Isten barátainak barátja – Elhunyt Sághy Marianne

2018. szeptember 21-én, türelemmel és hittel viselt szenvedés után a mennyei hazába költözött Sághy Marianne, az ELTE és a Közép-európai Egyetem tanára, a történelemtudomány kandidátusa, a Magyar Patrisztikai Társaság és a Magyar Hagiográfiai Társaság alapító tagja, az utóbbi elnöke.

Földi története befejeződött annak, aki élete nagy részét a történelemnek, azon belül Isten népe történetének szentelte. Itthon, a 80-as évektől Poitiers-ben és Oxfordban, majd Princetonban végzett tanulmányai során a késő antikvitás történetében kereste a nagybetűs Történetet, azt, hogy a gondviselés miként alakítja az európai népek történelmét emberi sorsokon, vágyakon, gyarlóságokon keresztül. Számtalan tanulmányában és könyveiben sodró, lendületes stílusban, mai párhuzamokkal mutatott rá kultúra és vallás viszonyára, arra, hogy miként formálja a társadalom az egyén hitét, Istenhez vezető útját, s ez az út hogyan hat vissza a társadalomra. A történelem Ura, aki Marianne-t utolsó hónapjaiban a nagypéntek titkában kapcsolta magához, reményt adott neki arra, hogy a történelmet beteljesítő Feltámadottal is egy lehet.

Ezen a földön nem szól már az, aki a nyelv embere volt. Marianne-t úgy ismertem, mint aki nyelvtudásának és kiváló kommunikációs képességének köszönhetően Európában, de talán azon kívül is, mindenütt otthon érzi magát. Akár a Párizsi Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként, akár később konferenciák, tanulmányutak részvevőjeként kapcsolatokat, hidakat épített emberek, kultúrák, nemzetek között. Kevés olyan embert ismerek, aki annyira tudott egyszerre magyar és európai lenni, mint ő. A magyarság történelmének, kultúrájának gazdagságát mindenütt a világon képviselte, terjesztette, ugyanakkor érdeklődő nyitottsággal, tisztelettel adott teret a környező országok és más európai nemzetek kincseinek. Tudós nő, aki ugyanúgy otthon van a költészetben és a zenében, mint a napi aktualitások és a gyakorlati problémák világában. Könnyed stílusú, humoros, dinamikus előadó volt, egyszerre szigorú és irgalmas tanár, gondoskodó témavezető, kedves, megnyerő társasági ember. Olyan szabad lélek, aki ugyanazzal a bizalomkeltő mosollyal fegyverzi le a morcos római kalauzt és az isztambuli utcai árust, mint a hazai és a külföldi egyetemi élet prominens személyeit vagy épp világi és egyházi vezetőket. Remélhetem, hogy most már Isten csendjében fogadhatja be azt, amit az Atya készített neki.

S azt is remélhetjük, hogy a szentek társaságába érkezett ő, aki már a földön otthon volt a szentek világában. Az első szerzetesek, Antal, Remete Szent Pál és Jeromos, az egyházatyák korának női alakjai, mint Melánia vagy Mónika, a keresztény Nyugatot olyannyira meghatározó Márton, Szent Móric, akiről egyik utolsó tanulmánykötete szól, az európai és a magyar középkor szentjei, mint Árpád-házi Piroska nem csupán könyveinek, cikkeinek szereplői, hanem már itt, a földön égi társai, életét alakító patrónusok voltak számára. S amennyire szerette Isten égi barátait, annyira a szívén viselte Isten földi barátai, a magyarországi szerzetesek sorsát is. Szoros barátság fűzte egy-egy bencéshez, ferenceshez, jezsuitához, páratlan lelkesedéssel karolt fel minden kezdeményezést, amivel hozzájárulhatott a szerzetesi életforma, a szerzetesi hagyomány népszerűsítéséhez, szélesebb körben való megismertetéséhez. Halálával egy baráttal kevesebb lett a földön, s az Úr irgalmában bízva eggyel több az égben.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. szeptember 30-i számában jelenik meg.