Ismerjük-e a hangját?

Húsvét negyedik vasárnapján Jézus a jó pásztorról beszél.

Első hallásra talán úgy érezzük, távol esik ez a kép tőlünk, akik nem bárányok, hanem képernyők, zajok közepette és állandó készenlétben élünk. Mégis meglepően pontosan írja le a mai ember helyzetét. Mert ma nem az a legnagyobb gondunk, hogy nincs hang körülöttünk, hanem éppen az, hogy túl sok van belőle.

Vélemények, hívások, elvárások, önjelölt tanácsadók vesznek körül minket. És ebben a sűrűségben lassan már az sem magától értetődő, van-e még hang, amely valóban igazat mond, amelyre rábízhatjuk az életünket.

Jézus nem egyszerűen tanítást ad, hanem önmagát kínálja tájékozódási pontként. Azt mondja: ő az ajtó.

Aki rajta keresztül megy be, „ki- és bejár, s legelőre talál” (Jn 10, 9c). Ez a mondat egészen más fénybe helyezi a keresztény életet. A keresztény ember ugyanis nem bezárva él.

Nem arról van szó, hogy van az Egyház mint védett belső tér, és van a külvilág mint gyanús terep. Jézus képe nem ezt sugallja. Aki ismeri őt, az biztonságban tud ki- és bejárni. Otthon lehet az Egyházban, és a világban sem idegenként van jelen. Éppen ez az egyik legfontosabb ismertetőjele annak, aki valóban hallja a pásztor hangját: nem szorul ki a világból, de nem is oldódik fel benne. Nem kell két életet élnie: egy vallásosat vasárnap és egy másikat hétfőtől szombatig. Krisztus nem kiszakít a világból, hanem megtanít élni benne. Ez a keresztény szabadság egyik legfontosabb tapasztalata.

Éppen ez a különbség Krisztus ígérete és az e világi boldogságígéretek között. A világ többnyire azt mondja: akkor leszel boldog, ha végre semmi nem zavar, ha minden sikerül, ha kézben tartod a dolgokat, ha eléred, amit akarsz. Jézus nem ezt mondja.

Ő olyan életet ígér, amelynek közepe van. Olyan kapcsolatot, amelyben az ember nem sodródik, mert tudja, kihez tartozik.

Ez mélyebb, mint a jó közérzet, és tartósabb, mint a siker.

A hivatások vasárnapján különösen fontos meghallanunk ezt. A papi és szerzetesi hivatás nem valamiféle külön világ ügye, hanem annak jele, hogy Krisztus ma is megszólít embereket, és ma is vannak, akik felismerik a hangját. Nemcsak általánosságban, hanem személyesen, név szerint. És

minden hivatás ott kezdődik, hogy valaki már nemcsak beszél Jézusról, hanem ismeri a hangját.

Nem elég tudni róla – kapcsolatban kell lenni vele. Enélkül a hivatás is könnyen szereppé válik. Vele azonban úttá lesz.

A mai vasárnap kérdése ezért nem is az, hogy vannak-e még hivatások, hanem az, hogy vannak-e még emberek, akik csendet engednek az életükbe. Mert Jézus hangját nem a zajban szoktuk felismerni, hanem abban a belső térben, ahol végre nem mindenki más akarja megmondani, kik is vagyunk valójában. A jó pásztor nem kiabál túl mindenkit. De aki egyszer valóban meghallotta őt, az többé nem felejti el ezt a hangot. És lehet, hogy éppen ez az a hang, amely nemcsak megnyugtat, hanem haza is vezet.

Szerző: Monostori László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír