Isten kegyelméből vagyok itt – Beszélgetés Kája Sándor máriabesnyői kántorral

– Milyen élmények vonzották Önt már serdülőként a kántori hivatás felé?

– Itt születtem és nőttem fel Máriabesnyőn, közel a templomhoz. A szüleim nem voltak klasszikus értelemben vallásos, templomba járó emberek. A szomszéd nénink, egy igazi szent asszony hozott el a bazilikába. Ez a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején történt, hat-hét éves lehettem. Nagyon megtetszett a templom, a hely szelleme, a papi ruhák, az arany- és ezüsttárgyak, a kék máriás ruhák, az énekek. Akkor még hét közben is sokan jártak ide, előfordult, hogy harmincan-negyvenen is részt vettek a szentmisén, és mindenki énekelt. Ez nagyon megragadta a lelkemet. Nem kaptam vallásos nevelést, mégis hálás vagyok a szüleimnek, mert mindig a szépre és a jóra neveltek. Mivel látták, hogy érdekel a zene, elektromos orgonát és zongorát vettek nekem. A szobámban apukám segítségével építettem egy házi oltárt, és „miséket” mutattam be, orgonáltam. Egyre többet jártam a templomba, és nagyon érdekelt az ottani orgona. Nézelődtem felfelé, láttam a sípokat, és kérdeztem a szomszéd nénit, hogy mit csinálnak ott. Egyik alkalommal aztán felvitt a karzatra.

A kántor egy idős bácsi volt, Akác János, szent ember és igazi pedagógus. Nagyon fontos szerepet játszott az életemben, az ő indítására lettem kántor.

Ott ültem mellette az orgonapadon, és mesélt nekem a hangszer különböző részeiről. Ez nagyon érdekelt, ő pedig szépen lassan megtanított mindenre. Figyeltem az orgonajátékát, és azt, hogy milyen énekeket énekel, rengeteg mindent ellestem tőle. Egyszer, amikor hazaértem – még kisgyerek voltam, csak akkor tanultam olvasni –, latinul kezdtem énekelni. Édesanyámék azt hitték, hogy halandzsázok. Itt kell megjegyeznem, hogy a szüleim a hivatásomnak köszönhetően templomba járó, gyakorló keresztények lettek. 

– Említette, hogy a papi ruhák, a liturgikus tárgyak is nagyon megragadták. 

– Igen, kicsit barokk beállítású vagyok. Szeretem a szépet, és nem a pompa miatt, hanem mert vallom: ha a templomban valami esztétikai értelemben szép, az Isten dicsőségét szolgálja. Lehet ez egy szép miseruha vagy akár egy gyönyörű oltárterítő. Ugyanígy igényesnek és szépnek kell lennie az éneknek is, ami elhangzik.

– Hogyan lett a bazilika kántora?

– A szentmiséken mindig ott ültem Akác János mellett. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor egy Nagyboldogasszony-búcsún közölte velem: délután kettőkor lesz a zarándokok búcsúztatása, a litánia, azt csináld meg te. Nem akartam hinni a fülemnek. Én, ennyi idősen? Biztos, hogy nem tudom megcsinálni! Ő azonban biztatott: csak nyugodj meg, bízz magadban, biztos, hogy el tudod játszani. Egy Mária-ének az elején, litánia, szentségi áldás… Nagyon szereted ezeket, a Salve, Reginát is tudod, mi akkor a gond? Mondtam, hogy nincs gond, csak félek. Végül aztán megcsináltam.

Később megtudtam, hogy Akác János elbújt a loretói kegyszobor mögött, és onnan hallgatott. Utána azt mondta, most már nyugodtan hal meg.

Tiltakoztam, hogy szó sincs erről, én még gyerek vagyok, kántor úr még sokáig fog élni, hiszen sok mézet eszik – méhészkedett ugyanis. A következő év elején aztán kiderült, hogy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan beteg. Szólt a felesége, hogy menjek el hozzájuk, mert már nem sok van hátra. Ez nagyhét előtt történt. Azt mondta: ezt a nagyhetet már neked kell végigcsinálnod.  Megint tiltakoztam, hogy ez képtelenség, csak tizenhárom éves vagyok. Márpedig meg kell csinálnod, mert én nem leszek képes rá. Nagy László Tamás atya volt akkoriban a kapucinus tartományfőnök, ő is azt mondta: ha így alakult, neked kell helytállnod. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a nagyhét rendkívül összetett liturgiája Egyházunknak. Akkor még nem jártam kántorképzőbe. Zongorázni tanultam az iskolában, ennyit tudtam, meg amit ellestem Akác Jánostól. Szorongtam, hogy kit tudok majd megszólítani a Passió éneklésére, féltem, hogy senki nem fog jönni. Hála Istennek, jöttek. Akkor még a Szent vagy, Uram! népénekgyűjteményből énekeltünk, a gregoriánt és a liturgikus énekeket nem ismertem. A nagyheti szertartások végeztével Tamás atya azt mondta, kántorkodjam tovább. Ezzel kezdődött a huszonöt éve tartó kántori szolgálatom itt, Máriabesnyőn.

– Még az általános iskolát sem végezte el ekkor. 

– Így van. Negyedikbe jártam, amikor újraindult Gödöllőn a premontrei gimnázium, jelentkeztem. A szüleim támogattak ebben. Fölvettek. A premontreieknél mindig nagyon szépen végezték a liturgiát. Én innen, Besnyőről vittem egy hagyományosabb, népies vonalat, azzal a meggyőződésemmel, hogy a népéneket mindenki tudja, azt kell énekelni, nem a gregoriánt. Ám az ottani szent életű atyák másként gondolkoztak. Zengtük a szentmiséken a gregoriánt is, és rájöttem: ez nagyon egyszerű, meg tudom tanítani ezt a zenét a népnek. Megismertem az Éneklő Egyház egyszerűbb gregorián tételeit és azokat a népénekeket, amik nincsenek benne a Szent vagy, Uram!-ban. Az erdélyi, moldvai csángó  népénekek csodálatos kincsei tárultak elém, és rögtön megfogalmazódott bennem: ezeket meg kell tanulni. Már gimnazistaként beiratkoztam a váci kántorképzőbe, de egy idő után abbahagytam, mert nehéz volt eljutnom Vácra. Érettségi után aztán újrakezdtem, és el is végeztem. Egyértelmű volt számomra, hogy egy ilyen szent helyen nem működhetek kántori végzettség nélkül. Orvos sem lehet valaki orvosi diploma nélkül. Varga Laci atya, a váci székesegyház karnagya mondta: előbb-utóbb az egyházmegyében csak olyanok lehetnek kántorok, akik elvégzik a kántorképzőt. 

– Említette, hogy kisgyermekként az otthon készített oltár előtt „misézett”. Nem vetődött fel Önben, hogy pap legyen?

– Sokáig gondolkoztam ezen. Rengeteg lelkigyakorlaton vettem részt, atyákkal beszélgettem. Végül arra jutottam: ez két különböző hivatás. Vannak papok, akik kántorok is, mint például a plébánosunk, Sztankó Attila atya, de őt még nem láttam kántorkodni. Hitem szerint teljes szívből csak egyvalamit csinálhat az ember, és nekem ez a szívem csücske: az éneklés meg az orgona. Egy idő után választanom kellett a papság és a kántorság között, és úgy érzem, nagyon jól döntöttem.

A mai paphiányos helyzetben a kántornak, a hitoktatónak ugyanúgy megvan az evangelizációs szerepe, és ha jó példával jár elöl, ha a hívek szeretik, ragaszkodnak hozzá, annak messzire sugárzó ereje van.

Jönnek az emberek tanácsért, két jó szóért; nagyon közvetlen a kapcsolatom velük. Az is lényeges szerepet játszott a döntésemben, hogy tudtam, ha a papságot választom, akkor el kell mennem Máriabesnyőről. Én pedig mindig azt éreztem, hogy itt kell lennem. Ameddig a Szűzanya engedi, addig itt maradok. Beleszülettem, belenőttem az itteni környezetbe, a templomba.

– Önnek egészen különleges, nagy terjedelmű hangja van, a hangszíne is kivételes. Soha nem gondolt arra, hogy operaénekes legyen? 

– Eszembe jutott, de ezzel is ugyanaz volt a helyzet, mint a papsággal: akkor abba kellett volna hagynom a kántorkodást, el kellett volna hagynom Máriabesnyőt. Egyébként pontosan tudom: az, hogy milyen a hangom, nem az én érdemem, Isten kegyelmi adománya. Nagyon sokat köszönhetek a plébánosaimnak is, és elsősorban Tamás atyának. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, itt szolgálhatok. 

– Az előbb érintette a kántor evangelizációs szerepét. Iancu Laura csángó magyar költőnek a szülőfalujáról, Magyarfaluról írt monográfiájában olvastam, hogy a kántornak sokáig egészen kiemelkedő jelentősége volt az egyházközösségben. Ezek szerint ez nem tűnt el egészen. 

– Egyszer Erdélybe utaztunk Medgyesy S. Norbert tanár úrral, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzorával, és arról mesélt, hogy ott mekkora tekintélye van még a kántornak. A közösségben a plébános után a második ember. A kántorok régebben búcsúvezetők és tanítók is voltak. A búcsúvezetőket szent embereknek nevezték. Ma azért, mert valaki pap, kántor vagy orvos, nem jár automatikusan a tisztelet. Az embernek úgy kell végeznie a hivatását, hogy tiszteljék ezért. Ha valaki úgy látja el a munkáját, hogy az az emberek számára példa, az önmagában is evangelizáció. Az énekkarokban, szkólákban is kiváló közösségek alakulhatnak ki. A papjaink borzasztóan leterheltek. A mi egyházközségünkben van egy kis gyerekszkóla és egy felnőtt énekkar. Az ide járókat is „pasztorálni” kell. Várják a tanítást, és várják a jó szót. 

– Gondolom, a járvány idején a kántor szerepe is korlátozódott. 

– Nagyon rossz volt, hogy nem tudtunk együtt énekelni. Az viszont jó, hogy időnként felhívtam a híveket. Először megijedtek: talán valami baj van? Nincs, hál’ Istennek, csak érdeklődöm, hogy vagytok. Valahol ez is evangelizáció. A karantén idején is próbáltam tartani a kapcsolatot a közösség tagjaival. Az egész környezetünk átalakult az elmúlt másfél évben. Korábban a misék után, főleg nyáridőben, többen itt maradtunk, beszélgettünk a hitről, a mindennapokról. Ez is evangelizáció. Amikor a templomok bezártak, és nem jöhettek be az emberek, a Facebook, a Youtube segítségével bejelentkeztem a bazilikából, a kamerát a Szűzanyára irányítottam, hiszen nem én vagyok a lényeg, és imádkoztam a rózsafüzért. Egy idő után a híveink már igényelték ezt. Minden hónapban Mária-köszöntőket tartottam. Nagyon fontosnak gondolom a népi vallásosságnak ezt a formáját, amit egy kegyhelyen éltetni és ápolni kell. A Galgamente lakossága nagyon vallásos, sokan jönnek ide a környékről, de távolról is. Egyre többen voltunk az online térben, alkalmanként háromszázötvenen is együtt imádkoztunk. Bíboros atyának a pandémia megszűnéséért írt imájával kezdtük, és felépítettem erre a Mária-énekeket. Most, hogy kinyíltak a templomok, többen is írtak: ugye folytatjuk ezt az imádságot? Amerikában élő magyarok is hallgatták. A visszajelzések alapján sokaknak jelentett lelki feltöltődést, megnyugvást. 

– Az egyik leghíresebb hazai Mária-kegyhelyen született, és itt kántorkodik huszonöt esztendeje. Mit jelent az életében Jézus édesanyja?

– Kiskoromtól kezdve nagyon szerettem a kék színt, és Mária színe a kék. A két máriabesnyői kegyszobor közül az egyikre Fidler János kőműves álma alapján találtak rá. A hívek ragaszkodnak ehhez a kicsi szoborhoz, és én is, már gyerekkoromtól. Tudjuk, hogy egyetlen Mária van, nincs lourdes-i, fatimai és máriabesnyői, ennek a kis szobornak mégis olyan kisugárzása van, hogy vonzza az embereket, engem is. Gyerekkoromtól szeretem a rózsafüzért, gyűjtöm is. A búcsúi virrasztásokon elhangzott Mária-énekek nagyon kedvesek számomra, gyakran felvettem őket diktafonra. Életem során sokszor megtapasztaltam a Szűzanya segítségét. Három évvel ezelőtt sajnos elvesztettem édesanyámat. Azóta még erősebb a Szűzanya iránti szeretetem. Tudom, hogy két édesanyám van már, akik vigyáznak rám a mennyországból. Ez nagyon sok erőt ad nekem, hogy én is tudjak adni másnak.

Ha semmit sem mondok, csak megszólal egy szép Mária-ének, és ettől akár csak egyetlen ember is megtér, már megérte itt lennem. Az Egyházban a legfontosabb a „salus animarum”, a lelkek üdvössége. Én a hangommal, a kántorkodásommal szolgálom ezt, mások máshogyan. Mindenki a maga területén.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában jelent meg.