Isten gabonája, melyet a vadállatok foga őrölt tiszta kenyérré – Antiochiai Szent Ignác

Ignác püspököt az apostoli atyák közé soroljuk, nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét.

Legendája szerint Szent János apostol tanítványa volt, sőt az evangéliumokban is szerepelt – eszerint Ignác lett volna az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: „Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!”

Életrajzi adataiból azonban nem sokat ismerünk. Az első század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt. Szent Péter és Eudiosz után harmadikként volt Antiochia püspöke. E város a római birodalom keleti részének és a hellén kultúrának, valamint Jeruzsálem mellett az Egyháznak is központja volt. Itt alakult az első pogányokból megtért keresztény közösség.

Ignác püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között terjesztették tévtanaikat. Lelkipásztori gondját súlyosbította a Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás, hanem csupán egy zsidó szekta.

Domitianus halála után egy kis ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában ismét üldözni kezdték a keresztényeket. Antiochiában is ellenük fordultak, valamikor a 110 és 115 közötti években. A püspököt is elfogták. Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az eretnek gnosztikusok körében is.

Ignácot megbilincselték, és katonai őrizet alatt hajón Róma felé indultak vele, mivel a halálos ítélet úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni Rómában. Azonban a hajó ismeretlen okok miatt kitérőt tett és érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, így a keresztény közösségeknek alkalmuk nyílt arra, hogy felkeressék a fogoly püspököt. E látogatásokra válaszolva Ignác leveleket intézett a helyi egyházakhoz.

Hét levele – Efezusiakhoz, Magnésziaiakhoz, Trallésziekhez, Rómaiakhoz, Philadelphiaiakhoz, Szmirnaiakhoz, Polikárphoz –, melyek magyarul olvashatók az Ókeresztény írók sorozat második, Apostoli atyák kötetében, világosan jelzi a püspöki hivatal jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros kapcsolatát a püspökével. Vezérelve az egység és a Krisztussal való egyesülés volt. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, „mint az Egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával”. A szmirnai híveknek ezt írta: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház.”

Elsőként beszélt a katolikus Egyházról – a katolikus kifejezés nála egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra utal. Nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a püspökkel való egységnek elsősorban a közös imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia. „Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel több a püspök és az egész Egyház imája!” „Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diakónusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek.”

Ignác levelei betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe is, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat: „Váltságdíj vagyok értetek... engesztelő áldozat leszek helyettetek... feláldozom az életemet értetek!”

Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte híveit, imádkozzanak érte, hogy a próbatétel idején üdvösséget találjon: „Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket.”

Mikor megérkeztek Rómába, sietve az amfiteátrumba vitték Ignácot. Miközben a vértanúság helye felé hurcolták, láncait „lelki gyöngyök”-nek nevezte. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt: „Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!” A cirkuszi tömeg szeme láttára vetették a vadak elé. Haldokolva a világba kiáltotta: „Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!” Mikor a vadállatok széttépték Ignácot, Traianus elismeréssel így nyilatkozott: „Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?”

Ami a szent testéből megmaradt, azt a keresztények eljuttatták Antiochiába. A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket később visszavitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.

A latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte Antiochiai Szent Ignácot, később, nyilvánvalóan másolási hiba következtében, általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.

Mindenható, örök Isten, te a szent vértanúk hitvallásával megdicsőíted Fiad titokzatos testét, az Egyházat. Add, hogy a vértanúság, amely Antiochiai Szent Ignác püspöknek örök dicsőséget szerzett, nekünk szüntelen erőforrásunk legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír
(bh)