Interjú Erdő Péterrel a Rosso Porpora honlapon

Az interjút többek között a Zenit hírügynökség is közölte, valamint – kissé rövidítve – nyomtatott formában is megjelent a Giornale del Popolo katolikus napilapban (október 2-án).

Az interjú főbb témái: A legnagyobb kihívás az, hogy vonzóvá tegyük a család értékeit a mai emberek szemében. – A katolikus házasság felbonthatatlanságáról nincs vita. – A családok jelentős tényezői az evangelizálásnak. – Miért kötnek ma kevesebben házasságot? Az emberek menekülnek az intézményes formák elől, ezért inkább a magánszférába utalják a házasságkötést és a temetést is, de az anyagi nehézségek is szerepet játszanak.

A most hatvankét éves Erdő Pétert az egyház fontos feladatokkal bízta meg: az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke és Magyarország prímása 2002 decemberétől (érseki beiktatása 2003 januárjában volt), 2003-tól bíboros, 2006-tól az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke, az október 5-én kezdődő, családdal foglalkozó rendkívüli szinódusnak pedig ő a főrelátora. Ezen utóbbi – igen kényes – szerepkörében készítettünk vele interjút a via Giulián, a Pápai Magyar Intézetben, a Falconieri-palotának, a barokk építészet részben Borromini által emelt gyöngyszemének második emeletén.

* * *

– Bíboros úr, Önt az október 5-től 18-ig tartó szinódus főrelátorának nevezték ki, vagyis egyfajta moderátori szerepe lesz, a vitában felmerülő nézőpontokat kell összefognia. (Érdemes tudnunk, hogy ezt egy év múlva követi majd egy másik szinódus is, azután várhatók majd konkrét eredmények.) Nem lesz könnyű feladata, mivel – legalábbis a médiában megjelent, nem ritkán bíborosok tollából származó írásokat olvasva – heves vita várható. Amennyire érthettük a dolgokat – ne haragudjon a labdarúgásból vett hasonlatért – meglehetősen kemény meccsre van kilátás az úgynevezett konzervatív oldal (a tanítás kapujának védelmére összezáró sok bíboros betonvédelmével) és az úgynevezett progresszív oldal között, mely utóbbit egy olyan csodacsatár vezet, mint a német Kasper bíboros, és amely a labdákat egy nagy súlyú argentin személytől kapja, legalábbis a „konzervatívak” gyanúja szerint. Ez történik majd?

– Nem gondolom, hogy a kissé elvont tan és a hittől elszakadt gyakorlat közötti összecsapásra lenne kilátás, hanem a valósághoz sokkal közelebb álló vitára, amely az értékek körül folyik. Ezek pedig az élet értékei, az életet szolgáló értékek. Ahogyan VI. Pál pápa írta az Evangelii nuntiandi kezdetű nagy apostoli buzdításában: úgy kell cselekednünk, hogy az evangélium átjárja az életünket, és ebben merítenünk kell az egyház hagyományának és hitének nagy kincsestárából. Párbeszédet kell tehát folytatni a ma élő férfiakkal és nőkkel azért, hogy az evangéliumi értékeket ne csak elfogadják, hanem vonzónak találják őket, olyanoknak lássák, amelyek képesek boldoggá tenni életünket. Ez az előttünk álló nagy kihívás. Ez a központi témája a szinódusnak, amelynek nem véletlenül már a címe is kifejezi a rá váró feladatot, hogy tudniillik megvitassa „a családdal kapcsolatos lelkipásztori kihívásokat az új evangelizáció összefüggésében”. Arról azonban gyakran megfeledkeznek a sajtóban, hogy ott van az „új evangelizáció összefüggése” is.

– Az úgynevezett konzervatív oldalon a következő félelem terjeng: vajon ha megváltoztatjuk a gyakorlatot, a konkrét, mindennapi hozzáállást családhoz az irgalmasság szellemében, nem gyöngítjük-e ezáltal a katolikusok körében a házasság felbonthatatlanságának tanát, még ha formálisan nem is érintjük?

– Ebben az összefüggésben, ismerve a világ különböző részein élő társadalmak tapasztalatait, elképzelhető hangsúlybeli különbség, attól függően, hogy valaki hol él. Személyes tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy a család megtartása és megerősítése iránti aggodalom nagyon elterjedt: sokan olyan konkrét szóra várnak, amelyet gyakorlatra lehet váltani a mindennapi életben. Nem széles ívű teológiai vagy pasztorális beszédekre van szükség, hanem arra, hogy valamiképpen pozitív módon tudjunk hatni sok család életére. Hűségesen alkalmaznunk kell a II. vatikáni zsinat alatt követett módszert, amikor ugyanis a nagy súlyú és mélyenszántó teológiai eszmefuttatások eredményeit felkínálták az egyház élete számára…

– Eszerint Ön nem tart attól, hogy a szinódusi döntések következtében a szentségi házasság felbonthatatlanságát kevesebben vallják majd a katolikusok körében…

– A szinódusnak van egy munkadokumentuma (Instrumentum laboris), amelybe beledolgozták a szinódus titkársága által összeállított előzetes kérdőívre adott válaszokat is. E dokumentum tartalma alapján már kijelenthetjük, hogy a világon élő katolikusok többsége tudja, hogy a szentségi házasságot nem lehet felbontani a házas felek akaratából. A házasság nem csak egy bizonyos időre szól, a házasság felbonthatatlan. Ebben széles körű egyetértés mutatkozik, legfeljebb az emberek nem elvont teológiai megfontolások alapján vannak erről meggyőződve, hanem mert a Szentírás és a Katolikus Egyház Katekizmusa is így tanítja.

– Ez a meggyőződés azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan a mindennapi életben konkrétan is e szerint járnának el…

– Így van, én különbséget tennék a házasság értékének ismerete és elfogadása, valamint a gyakorlati magatartás között. A szociológia jól ismeri, micsoda különbség lehet a között, hogy valaki vall egy értéket, illetve hogy miként valósítja meg azt a mindennapokban. Ez a keresztény házasságra is érvényes. Ha megnézzük a válások számát, látjuk, hogy – legalábbis Európában – nagyon magas. Magyarországon például a házasságoknak több mint a fele így végződik. Ugyanakkor aki templomban házasodik, teljesen és nyilvánosan elkötelezi magát a kötelék megtartása és a házastársával való törődés mellett, minden körülmények közt, jó- és balsorsban egyaránt. A magyar szertartásban van egy középkori eredetű, gyönyörű, ünnepélyes esküszöveg, amellyel a felek holtomiglan-holtodiglan elkötelezik magukat egymás mellett, és ezt a protestánsok is használják.

– Beszéltek és ma is beszélnek arról a javaslatról – mely az egyház és a családok közötti kapcsolatok területén az irgalmas magatartásnak sokkal nagyobb hangsúlyt adni kívánó légkörben fogalmazódott meg –, hogy engedjék szentáldozáshoz az elváltakat, akik polgárilag újraházasodtak…

– Alapvetően arról van szó, hogy ha megnézzük a válaszokat, amelyeket a kérdőíven keresztül adtak arra a kérdésre, hogy mit kérnek az újraházasodott elváltak az egyháztól, világosan látszik, hogy az országok nagy részében ezek az elváltak semmit sem kérnek. Nagyon sok országban csak elvétve fordul elő, hogy az újraházasodott elváltak ismét szentáldozáshoz akarnak járulni. Sok elvált személy templomban kötött ugyan házasságot, de sohasem törődött azzal, hogy járjon is templomba. Vagyis számukra nem fontos az a kérdés, hogy járulhatnának-e újra szentségekhez, ez nem jelent nekik problémát. Bizonyos térségekben az újraházasodott elváltak még azt sem tudják, hogy bizonyos szentségekhez nem járulhatnak.

– Értem, de akkor miért beszélnek mégis annyit erről a témáról?

– Mert bizonyos országokban ez a kérdés különösképpen foglalkoztatja az embereket. Máshol ez a téma más vonatkozásban kerül elő. Kifejtem. Negyven év feletti személyek – talán a barátaikon keresztül – elkezdik valóban megismerni a hitet. Megkeresztelt személyekről van szó, olyanokról, akik templomban kötötték első házasságukat, de aztán a katolikus vallásgyakorlás szempontjából ott meg is álltak. Soha nem voltak tehát valódi gyakorló hívők. Elváltak, újraházasodtak, és a hithez való komolyabb közeledés után pedig kezdik megérteni, hogy helyzetük a házasság szempontjából nem összeegyeztethető azzal a hittel, amelyre rátaláltak. Lelkipásztori szempontból ez alkalmat jelent arra, hogy elmagyarázzuk a házasság valódi értékét, segítsünk nekik, hogy áttekinthessék múltjukat, és megvizsgálhassák, milyen okok vezettek házasságuk felbomlásához. Elképzelhető, hogy élettörténetük áttekintése során olyan okokat találnak, amelyeket az egyház az első házasság semmissé nyilvánításához lehetséges tényezőknek ismer el. Ebben az esetben az első házasság semmisségéről szóló egyházi ítélet nemcsak egy hivatalos, formális jogi ténykedés lesz ahhoz, hogy érvényesnek lehessen tartani a második egybekelést, hanem egy valódi pszichés és lelkipásztori felszabadulást is magával hoz.

– Az elmondottak alapján levonhatjuk a következtetést, hogy az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulásának engedélyezése nem lesz központi témája a szinódusnak…

– Nem tudom, nem láthatom előre, milyen téma áll majd a szinódusi eszmecsere középpontjában. A szinódus célkitűzését tekintve nyilván nem kell központi helyet elfoglalnia. A házasságról fogunk beszélni, az evangelizáció összefüggésében, amely roppant fontos téma, a valóság tényei is ezt bizonyítják. Sok földrészen a családok jelentik a plébániák működésének alapsejtjeit, a családok végzik a karitatív munkát és az evangélium hirdetését a nem hívők körében.

– Ez érvényes Közép-Kelet-Európára is, ahol az embereket gyakran pszichésen is tönkretette a kommunizmus romboló tevékenysége, és gyanúsnak tartottak az állampárt által nem engedélyezett minden csoportosulást?

– Magyarországon és általában a kommunista országokban a rendőri szervek gyanakvással nézték és rossznak tartották, ha az emberek rendszeresen kisebb csoportokban találkoztak. Aki ilyesmiben részt vett, azt de facto az államhatalom ellenségének nyilvánították, megfigyelték, és volt, akit üldöztek is. A plébániákon akkoriban nem voltak olyan családközösségek, amelyek olvassák a Bibliát, együtt imádkoznak, tanulmányozzák a katekizmust és segítik egymást. Ma viszont azt látom, hogy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye plébániáinak több mint a hetven százalékában működnek – teljes intenzitással – családközösségek, s főként fiatal családok közösségei. Ezek a közösségek hívják a barátaikat, más nem hívőket, és lehetővé teszik számukra, hogy közelebb kerüljenek a hithez. Sok fiatal anya esetében láttam ezt. A családközösségek továbbá nemcsak részt vesznek a házasságra való felkészítésben, hanem kísérik is a házasokat életútjukon, támogatják őket, ha nehézségekkel találkoznak. Ilyen az evangelizáló családok valósága.

– A nyugati világban folyamatosan és erőteljesen növekszik az együttélések száma…

– Meggyőződésem, hogy foglalkozni kell ezzel a problémával, amely világméretű és a statisztikai számokat tekintve is jelentékenyebb minden más kérdésnél. Az emberek ma már nem házasodnak. Magyarországon – minden korosztályt figyelembe véve – a pároknak több mint a fele többé-kevésbé tartósan együtt él, minden intézményes – vallási vagy polgári – forma nélkül.

– Akkor ebben nincs nagy különbség Magyarország és sok nyugat-európai ország között…

– Azt kell mondanom, hogy a közép-kelet-európai térség néhány országában olyan gondolkodásmóddal szembesülünk, amelyet posztszovjetnek neveznék. Magyarország is közelít ehhez a modellhez. Ezekben az országokban mélységes közömbösség jellemzi az embereket, és a házasság mint az együttélés intézményes formája is sokat veszít értékéből. Közép-Kelet-Európa más országaiban, mint például Lengyelországban, Szlovákiában és Horvátországban azonban a keresztény hagyomány elevenebb maradt: itt az egyházi házasságok adják még a házasságok többségét, a tendencia viszont csökkenő.

– Bíboros úr, miért kötnek egyre kevesebben házasságot?

– Az emberek egyre inkább menekülnek az intézményektől. Megfelelést találtunk például azok százalékos aránya között, akik bármiféle házassági kötelék nélkül együtt élnek, illetve azoké között, akik nem kérnek temetést rokonaik számára… hazaviszik a hamvakat egy nejlonszatyorban, szekrényben tartják, vagy éppenséggel szétszórják a szabadban…

– Ez a házasság és a temetés valóságos privatizálása…

– Igen, ez egyfajta privatizálást jelent, ami nincs összhangban azzal, ami például a házasság vagy a család. A házasság és a család ugyanis nem pusztán lelki valóságok, hanem kihatással vannak a társadalomra is: vagyis akarva-akaratlanul jelentős intézményi szerepet játszanak. Ugyanez érvényes az elhalálozásra is: a testünknek alapvető szerepe van az egymás közötti és az Istennel folyó kommunikációban. Sőt a halál után is. A társadalom számára fontos, hogy az elhunytak iránt kifejezzük tiszteletünket a temetőben, hogy őrizzük, ápoljuk emléküket. Ha azonban a hamvakat szétszórják, az a benyomás alakulhat ki az emberben, hogy az egyes ember életének voltaképpen semmi jelentősége sincs a közösség és annak jövője számára.

– Anyagi szempontok is közrejátszanak abban, hogy csökken a házasságkötések száma…

Az elmondottakhoz bizony a dolgok pénzügyi vonatkozását is hozzá kell tennünk: a házasságkötés sok pénzt felemészt, a temetés is, az embereknek pedig kevés pénzük van. Még egyszer érdemes kiemelni: társadalmunkban az emberek úgy érzik, hogy agyonnyomja őket a bürokrácia, fulladoznak az intézményes keretektől. Ezért ahol csak lehetőség van kibújni egy magatartásforma szoros értelemben vett kötelező volta alól, az emberek élnek is ezzel a lehetőséggel. Ahogy látja, a szinódusnak – a földrajzi térségekre jellemző sajátosságokkal is számot vetve – a mai családi élet számos jelentős vonását kell alaposan megvizsgálnia, olyan, gyakran nagyon összetett vonásokat, amelyek messze túlmutatnak egy-egy részletkérdésen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Europress/GettyImages

Magyar Kurír