Isten kegyelmével élve és szolgálva – Ünnepi interjú Ternyák Csaba érsekkel

– Érsek atya, ha visszatekint az élete legelejére, a szülőhelyére, Fertőszentmiklósra, édesanyjára, édesapjára, milyen örökséget hoz otthonról?

– A családból a leggazdagabb örökségem, ami meghatározza az életemet, a hit, mind természetes, mind természetfölötti értelemben. Szüleim munkásemberek voltak, édesapám kemény fizikai munkát végzett. Emlékeimben élénken élnek az esti közös imádságok, köztük néhány olyan népi imádság, amelyeket édesanyám a nagyanyjától tanult. Rá is csodálkoztam Erdélyi Zsuzsanna népi vallásossághoz kapcsolódó gyűjteményében egy-egy imádságra, amit otthonról ismerek és a szívemben őrzök. A család amikor csak tehette, együtt járt templomba. Szüleim őszinte, meggyőződéses vallásossága mélyen hatott rám.

Édesapám kétkezi munkája révén is a becsületesség mintaképe számomra. Sokszor akarták simlisségre, könnyebben és kényelmesebben élhető életre csábítani, amiben nem kell teljes odaadással végezni a feladatát, de ő mindenkor becsületes maradt. Egyenes ember volt.

Édesanyám szerint munkabírását és tartását is örököltem. Hálás vagyok a családomért.

Szülőhelyemhez, Fertőszentmiklóshoz kötődik még első papi ideálom, Cseh Sándor plébános. Apor Vilmos közvetlen munkatársa, önfeláldozásának tanúja volt. Tőle hallottam először Győr szent életű püspökéről. Mint jó lelkipásztor erősen hatott rám, jó példájának is tulajdonítom a szívembe később kapott ajándékot, a papi hivatást.

– Gimnáziumi tanulmányait a győri bencéseknél végezte, 1972-ben érettségizett. Hogyan emlékezik vissza a diákéveire?

– Először a tanáraim jutnak eszembe. Igazi egyéniségek voltak. A teljesség igénye nélkül említhetem Jáki Teodózt, Jávor Fidél atyát… De akinek a legtöbbet köszönhettük, az a fiatal Korzenszky Richárd volt, ő lett a prefektusunk.

Figyelt ránk, szeretett, tanított minket. Igazi közösségé formált bennünket.

Figyelme még arra is kiterjedt, hogy megszerettette velünk a fényképezést, és a vakon, tíz ujjal gépelést is ő mutatta meg nekünk először. Nagy volt a bencés gimnázium közösségformáló ereje, ma is évenként összejárunk, tartjuk egymással a kapcsolatot.

– A szemináriumot Győrben kezdte, majd két év után Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben fejezte be. Hogyan gondol vissza erre az időszakra?

– A papszentelés felé vezető úton meghatározó évek voltak ezek az életemben. Különösen fontos volt tanáraim, Gál Ferenc és Tarjányi Béla példája. Gál professzor úr szerény ember volt, de nagy tudású, és a tudását sikeresen át is tudta adni nekünk. Tarjányi professzor úr a Szentírás szeretetét ültette el a szívemben személyes és megragadó példáján keresztül. Ezért is döntöttem úgy, hogy nála írom a szakdolgozatomat biblikus témában. Figyelme és szeretete, míg élt, szinte végig elkísért. Római tartózkodásom idején, és itt, Egerben is felkeresett. Évekkel ezelőtt egy téli napon a palota udvarán igyekeztem segíteni munkatársaimnak a hirtelen leesett nagy hó ellapátolásában, amikor meglepetésemre egyszer csak becsengetett a kapunkon. Ahogy belépett, kiderült, hogy itt a szomszédban tartott előadást. Próbáltam lebeszélni, de nem engedett: ő is csatlakozott hozzánk, és velünk lapátolta a havat.

Derűs egyéniségével, figyelmével mindig jólesően tudott jelen lenni az életben.

– 1979. június 12-én szentelték pappá Győrben, püspöki szertartó lett. Milyen kapcsolat fűzte az egykori plébánosa révén megismert Apor Vilmos vértanú püspökhöz, akinek később posztulátora is lett?

– Apor Vilmosra gondolva nem is a vértanúsága jut legelőször eszembe. Számomra ő a mélyen megélt hit embere, igazi lelkipásztor. Figyelme a legelesettebbekre, a legszegényebbekre is kiterjedt, gyakran vitt nekik élelmet. A zsidókat mentő tevékenysége több mint példaértékű.

– Ha jól tudom, nemcsak neki, hanem az ugyancsak boldoggá avatott Batthyány-Strattmann Lászlónak is posztulátora lett.

– Igen, így van. Fontos azonban megjegyeznem, hogy nem én kerestem ezeket a megtisztelő feladatokat, hanem rám bízták. De gyorsan megismertem és megszerettem mindkettőjük ügyét. Amikor Rómából egy alkalommal hazatérve Apor püspök iratait kutattam, a püspökségen bevezettek abba a kis szobába, ahol volt egy nagy páncélszekrény meg egy stencilezőgép, amin korábban, fiatal papként sokszor dolgoztam. Évekkel később ebben a szobában feltárult előttem a páncélszekrény titka. Ott őrizték a már korábban elindított, de a kommunizmus idején félbeszakadt boldoggáavatási ügy iratait. És mindvégig semmit sem tudtam erről.

Batthyány-Strattmann Lászlóban mindig magával ragadott, hogy feleségének kitartó szeretete révén tért meg. Elfogadta és megbecsülte Coreth Mária szeretetét, segítségét. Engedte magát általa a Szentlélek munkatársaként Istenhez és az emberekhez vezetni. Azt gondolom, hogy feleségének a közelmúltban a Kismartoni és a Szombathelyi Egyházmegyében elindított boldoggáavatási eljárása megérdemelten történik.

Mind Apor Vilmos, mind Batthyány-Strattmann László a legkedvesebb szentjeim lettek. Képüket ott őrzöm a szobámban. És

habár nem én kerestem a hozzájuk kapcsolódó posztulátori feladatot, így utólag visszanézve mintha ők találtak volna meg engem, és közbenjárásukkal azóta is kísérnek. Ezért is hálás vagyok a Szentléleknek.

– Élete folyamán tanult Rómában is, majd a Pápai Magyar Intézet vezetője lett, később pedig a Papi Kongregáció titkáraként dolgozott a Vatikánban. Mit jelent Önnek Róma?

– Elsősorban Szent Pétert és utódait, a római pápákat. Közülük is kiemelkedik és meghatározó számomra Szent II. János Pál. Ő szentelt püspökké 1993-ban, vízkereszt ünnepén a Szent Péter-bazilikában. Számos személyes emlékem fűződik hozzá. Az egyik legkedvesebb az, amikor apostoli látogatásra Magyarországra érkezett. Emlékszem, amikor Pécsett a pogányi repülőtéren tartott szentmise után meglátogatta a székesegyházat. Amikor belépett az üres templomba, igyekeztem oldalt, az egyik oszlop mellett megállni, és figyelemmel követtem őt. Fiatal papként segítője voltam P. Roberto Tuccinak, aki a Szentszék részéről a látogatást szervezte. Egyszer csak a Szentatya felém fordult a székesegyházban, és széles mosollyal rám mutatott: „Már láttam valami hasonlót!” Odamentem hozzá, bemutatkoztam. Azt mondta, hogy ismer engem. Korábban már valóban találkoztunk, de nem gondoltam, hogy emlékszik rám. Később is

többször éreztem a jóleső figyelmét; életszentsége, életpéldája örökké a szívemben él.

– 1992-től 1997-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára volt. A rendszerváltás egyházi szempontból talán legizgalmasabb időszaka volt ez, ekkor alakultak ki az új vagy megújult intézményi, egyházi struktúrák. Hogyan emlékezik vissza erre?

– Ez valóban kihívásokkal teli időszak volt. Az elején meg is ijedtem a feladat súlyától, de már első pillanattól megtapasztalhattam azt az egységet, ami a püspökök között volt. Volt mire építenem, Várszegi Asztrik főapát urat követtem a titkárok sorában. Számtalan intézményes egyházi struktúra ekkor alakult ki, ekkor költözött végleges helyére, mai székházába az MKPK. A magyar állam és az Apostoli Szentszék kapcsolatában az egyik legizgalmasabb fejezet az úgynevezett vatikáni szerződés megkötésének előkészítése és aláírása volt. E folyamat során megtanultam, hogy a jó tárgyalás alapja a kitartás a stratégia mellett, a nyitottság és persze a megfelelő diplomácia, illetve a célhoz vezető taktika kialakítása.

A kölcsönös tisztelet útján járva a diplomácia előremutatóbb, mint a harcias magatartás.

– A püspöki testületben az Oktatási Bizottság elnöke. Az Egri Főegyházmegye főpásztoraként pedig az állam után az egyik legnagyobb iskolafenntartó. Az óvodától az egyetemig, mondhatni, minden regiszteren „játszanak”. Miért pont az oktatás foglal el központi helyet a szolgálatában?

– Be kell vallanom, hogy egri főpásztori szolgálatom elején azt tapasztaltam, hogy református testvéreink előrébb jártak ebben a szolgálatban, nekünk volt némi lemaradásunk. De fontos leszögeznem, habár ez a terület valóban nagyon közel áll a szívemhez, a posztulátori feladatokhoz hasonlóan ezt sem én kerestem elsősorban. Miután a 2010-ben megalakult új Országgyűlés az első döntései között lehetővé tette az önkormányzati fenntartású oktatási intézmények egyházi fenntartásba adását azzal, hogy a működtetés pénzügyi terheit az átadással már nem az önkormányzatok viselik, egymás után kerestek meg bennünket, hogy legyünk a segítségükre. Úgy tapasztaltam, hálásak, hogy figyelünk rájuk, nyitottak vagyunk, és bíztak bennünk, hogy jó koncepció mentén tervezzük a jövőt. A folyamat elején a kérdést a papi szenátus elé tártam, amely egyhangúlag támogatta az intézmények átvételét, így elindultunk ezen az úton. A tapasztalataink jók, és különösen ma, amikor immár évről évre kerek évfordulókra hívnak ünnepelni, visszaigazolódni látom azt, ami a meggyőződésemmé vált, hogy az oktatáson keresztül elérni az embereket, és Istenhez vezetni őket igazi missziós feladat.

Püspöki szolgálatomban meghatározónak tartom, hogy ez a küldetés három pillérre épül: a pap, a pedagógus és a hitoktató hármasára, akik a szülőkkel együttműködve lehetnek csak eredményesek.

A pedagógusok tudásukkal, nevelésükkel, jó példájukkal Isten ügyét szolgálják.

– 2012-ben Jeruzsálemben, az Utolsó vacsora termében írta alá a missziós szeminárium alapítólevelét. Miért tartotta fontosnak, hogy elsőként hozza Magyarországra a Neokatekumenális út egyik gyümölcsét?

– Ez az út sem úgy indult, hogy tudtam vagy akartam azt, amire ma már örömmel tekintek vissza. Sőt. Amikor Anna Maria Federici, a Neokatekumenális út itiner katekétája megkeresett a szeminárium alapítására vonatkozó javaslattal, először elzárkóztam tőle. Hiszem azonban, hogy a Szentlélek vezetett bennünket. Egyre jobban megismerve ugyanis ennek a lelkiségnek a szépségét, láttam, hogy a keresztség szentségének elmélyítése és a felnőttek katekézise mennyire fontos híveink életében. Láttam, hogy a mélyen elkötelezett nagycsaládokban a fiatalok is könnyebben meghallják a hívó szót. Az egyházmegyében ekkoriban vezettük be a papi hivatásokért szóló imádságot minden szentmise után, így erre a megkeresésre egyre inkább kezdtünk úgy tekinteni mint értékes ajándékra. Így indultunk el a szemináriumalapítás felé vezető úton. Persze előtte meghallgattam a tanácsosok testületének véleményét, sőt fiatal papjaimmal együtt elzarándokoltunk Rómába, és meglátogattuk az első Redemptoris Mater-szemináriumot, amelyet még II. János Pál alapított. Arra gondoltam, nekik kell majd együtt dolgozniuk a missziós testvérekkel, így fontosnak tartottam az ő véleményüket is. Ezután még egy évig hagytam érlelődni a döntést. És mivel az egyházmegyében mindenki biztosított a támogatásáról, így végül megalapítottam a missziós szemináriumot.

Örömmel gondolok vissza ennek az útnak az állomásaira és arra, hogy mára tizenkét nagyszerű pap és egy diakónus került ki a szeminárium falai közül.

– Hogyan tekint vissza az eltelt hét évtizedre, és hogyan ünnepli a születésnapját?

– Hálatelt szívvel. Születésnapomon, munkatársaim szervezésének köszönhetően, ünnepi hálaadó szentmise lesz a bazilikában papjaim, híveim és püspöktestvéreim részvételével. A kerek évforduló alkalom a visszatekintésre és értékelésre is. Ezt szívesen teszem jeles elődeim társaságában, akiknek a szolgálatát folytathattam. Itt nemcsak a közvetlen elődökre gondolok, hanem a régiekre is. Amikor a püspöki palota lépcsőházában járok, és föltekintek Pyrker János pátriárka érseknek, a székesegyház és a palota építtetőjének hatalmas portréjára, és „megbeszélem” vele, mi a véleménye a dolgokról, megkérdezem tőle, hogy elégedett-e azzal, ahogy a lelkipásztori és felújítási munkáink haladnak. Ha kitekintek az ablakon, akkor pedig Eszterházy Károly püspök szobrát látom a róla elnevezett téren. Alakja felém fordul, de jobb karjával a líceum épületére mutat, tekintetével pedig az általa alkotott épületet fürkészi, ahol beteljesült az álma: ma már katolikus egyetem működik benne. Ez is a már korábban említett kegyelmi eseménysor eredménye. Hiszen nem mi vagy jómagam kerestük a mai állapotot, hanem egy egymásra épülő eseményekből álló folyamat eredményeként valósult meg, nemcsak az egyetemi szenátus vagy a diákok támogató döntése nyomán, hanem az illetékes egyházi és kormányzati testületek és minden érintett támogatásával jutottunk el arra az eredményre, amiért ma közösen hálásak lehetünk.

Életem legfőbb pontjain azt tapasztalhattam meg: ha a gondviselő Isten munkatársainak szegődünk, és ha engedjük a Léleknek, hogy szabadon fújjon, akkor még

ha nem keressük is, mindig elénk tárulnak olyan utak, amelyeken egymást segítve, közösségben úgy tudunk előrelépni, hogy abban a Jóistennek is kedve telik.

– A hálaadás mellett az előretekintés alkalma is minden születésnap. Hogyan tekint a jövőbe?

– Isten iránti bizalommal, akaratát keresve és abban reménykedve, hogy ha egészségben megtart ezen az úton, és megadja a segítségét, egyszer úgy adhassam tovább főpásztori szolgálatomat, hogy az gazdag örökség, biztos alap legyen az utódoknak.

Szeretném továbbra is megtapasztalni, hogy az engedelmesség a legegyszerűbb dolog, amit Istennek ajándékozhatunk, s hogy így élve a kegyelmével szolgálatunk révén sok jót tehetünk.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 10-i számában is megjelenik.