás: a probléma nem doktrinális, hanem a kísérésre vonatkozik. Amit Krisztus mondott, azt megmondta, a mi alapelveink onnan erednek. Azonban, ahogyan többen is jól magyarázták a dolgot a teremben, az értelmezésből fakadóan mindig lesz egy hely, ez a hely pedig lelkipásztori jellegű. A szentírástudósok nagy szolgálatot tesznek az Egyháznak, azonban az ő szavaik kicsit üresek maradnak. A kérdés továbbra is lelkipásztori jellegű marad, nincs szó semminek sem az újradefiniálásáról, hanem csak egy másfajta nyelvet, kifejezési formát keresünk.

A pápa figyelmeztetett: ne rakjatok „elviselhetetlen terheket” a nép vállára…

Ez evangéliumi. Spanyolországban láttam egy karikatúrát: egy kétségbeesett pap volt rajta, aki fogta a fejét: Szörnyű, egy olyan pápánk van, aki hisz az evangéliumban!

Változni fog valami?

Úgy hiszem, igen. Nagyobb lesz a nyitottság, nem alapelvekről fogunk beszélni, hanem a valóságot próbáljuk megkeresni, illetve a népet kísérni.

Mit jelent a jezsuiták számára, hiszen Ferenc pápa is az, a Lélekre hallgatni?

Az ignáci élet foglalata ez, ebben áll Szent Ignác forradalma: a Lélekre hallgatni. Az inkvizíció nem volt ezzel annyira elégedett: nyolcszor is kivizsgálta ezért! Mert ha a Lélekre hallgatsz, nem vagy emberi dolgokhoz vagy normákhoz kötve. Ignácban egy szabad embert láttak, ezt pedig nem tűrhették! A Lélek ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy (vö Jn 3,8). Ez pedig hatalmas szabadságot ad számunkra.

Forrás: Corriere della Sera, 2014. október 8. (139. évfolyam, 238. szám), 16. oldal

Magyar Kurír