Interjú az Ifjúsági Tüke-díjas Barkó Kincső Emesével

– Milyen érzéssel fogadtad a hírt, amikor először meghallottad, hogy te kapod ezt a nem mindennapi elismerést?

– Mérhetetlenül örülök annak, hogy Pécsen, a kultúra fővárosában, kulturális területen tevékenykedő fiatalként ismertek el. Számomra nagyon fontos, és sokat jelent az, hogy a művészeteket is pártolják, és nem csak a reál területeken elért eredményeket támogatják.

– Hívő emberként hogyan hatott rád az ünnepélyes szentmisével egybekötött díjátadás?

– Gyönyörű szentmisének lehettem részese a székesegyházban, amit még jobban emelt Garadnay Balázs egyházmegyei zeneigazgató és plébános elgondolkodtató prédikációja. Hívő emberként én egy ilyen ünnepélyes szentmisére elsősorban hálát adni mentem. Mindenért, ami eljuttatott engem idáig, a kudarcokért, sikerekért, megmérettetésekért. Úgy hiszem, hogy a Jóisten, akitől kapjuk a talentumokat, és a benne való hit, az a megtartó erő, amely a legnehezebb helyzeteken is átsegíti az embert. A nehéz akadályok után pedig még nagyobb megtiszteltetés az, ha az ember tiszta szívvel, megelégedve és hálát adva mehet el saját díjátadóján egy lélekemelő szentmisére.

– Sokféle szállal kapcsolódsz az irodalomhoz, a művészetekhez, színjátszó vagy, kiváló eredményeket érsz el versmondó versenyeken, tagja vagy az iskola versmondó körének, kulturális rendezvényeken szerepelsz stb. Vissza tudsz-e emlékezni arra, hogy mikor kezdődött az ilyen irányú érdeklődés az életedben?

– Nagyon régre nyúlik vissza a művészetek iránti érdeklődésem. Elsők között kiemelném az alkotást, a rajzolást és egyéb kreatív tevékenységeket, amelyeket édesanyámnak köszönhetek. A versek és az irodalom iránti szeretetemet nagyban meghatározta édesapám, akivel öröm volt tanulni a kötelező verseket magyarórára, aztán később már nemcsak a kötelező verseket tanultam, hanem rengeteg sokrétű, összetett és színes verset különböző versmondó versenyekre. A szerepléssel, azzal, hogy emberek elé kell állni, énekelni, táncolni vagy épp verset mondani, már óvodás koromban találkoztam. A harkányi óvodában, ahova jártam, szokás volt a ballagó ovisoknak egy műsort adniuk, én már akkor énekeltem, emellett szüleim szintén már óvodás koromban beírattak a művészeti iskolába zongora-, valamint balettoktatásra. Kitartóan űztem ezeket általános iskolai tanulmányaim alatt is. Az iskolai rendezvényeken, műsorokon is mindig megvolt az az összeszokott társaság, akikkel a pedagógusok színpadra vitték az október 23-ai vagy március 15-ei megemlékezéseket. Valahogy mindig bennem volt az érdeklődés a művészetek iránt, legyen az papírra vetve vagy színpadra állítva.

– Manapság sajnos nem olyan népszerű a költészet a fiatalok körében. Téged miért vonz mégis a versek világa?

– Minden verset egy olyan emberi helyzet, szituáció, érzelem vagy megítélés ihlet, amivel mi, emberek és érző lelkek azonosulni tudunk. Felfedezünk benne egy apró jellemvonást, egy rezzenést, amivel sokkal megfoghatóbbá válik számunkra az összefüggő vagy kevésbé összefüggő betűk, szavak vagy épp mondatok sokasága. Sajnos ez így önmagában a mai fiataloknak nagyon kevés ingert jelent, hisz annyiféle hatás éri őket a különböző közösségi portálokról, az internetről. Sokan lehetőséget sem adnak annak, hogy egy nyugodt pillanatban, csendben kinyissanak egy verseskötetet, és lapozgassák azt kicsit, megállítva körülöttük a gyorsuló világot. Versmondóként képekben kell, hogy lássuk a verset. El kell, hogy tudjuk képzelni, mögé kell látni, és ki kell nyitni ezeket az ablakokat a hallgatóság felé is. Versmondóként egyszerre kell érteni, látni és érezni egy verset, majd ezt a legnagyobb pontossággal átadni a befogadónak. Ajánlani szeretném a fiataloknak ezt a szemléletet, üljenek be akár egy kortársuk versmondó versenyére, olvassanak vagy hallgassanak verseket, járjanak slam poetryre, és próbálják megfejteni a költő alkotásából a tanulságokat, titkokat és érzelmeket.

– Hogyan választod ki a neked megfelelő verset? Mi alapján döntesz?

– Megpróbálom azt kiválasztani, amelyikhez a legtöbb kapcsolódási pontom van, amelyben az adott érzelmeket már én is megéltem, és még jobban át tudom adni. Nagy segítségemre van gimnáziumi irodalomtanárnőm, Nagy Kata, aki választási lehetőségeket helyez mindig elém, ismerve engem, de a döntés teljesen az én kezemben van.

– A másik fontos művészeti tevékenység, amelyet űzöl, az a színjátszás. Aki látott már téged a színpadon, az tudja, hogy olyan élethűen jelenítesz meg egy-egy karaktert, hogy szinte átlényegül a személyiséged. Az elmúlt időszakban két darabban is szenzációsan szerepeltél, az iskolai diákszínpaddal a Nyergelj, Yissmail! című darabbal – amelyet Szabó Márk rendezett – léptetek fel több helyen is nagy sikerrel, az Ákli Krisztián által rendezett Kimondhatatlan című előadással pedig fődíjat nyertetek az Országos Diákszínházi Fesztiválon, illetve a legjobb női alakításért különdíjat is kaptál. Milyen erők, milyen érzések „munkálkodnak” benned, amikor a színpadon vagy? Hogyan éled meg a színpadi jelenlétet?

– Nagyon sok mindentől függ, hogy egy színjátszó milyen „passzban” áll színpadra. Az egyik drámatanárom mindig azt kéri tőlünk, hogy már az előadás előtti estén úgy feküdjünk le, hogy végiggondoljuk, mit fogunk tenni a holnapi darabban.

A színjátszással és a színházzal is viszonylag korán, kisgyermekkoromban ismerkedtem meg. Az első darab, amit láttam, az A dzsungel könyve című musical volt a Pécsi Nemzeti Színházban. Édesapám színházkedvelő ember, aki támogatja az utamat a színészet felé. A sok előadás, amelyet az évek során láttam, és a néhány éves pécsi diákszínjátszásban szerzett tapasztalatom, úgy érzem, kevés még ahhoz, hogy erre a kérdésre összefoglaló választ tudjak adni. Nem vagyok végzett színész, keresem az irányt, a lehetőségeket a színészi játékban, a jelenlétben, de még nem ismerem magamat annyira a színpadon, hogy meg tudjam osztani. Azonban úgy érzem, nekem errefelé húz a szívem, visz az utam. Hihetetlen elismerés számomra az, hogy országosan elismerték a színészi munkámat. Mérhetetlen hálával tartozom mindenkinek, aki segített nekem.

– Szerinted mi a szerepe a mai világban a művészeteknek? Hogyan lehetne felkelteni a mai ifjúság körében az ilyen irányú érdeklődést?

– Úgy gondolom, a mai világban nagyon sok mindent jelent a művészet. A művészet tud hatni az érzékeinkre és a gondolkodásunkra. Hatalmas erővel bír, mindenben ott van, csak észre kell venni. Éppen ezért a művészet lehet az a közvetítőrendszer, amely által mi, emberek hatunk egymásra úgy, hogy még életünkben nem beszéltünk egymással egy szót sem, vagy nem is láttuk egymást (pl.: képzőművészet, építészet). Szerintem ez egy csodás dolog, aminek nem szabad eltűnnie a jövőben sem. Úgy gondolom, a mai fiatalság egyáltalán nem zárkózik el ettől. Meglátásom szerint a mai elektronikus világban nagyon könnyen elérhetővé válik minden: egy kezdő alkotó új zenéje, egy menő koreográfia vagy egy képzőművészeti alkotás. Elkerülhetetlen, hogy a mai fiatalok ne lássanak ilyen tartalmakat, vagy ne érdekelje őket. Az már más kérdés, ha ezek átalakulnának olyan kulturális programokká, amelyekhez ki kell mozdulni otthonról, hányan élnének ezzel a lehetőséggel. Én csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenki merjen elmenni egy jó koncert mellett egy színházi előadásra vagy egy kiállításra is.

– A következő tanévben befejezed gimnáziumi tanulmányaidat. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A cél a színészi pálya. Nehéz és rögös az út odáig, de igyekszem, minden megeshet. Készülök az érettségire, idén előrehozott érettségit tettem drámából emelt szinten, amely sikeres lett. A jövő tanévben is veszek magánórákat annak érdekében, hogy eredményes legyen a felvételi valamelyik színművészeti egyetemre. Ezenkívül a tanári pályán is gondolkodtam már. Isten útjai kifürkészhetetlenek – szokták mondani. Azt, hogy végül merre visz az élet, csak Ő tudja, és én rábízom, hogy melyik útra terel engem.

Szöveg: Nagy Katalin

Forrás és fotó: Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma

Magyar Kurír