Iskola a láthatáron – Az embert formáló iskola a Pannonhalmi Főapátság kiállításának középpontjában

Hortobágyi T. Cirill főapát köszöntőjében két egymáshoz szorosan kapcsolódó gondolat mentén értelmezi az iskola és a kortárs művészet szerepét a Pannonhalmi Bencés Főapátság életében, és hozza közös nevezőre őket az ember formálásának feladatában.

Bencés értelmezésben az iskola sokkal inkább életforma, feladata messze nem merül ki a tudás átadásában: az ember egészének alakítására törekszik. A Szent Benedek Regulája által meghatározott egyensúly – ima és munka, csend és szó, közösség és egyedüllét között – olyan nevelő közeget hoz létre, ahol a fiatalok megtanulnak figyelni: önmagukra, másokra és az élet alapvető kérdéseire. A mai, információval túlterhelt világban, melyben a fiatalok különösen erős kihívások között élnek, identitáskeresés, gyorsan változó elvárások közepette, különösen fontos, hogy az iskola belső iránytűt adjon, és az „úton maradás lendületét” erősítse. A bencések vallják, az ember nem redukálható teljesítményére: a tudás mellé mélységet, a verseny mellé közösséget, a hasznosság mellé értelmet kell adni. Ezért fontos a szerzetesek számára az oktatás: nem kész válaszokat kínálnak, hanem közös keresésre hívnak, ahol a figyelem, a csend és a kapcsolatok formálják az embert – fogalmazott a főapát.

Ezzel szorosan összefügg a monostor kortárs művészethez való viszonya, mely a jelenkorral való találkozás egyik legérzékenyebb módja. Ezzel is azt mutatják meg, hogy bár a monostort gyakran a múlt őrzőjeként képzelik el, a bencés hagyomány valójában élő és párbeszédre nyitott. A kortárs művészet ebben a párbeszédben azért különösen fontos, mert nem kész válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel – éppen úgy, ahogyan a szerzetesi élet is a keresésre, a „quaerere Deum”-ra épül.

A művészet képes láthatóvá tenni az emberi lét mélységeit: a szépséget és hiányt, a feszültséget és a reményt, mindazt, amit a racionális nyelv gyakran nem tud megragadni.

Ezért a Főapátság nemcsak befogadja, hanem tanulni is akar a művészettől.

Így mutatnak rá a kiállítással arra, hogy az iskola és a kortárs művészet egészen más terep, mégis ugyanazt a célt szolgálja: érzékenyebbé tenni az embert a valóságra, másokra és a kimondatlan dimenziókra. Az iskola megtanít figyelni, a művészet pedig látni – együtt pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember nyitottabbá váljon a világ és önmaga mélyebb megértésére – mondta a főapát.

A kiállítást Rubovszky Rita, a Ciszterci Iskolai Főhatóság (CIF) főigazgatója nyitotta meg. Az oktatási szakértő, aki az elmúlt napokban személyét, katolikus elkötelezettségét érintő viták kereszttüzébe került  arra hívott meg, hogy az iskola feladatáról gondolkodjunk. Rámutatott, a fenti vitában, amely nem a valóságról, hanem a bennünk élő képekről, elképzelésekről, félelmekről és vágyakról szólt, az iskola – és mindaz, amit jelent – mintha kikerült volna a közös látómezőből. Rubovszky Rita számára ezért Az iskola a láthatáron cm nem állítás, hanem kérdés: hogyan lehet újra meglátni és megérteni azt, ami az iskola lényege. Értelmezésében

az iskola nem intézmény vagy hatalmi tér, hanem folyamat és találkozási hely. Olyan közeg, ahol különböző tapasztalatok, identitások és élethelyzetek érnek össze, és ahol az ember alakulása zajlik.

Nem birtokolható és nem lezárható, hanem mindig úton van, mindig közeledés valami felé – ezért marad a „láthatáron”. Az iskola így nem kész válaszokat ad, hanem kérdéseket tart életben, és lehetőséget teremt arra, hogy a valóság összetettsége megmutatkozzon.

A remény nem mint valami naivitás jelenik meg, hanem kitartásként és újrakezdésként. Az iskola tapasztalata történetek sokaságát hordozza, melyben jó és rossz élmények nem egymást váltják, hanem egymást kiegészítik. Ezt a kettősséget Ottlik Géza a „sár és hó” képével ragadta meg: a sár a kiszolgáltatottság, a fegyelmezés, a nehézség világa, míg a hó az emlékezet jótékony takarója, amely elviselhetővé, sőt értelmezhetővé teszi a múltat. A remény nem a nehézségek eltűnését jelenti, hanem azt, hogy azok értelmet nyerhetnek, átformálhatók. Ebben a perspektívában a nevelés nem hibátlan rendszerek működtetése, hanem az esendőség elfogadása és a folyamatos újrakezdés gyakorlata. 

A sebezhetőség az iskola egyik alapélményeként jelenik meg. Nem gyengeség, hanem az emberi létezés természetes állapota: a formálódó identitások, a test és lélek kiszolgáltatottsága, az emlékek és tapasztalatok rétegződése mind ezt mutatják. A művészeti példák arra világítanak rá, hogy az iskola nem steril tér, hanem érzékeny, sokszor kimondatlan folyamatok, „sebezhető testek, alakuló identitások, és sokszor kimondatlan tapasztalatok” tere.

A periféria pedig nem hiányként, hanem sajátos nézőpontként kap hangsúlyt. Az előadó – Ferenc pápa gondolatát idézve – úgy látja, hogy

a peremhelyzetekből gyakran tisztábban látszik a középpont, a lényeg, és így a világ és az Egyház megértéséhez éppen a , hanem a peremek felől kellene közelítenünk, onnan, ahol a tapasztalat élesebb, ahol a kérdések nem elméletiek, hanem egzisztenciálisak.

Így Rubovszky Rita értelmezésében az iskola sem központ, ahonnan „rendet osztunk szét”, és nem a hatalomgyakorlás tere, hanem határhelyzetek sora, ahol különböző világok találkoznak, s talán éppen ebből a feszültségből születhet meg a megértés. Így még az is lehet, hogy ma maga az iskola is perifériára szorult a közbeszédben – de éppen ez ad lehetőséget arra, hogy új módon váljon láthatóvá: „Nem mint kész válasz, hanem mint kérdés.”

A megnyitóbeszéd azt üzeni, az iskola és a kiállítás közös tere abban áll, hogy nem leegyszerűsítenek, hanem láthatóvá tesznek: teret adnak a kérdéseknek, a tapasztalatoknak és annak a folyamatnak, amelyben az ember önmagát és a világot próbálja megérteni.

Dejcsics Konrád, a Főapátság kulturális igazgatója kifejtette, az iskola tematikus évében arra vállalkoztak, hogy a „bevonás és a felhatalmazás módszerével, együttműködésben, egymás megismerésére és az új információkra nyitottan dolgozzunk együtt kortárs művészekkel”.

A kulturális igazgató kérdésünkre elmondta, a kiállítás a Pannonhalmi Bencés Főapátság és a kortárs művészek közötti párbeszéd tere. Olyan fiatal alkotókat hívtak meg, akik gyakran távol állnak az egyházi élettől, így a közös munka bevonzza az ő közegüket is. A találkozás kölcsönös nyitást igényel mindkét fél részéről, és egy előítéletmentes, közös gondolkodást hoz létre. A Főapátság tudatosan megőrzi a művészek autonómiáját, bizalomra épít, így a kiállítás valódi együttműködésként jön létre, amelyben a kortárs művészet kérdésfeltevései és az egyházi hagyomány párbeszédbe lépnek egymással.

A kiállítás kurátora K. Horváth Zsolt, a Metropolitan Egyetem oktatástörténésze arról beszélt, hogy a kiállítás koncepciója az iskola mint élethosszig tartó, befejezetlen folyamat értelmezésére épül, amely nem zárul le az iskolai évek végével, hanem az egész életet végigkíséri. Kiindulópontja Iskola a határon, amely az emberi formálódást és nevelődést állítja középpontba.

A tárlat három tematikus egységre tagolódik, a regény szerkezetét követve, és ezekben az iskola különböző aspektusait vizsgálja: az egyéni alakulást, az intézményi kereteket és rituálékat, valamint az alternatív, reformpedagógiai törekvéseket. Fontos eleme, hogy nem választja szét a múltat és a jelent:

a történeti és kortárs anyagok egymással párbeszédben jelennek meg, hangsúlyozva, hogy a nevelés és a róla való gondolkodás folyamatosan alakul.

A kiállítás nyitott értelmezési keretet kínál: nem lezárt állításokat fogalmaz meg, hanem személyes tapasztalatokra építve gondolkodásra és párbeszédre ösztönöz az iskola szerepéről és hatásáról.

Alkotó művészei: Fátyol Viola, Forgács Péter, Lődi Virág, a Kis Varsó művészpáros, Gálik András, Havas Bálint, Szabó Nóra.

A kiállítást beveztő tájékoztató felhívja a figyelmet, hogy a középpontban a „Bildung” eszméje áll, amely az ember egészének – értelmi, érzelmi és testi – formálását jelenti. Ez az egyetemes pedagógiai ideál abból indul ki, hogy

a tudományok és művészetek közös elsajátítása fejleszti a személyiséget és a közösségi kapcsolatokat, és összhangban áll a bencés hagyomány teljes emberre irányuló nevelésével.

A tárlat a múlt és a jelen példáit együtt kezeli, megmutatva, hogy a pedagógia története folyamatos kísérlet egy igazságosabb és emberközpontúbb iskola megteremtésére – a tudós tanár eszményétől a demokratikus és művészeti nevelési törekvésekig. Ugyanakkor kritikát fogalmaz meg a mai, haszonelvű oktatással szemben, amely gyakran eltávolodik a gyermek valódi szükségleteitől, és növeli az egyenlőtlenségeket.

A kiállítás így a „Bildung” és a közösségi önnevelődés jelentőségét hangsúlyozza, és arra keresi a választ, hogy az iskola válsága hanyatlást jelent-e, vagy inkább új lehetőséget egy szabadabb, egyenlőbb és emberibb oktatásra.

Az iskola a láthatáron című kiállítás november 24-ig ingyenesen megtekinthető Pannonhalmán.

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Trauttwein Éva/Magyar Kurír