Isten hívására válaszoltak – Bemutatjuk a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye újmisés papjait

Mike Ervin 2013-ban kezdte el a szemináriumot Gyulafehérváron. 2017-ben államvizsgázott, az osztott képzésnek megfelelően ezután következtek a pasztorális gyakorlati félévek. Kispapként négy plébánián volt gyakorlaton, jó közösségekkel ismerkedett meg. 2019 tavaszán jelentkezett a veszprémi szemináriumba.

– Márfi Gyula érsek atya fogadott, és egy gyönyörű év várt ott rám. A szeminárium utolsó évében érkeztem, 2020-ban átmenetileg felfüggesztették az érseki papnevelő intézet működését. Mi voltunk az utolsó hallgatók. Nagyon köszönöm az elöljáróimnak hogy engedélyükkel két évet végezhettem el egy év alatt. Nagy nyitottsággal, szeretettel, kedvességgel, segítőkészséggel találkoztam a veszprémi szemináriumban. 2020. június 4-én volt az államvizsgánk, és június 5-én délután két óra után már el is kellett hagynunk az épületet. Ez szomorú élményként maradt meg bennem. Összesen tízen voltunk, négyen végzősök, a többiek között pedig volt, aki átment másik szemináriumba. Ezután hazatértem Gyulafehérvárra, és kértem a felvételemet az egyházmegyémbe, de elutasítottak a korábbi konfliktusaim miatt.

Következett egy közel egyéves lelkigyakorlat, ezalatt össze kellett szednem magam. Ezt az időt részben a szüleimnél, részben Gyergyószentmiklóson töltöttem Korom Imre atya lelkivezetőmnél, aki szemináriumi elöljáróm, négy évig spirituálisom volt, a gyakorlatot is részben nála végeztem. 2020 adventjében a Gyulafehérvárhoz közeli, szászsebesi ferences kolostorban egy hivatástisztázó, „helyrerakó”, elcsendesedésre alkalmas helyen töltöttem életem legszebb három hetét. Csend volt, imádság és szentmise, de részt vettem a szerzetesek mindennapjaiban is, kolbászt töltöttem, nyulat vágtam, csirkét pucoltam, felmostam, főztem a testvérekkel, imádkoztunk is együtt, és úgy éltem ott, mint egy szerzetes. Nagyon nagy élmény és belső gazdagság volt ez. 

– Nem marasztalt a hely, a szerzetesi hivatás?

– Sokat gondolkodtam ezen, de mindig is az egyházmegyés papság volt a belső vágyam. 2021 januárjában jelentkeztem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyébe. Májusban volt a meghallgatás, majd hamarosan megkaptam az örömhírt, hogy Palánki Ferenc püspök atya befogadott az egyházmegyéjébe. 2021. június 1-jén – ami Erdélyben úrnapja volt – léptem át e hajlék s a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye küszöbét, és elkezdődött az itteni életem. Ekkor már a pasztorális gyakorlatom következett, így kerültem a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház közösségéhez. Most egy új fejezet, egy „új mondat” következik.

Szeretném tisztán, szívből, őszintén – ahogy az Isten kéri, ahogyan az Egyházam elvárja és az egyházmegye akarja – megélni a papi hivatásomat.

– Az elmúlt rögös évtized alatt soha nem kérdőjeleződött meg benned a papi hivatás melletti döntésed?

– Kezembe került Jób könyvének egy egzegetikai magyarázata, és sok mindent megértettem belőle, láttam, hogy az én életemben ugyanez történik. Olyan nincs, hogy az Isten valakit meghív, engedi, hogy beöltöztessék, hogy diplomát szerezzen, és aztán nem kéri őt tovább, meggondolja magát az Úr. Ilyen nincs! Idő kellett az életemben, amíg ezt a szívemmel is megértettem, és ebben megpihenve, meggyőződve elfogadtam, hogy ez egy próbatétel, és Isten várja rá a válaszomat. Így álltam hozzá. A nehézségek ellenére éreztem, hogy ezt még inkább folytatnom kell, mert most derül ki, milyen az igazi hitem. A megedzett hit elfogadja a nehézségeket, a gyötrelmeket, mert az Úr azokkal formálja az embert. Mindig minden okkal történik. Ami velem történt, az szükséges volt, és a kolostorban a ferencesek élete, alázata, közössége is sokat segített. 

– Honnan eredeztethető a hivatásod, hol született meg benned a papság gondolata?

– Gyermekkorom óta vágyom erre a hivatásra, nem gondolkodtam családalapításon. Nagyon szerettem ministrálni. Az akkori plébánosunk, Antal atya indított el ezen az úton, megszerettette velem a szentmisét, az Egyházat, a Jóistent. Édesapám egyháztanácstag, korábban ő főzött a nagyobb papi összejöveteleken, a búcsúk alkalmával. Olyankor mi is ott voltunk, és a vasárnapi szentmisék is kihagyhatatlanok voltak. Minden évben elmentünk a csíksomlyói búcsúba, a templomunk búcsúján is részt vettünk a családommal. Ebben a légkörben nőttem fel. Nem volt kérdés, hogy elmegyünk-e az egyházi ünnepekre, számunkra ez egyértelmű volt.

Otthon és az óvodában is „miséztem”, volt harang, kántor, sekrestyés, zsákból zászlót készítettem, körmenetet jártunk, nagyon szerettem ezt. Jól éreztem magam a közösségben, jó volt az emberek között, velük együtt Istent szolgálni. Az utcabeli gyerekek találkozója is mindig a mi udvarunkon volt, mert nálunk lehetett játszani, nem kellett vigyázni a fűre.

A kántoriskolában már megkérdőjeleződött bennem a gyermekkori rózsaszín kép a papi hivatásomról. Az ottani légkör komolyabb embert követelt, és a 10. osztályban szkeptikusabb lettem, elbizonytalanodtam. A kántoriskolának és a teológiának közös volt az udvara, tartottuk a kapcsolatot a kispapokkal, hallottunk tőlük jót is, rosszat is. A 10. osztály utáni nyáron Londonban jártam, és a Szent József katolikus templomban rádöbbentem, hogy Isten meghívott engem a papi hivatásra, minden mást el kell engednem. Úgy jöttem ki a templomból, hogy megváltozott körülöttem az egész világ, nagy szeretetet, szépséget, boldogságot éreztem.

A 12. osztály után nagyon szép kispapi évek következtek. Szigorú szabályokhoz kellett alkalmazkodnunk, de Jakubinyi György érsek azt mondta: „Tisztelendő urak! Vannak szabályok, mert közösségben vagyunk, és kell egy rend, de a szabályokat meg kell tölteni élettel és lélekkel.” A szabályokon túl még annyi szép dologgal találkozhattunk! Így próbáltunk hozzáállni. Persze voltak szomorú időszakok, amikor nagyon elesettnek éreztem magam, de ez az élet más területén is így van. Akkor felálltam, leráztam magamról a port, és mentem tovább előre. 

A szüleim nagyon örültek a döntésemnek. Édesanyám konzervatív, vallásos családban nőtt fel. A nagyszüleim ortodoxok vallásúak voltak, tőlük tanultam meg, hogy vasárnap nem szabad dolgozni. Minden vasárnap ünnep volt a családunkban. Szentmisére mentünk, nagy ebédet rendeztünk – amelyekre már szombaton előkészültünk –, és havonta legalább kétszer nemcsak a mi kis családunk, hanem az egész nagy rokonság körülvett bennünket, jöttek más falvakból is, és együtt ünnepeltünk, sokszor dalra is fakadtunk.

Bár hosszú volt a vasárnapi ortodox szertartás, és nem is értettem, mi történik, de a nagymamám azt mondta, ezt most a Jóistennek szánjuk, és ki kell bírni… Elfogadtuk. Így nőttem fel. Nagymamám állandóan imádkozott, és mindig megáldott bennünket. Olyan gyönyörű volt ez! Akkor nem értettem, de mostanra megérett bennem, hogy milyen különleges ajándék volt ő a Jóistentől.

– A papszentelés után is vár egy közösség.

– Több szempontból is fontosnak tartom, hogy nyomot hagyjak magam után. Egyrészt azért, hogy emlékezzenek rám, ez jólesik az embernek, másrészt, ami még ennél is fontosabb, hogy ezzel önmagamat, az öntudatomat erősítem. Tudom, hogy kicsit vehemensebb természetű vagyok, és székely származásomnál fogva olyan szavakat használok néha, amelyeket nem sokan értenek, és úgy rakom össze a mondatokat, ahogyan az az itteni füleknek idegen. De ez az én beszédstílusom. Székelyföldön születtem, s ott nőttem fel, de már alakult a beszédem. Édesapám mondta is legutóbb: „Fiam, te már nem beszélsz annyira székelyül, és ez nem lesz így jó! Valamit találj ki!” 

– Azt gondolom, akik majd nap mint nap hallhatják a beszédeidet, csak gazdagodhatnak azáltal, hogy az ősi magyar nyelvvel, a csángó és a háromszéki székely beszéddel találkozhatnak. 

– Ezzel is nyomot hagyok, és nem szeretnék ezen változtatni. Nem tudom, meddig leszek itt, Nyíregyházán, de ahová helyeznek, ott is igyekszem helytállni és szeretettel szolgálni a közösséget, mert nekünk a legjobbnak kell lennünk. A gyulafehérvári prefektus atyától tanultam ezt:

Nekünk a legjobbaknak kell lennünk. Nem érhetjük be kevesebbel. Mi az Istent szolgáljuk! Ott, ahol vagyok, a legjobb legyek.

Palánki püspök szokta mondani: „Rajtam ne múljék, én a lehető legjobbat adjam magamból!” Nem azért tanultam tíz évet, hogy egy prédikációt ne tudjak elmondani! Nekünk ebben a legjobbnak kell lennünk, mert sok múlik rajtunk.

Kicsit félek, és kérem az Urat, vegyem észre, ha unalmas a prédikációm, vagy ha én magam válok unalmassá, idegesítővé. Kezdetben ragaszkodtam a leírt beszédhez, de már látom, hogy nem szükséges. Legyen kicsit szellősebb, de arra figyeljenek, ami elhangzik. Legyen bennem az, hogy mit akar üzenni az Úr, akkor jobban át tudom adni, olyankor elhangzik egy-két humoros dolog is. Jólesik, ha mosolyognak az emberek, és akkor már más, oldottabb a hangulat, bennem is nagyobb a lendület. Olyan jó, ha az emberek kacagnak! Sajnos ritkán nevet a magyar ember, szomorú, nem tud örülni. Engem ez úgy zavar! Én is sokat kacagok. Van, hogy eszembe jut egy csíksomlyói Mária-ének, és eléneklem hangosan a folyosón, nem félek attól, hogy mit szólnak mások, ha meghallják. Az ének, a humor hozzátartozik az életünkhöz. Nem kell mindig mindent túl komolyan venni. 

– Milyen jelmondattal koronáztad meg az előkészület tíz évét, ami aztán vezérgondolatként fog kísérni?

–  „Értük könyörgök, azokért, akiket nekem adtál”  (Jn 17,9). Mindenképpen János evangélista gondolataiból kerestem jelmondatot. Számomra ő más, nem tartozik a szinoptikusok közzé, kicsit másképpen mutatja be a történéseket. Közel áll hozzám a személye, mert én is más utakat jártam be, mint általában a kispapok, amit nem bánok, mert nyilván a Jóisten alakított, formált ezzel.

Éppen ezért egy életprogramot kerestem, magamnak is megfogalmazva, hogy miről szól a papság, az elköteleződés, az elhívás. Nem szabad, hogy rólam szóljon, mert akkor nincs már értelme.

Értük könyörgök, azokért, akiket nekem adtál.” Az én életem a másokért való élet, mert az Úr meghívott, és kéri, hogy az életemet ajándékozzam oda, és ha ez szeretetből történik, akkor megsokszorozódik. 

*

Csapó Márton a nyíregyházi Szent Imre Gimnázium után egyből jelentkezett az Egri Érseki Papnevelő Intézetbe, ahol két évig képviselte a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét. Ezután Palánki Ferenc megyéspüspök Rómába küldte, hogy a Német–Magyar Kollégiumban folytassa tanulmányait. A hároméves képzés végén, 2022. október 1-jén Rómában szentelték diakónussá, a jezsuiták Szent Ignác nevét viselő templomában. Ezt követően a papképzése hatodik évében pasztorális gyakorlaton vett részt a debreceni Szent Anna Főplébánián. Ez év szeptemberétől, immár papként, ismét római diák lesz: három éven át egyházzenét fog tanulni a Pápai Egyházzenei Intézetben. 

– Beszélgetésünket kezdjük mindjárt a szentelésed utáni különleges képzéssel. Ritkaságszámba megy, hogy papok felsőfokú egyházzenei tanulmányokban vegyenek részt. Ez egyházmegyénkben is kuriózumnak számít.

– Igen, valóban rendkívül különleges: tudomásom szerint ilyen tárgyú és szintű tanulmányokban az egyházmegyés papok közül egész Magyarországon senki nem vett részt az elmúlt legalább húsz-harminc évben. Fantasztikus lehetőség tehát. Hálás vagyok ezért püspök atyának, és hiszem, hogy a magyar Egyház és az egyházmegye javára gyümölcsöző lesz mindez. Most azonban az egyik szemem sír, a másik nevet, amikor arra gondolok, hogy visszamegyek.

Nagyon szeretem Rómát, de legalább ennyire szeretek itt lenni, a debreceni közösségben.

– A pasztorális gyakorlatnak máris tapasztalható gyümölcsei vannak?

– Amikor az emberekkel találkozom, akár az iskolában, akár a plébániai közösségben, „megcsap a szeretet szele”, és nehezen tudok elválni tőlük. Ilyenkor ambivalens érzéseim támadnak: nagyon jó Rómában, de végső soron itt vagyok otthon, három év után ide, az egyházmegyébe fogok visszatérni. Azért megyek Rómába, hogy az ott szerzett tapasztalatokat, tudást itthon kamatoztathassam.

– Gyermekként, ifjúként is a zene világában éltél. A zene puhítja a lelket, elvégzi azokat a „finomhangolásokat”, amelyek például nyitottá teszik az embert Isten hívására. Neked is segített ebben?

– A zene érzékennyé teszi a lelket, ennyiben mindenképpen segített. Gyermekkoromban az életem nem a papi hivatás felé indult. Nagyapám nyomán építészmérnöknek készültem már négyéves koromtól. Ez így is maradt egészen tizenhét éves koromig. Tanulmányaim első tizenkét évében matematika- és fizikaversenyekre jártam, megyei és országos eredményekkel öregbítettem az iskola hírnevét, és leraktam az alapokat a tervezett egyetemi tanulmányaimhoz. Nyíregyházán még mind a mai napig inkább matekversenyzőként ismernek.

Tizenegyedikes voltam a Szent Imre Gimnáziumban, amikor a nagy fordulat bekövetkezett az életemben. Osztálykiránduláson jártunk Rómában, és a Santa Maria Maggiore bazilika melletti utcákban sétáltunk éppen, amikor előjött a fejemben a gondolat: mi lenne, ha én is papnak jelentkeznék? Ez annyira megmaradt az emlékezetemben, hogy a római tanulmányaim során többször is végigjártam ezt az utat.

– Mi történt ott?

– Nehéz elmagyarázni, minden bennem játszódott le. Nem hallatszott szózat az égből, és valójában semmi különös nem történt, csak felmerült bennem egy gondolat, amely teljesen átformált, s ezután egészen rövid idő – mindössze egy hónap – alatt döntöttem a papi hivatás mellett. Ez nagy váltás volt az életemben, hatalmas áldozatot jelentett, hiszen sok mindent feladtam, amire négyéves korom óta készültem. Gyakorlatilag az összes egyetemre felvettek volna – szándékosan meg sem számoltam aztán a pontjaimat –; fizikából és matematikából emelt szintű érettségit tettem.

Az eddig megszerzett matematikatudásomnak eddig akkor vettem a legnagyobb hasznát, amikor idén az egyik hittanóra után a negyedikes osztályban kiraktam a gyerekek Rubik-kockáit… (Ehhez hetvenkét algoritmust kell ismerni – a szerk.)

Sokat gondolkodom azon, hogy mire volt jó ez így, miért történt mindez így, miért tanultam annyit. Könnyebb lett volna, ha a későbbi életem szempontjából „hasznosabb” tárgyakat tanulok, akkor most előrébb járnék, és nem lenne bennem az az érzés, hogy mindent hátrahagytam.

– Talán a kitartásodat, a töretlen haladásodat edzette a kemény munka. Hiszen rekordidő alatt meghoztad a döntést. Egyszer sem bizonytalanodtál el? Megmaradt az eltökéltséged, hogy pap leszel?

– Igen, végül is megmaradt. Habár a szeminárium alatt sok kérdés felmerült bennem, sokszor kételkedtem. Őszintén szólva ez még mindig előfordul velem. Egy dologban, a hivatásomban azonban soha nem bizonytalanodtam el, mert annak felismerése olyan istenélmény volt, ami egyértelmű és biztos tapasztalat számomra mind a mai napig. Erre mindig jó visszatekinteni, bármilyen krízis során.

Kétkedéseimből sohasem úgy léptem ki, hogy egzakt válaszokat találtam, mint például a Püthagorasz-tétel bizonyítása, hanem úgy, hogy a kételkedés közbeni imádságban Istennel találkoztam.

Nem a válaszokat, hanem Istent találtam meg.

Szeretek nyíltan, korlátok nélkül gondolkodni, akár provokálni. Rómában mondták is rólam a többiek, hogy „liberális” vagyok, de ez nem igaz, egyszerűen csak merek bátran kérdezni.

– Mit választottál papi jelmondatodnak?

– „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Azért választottam ezt, mert tulajdonképpen az életemet adom a barátaimért. Jézus mondja ezt az evangéliumban. Ő szó szerint az életét adja a világért, de biztos vagyok abban, hogy számunkra is aktuális ez:

nekünk is az életünket kell adnunk a barátainkért. Nemcsak mint vértanú – de akár úgy is, ha a mai világban megadatik ez a kegyelem –, hanem a mindennapok áldozathozatalával vagy akár az életre szóló döntéseinkkel is.

Huszonnégy éves vagyok, nekem is egy életem van, de én az egészet odaadom, odaszentelem egy ügyért, Isten ügyéért. Huszonnégy évesen ezt nagyon nehéz megérteni. Innen már nincs visszaút, nincs változtatási lehetőség. Döntöttem, elköteleződtem. A mai fiatal generációnak, tehát nekünk nagyon nehéz életre szólóan elköteleződnünk, hiszen – úgy érezzük – mindenre lehetőségünk van az életben, elegendő erőbefektetéssel mindent el tudunk érni. Ha például az Oxfordi Egyetemen szeretnénk tanulni, akkor odamegyünk, ott tanulunk, ha miniszterelnökök szeretnénk lenni, akkor arra törekszünk. A mai generáció mindent szeretne kipróbálni, semmiről nem akar lemaradni az életben. Ha én a papság mellett döntök, többé biztosan nem lehetek sem építészmérnök, sem hangmérnök, sem karmester. Ezt nagyon nehéz elfogadnom, de természetesen megteszem – amint a jelmondatomban is szerepel. Amikor a plébánián, az emberek között vagyok, valójában akkor értem meg igazán, mit jelent ez a mondat. Annyira szeretem őket, öröm nekik adni az életemet!

– Nagyon komoly eltökéltség van benned, hogy a végsőkig kitarts az elhatározásod mellett. Minek köszönhető ez a hozzáállás?

– A szemináriumban is sok hullámvölgyet éltem át, és akkor is kitartottam, amikor nem láttam az értelmét. Valahogy a személyiségembe van kódolva, hogy mindezek ellenére kitartsak. Az istenkapcsolat persze elengedhetetlen.

Amikor meghallom, hogy valaki elhagyja a papi szolgálatot, az egyrészt szomorúsággal tölt el, másrészt felelősségtudattal: ha én is elmennék, még nagyobb lenne a veszteség. Persze nem azért, mert én különlegesebb volnék, hanem azért, mert akkor még eggyel kevesebb pap lenne. Ki kell tartanom. Ez üzenet a világnak is: én kitartok, ha tetszik, ha nem, akár sok a dolgom, akár kevés, akkor is, ha jó kedvem van, s akkor is, ha nincs; tehát ki kell tartani, nincs mese.

A pap legfontosabb feladata, hogy kapcsolatban álljon Istennel és az emberekkel.

Az istenkapcsolat nem látható, így nagy kísértés engedni belőle. Emellett óriási sértésnek tartom, ha azt mondják a papra: „nincs sok ideje, mert nagyon elfoglalt ember”. Ha a hívekre nincs ideje, akkor mire van? Ha ilyet mondanak nekem, akkor még inkább erőt veszek magamon, és noha tényleg sok a dolgom, még több időt töltök Istennel és az emberekkel, legfeljebb kevesebbet alszom. Sokat hibázom, elfelejtek dolgokat, elkésem, de mindezek ellenére igyekszem és kitartok. Nagyon fontosnak tartom, hogy lehessen számítani rám.

Az interjú bővebb terjedelemben a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján olvasható ITT és ITT.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 

Fotó: Kovács Ágnes

Magyar Kurír