Isten irgalmasságának hírnöke – Gájer László Ferenc pápa tanításáról

Az Újszövetség egyik legfontosabb szövege a tékozló fiúról szóló példabeszéd. Sokan mondják, hogy Jézus ezzel az egyetlen történettel elmondta az egész evangéliumot. Azt is többen felvetették már, hogy találóbb volna, ha a példabeszédet az irgalmas atyáról szóló példázatként emlegetnénk. A tékozló fiún és az irgalmas atyán kívül van a példázatnak egy harmadik szereplője is: az idősebb testvér. Ő jelképezi énünk azon részét, amely lelki sötétségben és rossz érzéseinek fogságában marad. Ilyen rossz érzés lehet bennünk a harag, a cinizmus vagy a pesszimizmus.

Ferenc pápa nem véletlenül választotta az irgalmat pápasága egyik központi témájának. Ahogy a példázat is mutatja, az irgalom egyik ellensége a cinizmus.

Ferenc pápa a II. Vatikáni Zsinat pápája, olyan egyházfő, aki célkitűzései között fontos helyet szánt a zsinat tanításának és annak, hogy a zsinati dokumentumokat átültesse az életbe, a gyakorlatba. Jóllehet elődei is a zsinat pápái voltak, mégis különleges ívet lehet húzni közte és az általa szentté avatott VI. Pál pápa között. Szent XXIII. János pápa a zsinatot megnyitó beszédében a végzet prófétáiként emlegette azokat, akik elutasítóak és gúnyosak a zsinat derűs szemléletével szemben. Vele együtt Ferenc pápa is arra hívta meg a keresztényeket, hogy

ne a végzet, hanem a remény prófétái legyenek.

Reményvesztett pesszimizmus, borúlátás és bezárkózó önigazolás: a példabeszédben ezek az otthon maradt, idősebb fiú tulajdonságai, és ezek lehetnének azok a magatartásformák, amelyektől Ferenc pápa óvni igyekezett a keresztényeket, miközben a II. Vatikáni Zsinat lelkiségét követve reménységgel tekintett a világra, és meghívott arra, hogy lépjünk ki, menjünk az emberi tapasztalat perifériáira. Földrajzi értelemben vett perifériák ezek: bádogvárosok, nyomornegyedek és a legszegényebbek otthonai. De átvitt értelemben vett perifériák is: a betegek, az elesettek, a bűnös és a megbicsaklott életek területei. Kilépni azt jelenti, hogy felhagyunk a rideg elszigetelődéssel és a cinizmussal, s olyan pásztorokká válunk, akiken érződik a nyáj szaga, és a találkozás új tapasztalatok horizontját nyitja meg előttünk. Ez Ferenc egyházképe: az irgalmas Egyház, amely nem a tökéletesek zárt elitcsapata, hanem sokkal inkább tábori kórház. Olyan hely, ahol a perifériákon élők, akikkel senki sem törődött, és akik minden értelemben jelentéktelenek voltak, hirtelen fontossá válnak, és azért kerülnek a figyelem centrumába, mert részt vesznek az üdvösség folyamatában, s így belépnek a történelembe.

A szegények melletti döntés által a periféria Egyháza elutasítja a közönyt és a gúnyt, a találkozás Egyházává válik, és a peremen nyitott marad az új történésekre.

Az idősebb, otthon maradt testvér hideg, elutasító magatartását akkor is meg tudjuk törni magunk körül, ha szembeszállunk a közöny magatartásával. Ferenc pápa a bőrkabátot, kalapot és kesztyűt viselő gazdag nő képét használta egyszer, aki hideg tekintettel nézett keresztül a luxusétterem ajtajában kolduló szegény asszonyon, érzéketlenül továbbhaladva mellette. Che me ne frega? (Mi közöm hozzá? Mi dolgom vele?) – mondja az olasz. Ez a hozzáállás sokak szíve köré vont már páncélt, ám Isten nem tud dolgozni a kemény szívekben. Isten sohasem közömbös. Az idősebb fiú azt mondja atyjának: „Hazajött ez a te fiad.” Ez egy elutasító mondat: benne foglaltatik az a mondanivaló, hogy a „te fiadhoz” nekem nincs közöm, nem az enyém, nem az én testvérem. Káin is hasonló szavakkal zárta el magát, amikor azt kérdezte: „Őrzője lennék én a testvéremnek?”

Isten sohasem közömbös. Isten lényege a könyörületesség. Isten futva indul a keresésünkre.

Otthagyja a kilencvenkilenc igazat, hogy megkeresse az egyetlen elveszett bárányt. A közömbösség megakadályozza a Szentlelket abban, hogy megszabadítson minket a mentális beidegződéseinktől – tanítja Ferenc pápa. A közömbösség ugyanis elfojtja a lelkek megkülönböztetésének képességét. Aki elutasítja az irgalmasság gyakorlását, az nem kap új indíttatásokat, az nem érez sugallattokat, annak a lelke kiszárad, nem élénkíti azt a Szentlélek.

Az irgalom nem merő humanizmus. Az irgalom elsődlegesen Isten cselekvése. A jótettek önmagukban keveset érnek. Nem beágyazottak. Hamar kimerülnek és üressé válnak. A keresztények nem humanisták csupán. Ferenc pápa tíz éve tanítja nekünk a szegények evangéliumát, vagyis hogy azoknak a szegényeknek az életét kell élnünk, akik Isten irgalmából élnek. Isten irgalma az alap és a forrás, és ebből fakad minden más. Ebből fakadnak a jótettek, ebből fakad aztán a gazdasági reform, és erre épül egy átfogó ökológia is, az integrált emberkép, az emberi méltóság helyreállítása és a kicsinyek felemelése. Nem egy megható találkozást felidézhetnénk – ezek a képek bejárták a világsajtót –, amikor Ferenc pápa súlyos betegekkel, fizikailag eltorzult külsejű emberekkel vagy akár fertőző betegekkel találkozott, magához ölelve őket. Ezek az ölelések túlmutatnak önmagukon.

Isten irgalmának szimbólumai, és az egyszeri találkozásnál többet mutatnak meg.

Az irgalmasság rendkívüli szentévében – amely egy prófétai sugallatra és prófétai erővel létrejövő kezdeményezés volt – Ferenc pápa szerte a világon kinevezte az irgalmasság misszionáriusait. Ezek a papok rendkívüli megbízást is kaptak arra, hogy a gyóntatásban különös módon közvetítsék Isten irgalmát, főleg a nehéznek mutatkozó, megroppant házasságok esetében. Az irgalmasság misszionáriusaihoz szólva a pápa nemegyszer az irgalmas atya képét idézte fel. Arra buzdította őket, hogy a példabeszédbeli atyához hasonlóan ők is Isten irgalmának lelkületével várják a hazatérő bűnösöket. Ferenc idegenkedik a moralizmustól, ennek többször hangot is adott. Gyakran hangsúlyozza ugyanis, hogy nem a parancsokról kell beszélnünk, hanem Isten irgalmát kell meghirdetnünk az embereknek. Az irgalom tudatosítása azt is megmutatja, hogy nem lehet minden problémát biztos receptekkel, egyenletekkel és szabályokkal megoldani. Ez nem egy posztmodern korunkra jellemző post-truth, igazság utáni tapasztalat. Nem a relativizmus, ahol minden mindegy, és ahol nem lehet megmondani, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nem. Az irgalom erkölcstana azt jelenti, hogy nem berögzült a gondolkodásunk, illetve hogy nyitott marad az új lehetőségek előtt, s tartalmazza az elfogadás és a folyamatos kutatás gesztusát. Ebben az összefüggésben a tradíció nem múzeum – ahogy Ferenc pápa tanítja –, a doktrína pedig nem statikus, hanem eleven, gyarapszik és fejlődik,  abban az értelemben, ahogyan erről Szent John Henry Newman tanított bennünket. Ez az irgalmasság misszionáriusainak feladata hazánkban is. De erre vonatkozik az Amoris laetitia szinódus utáni buzdítás sokat vitatott 351. lábjegyzete is, amely utal arra, hogy

a gyóntatószék nem kínzókamra, hanem az Úr irgalmasságának helye, az Eucharisztia pedig nem a tökéletesek jutalma, hanem nagylelkű gyógyszer és táplálék a gyengék számára.

Ferenc pápa egyszer arról beszélt, hogy Jónás prófétát azért küldte Isten Ninivébe, hogy Isten irgalmának hírnöke legyen a városban. Neki azonban nem fűlött a foga ehhez a küldetéshez. Nem illett bele a gondolkodásába Istennek Ninive iránt tanúsított irgalma. Jónás gondolata az volt, hogy ha egyszer az Úr meghozta a maga törvényét, amelyet teljesíteni kell, akkor a többi már nem a próféta dolga, a többi őt nem érdekli. Aki nem tartja meg a törvény útját, azzal neki nem kell foglalkoznia. Ezzel bezárta a lelkében az ajtót Isten tevékenysége előtt. A szíve megkeményedett, amikor Isten irgalmával találta szemben magát. Manapság sokan vagyunk így: szorongó énünk zárt és bezárkózó világából szemlélünk másokat. Elutasítunk és megvetünk olyanokat, akik az általunk Istennek tulajdonított szabályokon kívül vannak. Csatákat folytatunk mások ellen, önazonosságunkat féltve tőlük. Lelkiismeretünk elszigetelődik. Ideológiára cseréljük ezzel a dogmát – ahogy a pápa mondja –, felelevenítve a manicheizmus hamis gondolkodásmódját, amely jókra és gonoszokra osztotta fel régen a világot. (Saját magunkat persze a jók közé soroljuk ilyenkor.) Erre a magatartásra az egyetlen ellenszer a bűnbánat. Az Isten irgalmában bízó önvizsgálat leleplezi a gonoszt. És akkor visszatérhetünk az Istentől kapott eredeti önazonosságunkhoz. Jónás ennek felismerésekor hirdetni kezdte a bűnbánatot és Isten irgalmát Ninivében. 

Zakeus lehetne a másik példája annak, hogy ki kell lépnünk a falaink közül. Ő, aki vámszedőként szorongatta a népét, meg akart szabadulni a saját magányától, önelégültségétől és elszigetelt lelkiismeretétől. Csatlakozott a többiekhez. Jézus tanítványa lett. Lejött a fáról: leszállt, és a többiekkel közösséget vállalva hagyta el nemcsak a bűnös életet, de a gőgös elszigeteltséget is. Nem vádaskodott, nem másokban kereste a hibát. Önvizsgálatot tanúsított, gyakorolta az alázatot. És ez segített neki előrelépni, így tudott megtérni, és teret engedni Isten irgalmának. Az önelégült gőg gyakran a törzsi megosztottság forrása, amely átszövi a politikát, a társadalmat, a közösségeinket, sőt az Egyházat is. A béke nem valami hamis irenizmus érvényesítése által következik be az egyének vagy akár az egyes nemzetek között. Ferenc pápa arra tanít, hogy

a béke ezt jelenti: elkezdünk megbízni egymásban, levetjük a gőg magatartását, és ebben a pillanatban Isten irgalmát engedjük működni.

Kilépve tehát lemondunk az elittudatról, elkezdjük gyakorolni a másik elfogadását, és abban a pillanatban teret adunk az Úr irgalmának.

Az irgalmas Atya azokban cselekszik, akik tékozlókként hazatérők akarnak lenni, illetve akik otthon élő cinikusok helyett a remény kilépni vágyó prófétái akarnak lenni. A hamarosan ismét Magyarországra látogató Ferenc pápa tíz éve ezt az üzenetet magyarázza nekünk. Istennek legyen hála érte!

Fotó: Vatican News; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 12-i számában jelent meg.