Isten közömbös értetlenségünk miatt bánkódik – Ferenc pápa homíliája Szent Pál megtérésének ünnepén

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa szentbeszédének fordítását.

Az imént hallgattuk meg Isten igéjét [Iz 1,12–18], mely ezt a keresztény egységért tartott imahetet jellemezte. Ezek kemény szavak, olyan kemények, hogy talán nem is tűnnek helyénvalónak, miközben az az öröm tölt el bennünket, hogy Krisztusban testvérekként találkozhatunk, és ünnepélyes liturgiát végzünk az ő dicséretére. Mivel ma sincs hiány szomorú és aggasztó hírekből, így a Szentírás „társadalmi szemrehányásait” szívesen hallatlanra vennénk. Pedig,

ha meghallgatjuk a mai kor nyugtalanságait, annál inkább kell érdekelnie bennünket annak, ami az Úrnak szenvedést okoz, akiért élünk;

és ha az ő nevében gyűltünk össze, csakis az ő igéjét helyezhetjük a középpontba. Prófétai ez az ige: Isten ugyanis Izajás hangján keresztül figyelmeztet és változtatásra szólít fel bennünket. Figyelmeztetés és változtatás: ez az a két szó, amellyel kapcsolatban szeretnék ma este néhány gondolatot megfogalmazni.

1. Figyelmeztetés. Hallgassunk meg újra néhány mondatot Isten igéjéből: „Ha elém járultok színem látására, […] ne hozzatok nekem többé értéktelen ételáldozatot. […] Ha kiterjesztitek imára kezeteket, elfordítom szememet. Akármennyit imádkoztok is, nem hallgatok oda” (Iz 1,12.13.15). Mi váltja ki az Úr méltatlankodását, hogy ilyen felháborodott hangon tesz szemrehányást az általa annyira szeretett népnek? A szöveg két okot tár fel.

Először is azt rója fel, hogy templomában az ő nevében nem az történik, amit ő akar: nem tömjénezést és áldozatbemutatást akar, hanem azt, hogy az elnyomottakon segítsenek, az árváknak igazságot szolgáltassanak, az özvegyek ügyét védjék (vö. Iz 1,17).

A próféta korának társadalmában az a – sajnos ma is meglévő – tendencia volt jellemző, hogy a gazdagokat és a sok áldozatot hozó embereket Isten áldottjainak tekintették, a szegényeket pedig megvetették. De ezzel teljesen félreértjük az Urat. Jézus a szegényeket hirdeti boldognak (vö. Lk 6,20), és az utolsó ítéletről szóló példázatban azonosítja magát az éhezőkkel, a szomjazókkal, az idegenekkel, a rászorulókkal, a betegekkel, a bebörtönzöttekkel (vö. Mt 25,35–36). Ez tehát a méltatlankodás első oka: Isten szenved, amikor mi, akik azt állítjuk, hogy az ő hívei vagyunk, saját látásmódunkat az övé elé helyezzük, a földi megítéléseket követjük a mennyeiek helyett, megelégszünk külső rítusokkal, és közömbösek maradunk azokkal szemben, akik ő számára a legfontosabbak.

Isten tehát, mondhatnánk, a mi közömbös értetlenségünk miatt bánkódik.

Ezen kívül van egy második, súlyosabb ok is, ami sérti a Magasságbelit: a szentségtörő erőszak. Azt mondja: „Hogy tűrjem tovább együtt a vétket és ünnepeiteket? […] a kezetek csupa vér. […] El gonosz tetteitekkel színem elől!” (Iz 1,13.15.16). Az Urat „dühíti” az erőszak, melyet Isten temploma, vagyis az ember ellen elkövetnek, miközben az ember által épített templomokban őt tisztelik! Elképzelhetjük, mennyire szenvedhetett, amikor szemtanúja volt olyan háborúknak és erőszakos cselekedeteknek, amelyeket azok követtek el, akik kereszténynek vallották magukat. Eszembe jut az a jelenet, amikor egy szent azzal tiltakozott a király kegyetlensége ellen, hogy a nagyböjt idején elment hozzá, és húst kínált neki; amikor az uralkodó a vallásosságára hivatkozva felháborodottan visszautasította, Isten embere megkérdezte tőle, hogy miért vannak aggályai az állati hús elfogyasztása miatt, miközben nem habozott Isten gyermekeit halálra adni.

Testvéreim, az Úrnak ez a figyelmeztetése arra késztet bennünket, keresztényeket és keresztény felekezeteket, hogy sok mindent átgondoljunk. Szeretném megismételni, hogy „ma, a lelki élet és a teológia kibontakozásával nincs mentségünk. Mégis

vannak olyanok, akik úgy érzik: hitük ösztönzi, vagy legalábbis felhatalmazza őket a zárt és erőszakos nacionalizmus, az idegengyűlölet, a másokkal szembeni megvetés vagy a bántalmazás különféle formáinak a támogatására.

A hitnek és az általa inspirált humanizmusnak kritikusan kell viszonyulnia e tendenciákhoz, és haladéktalanul reagálnia kell, amikor jelei mutatkozni kezdenek” (Fratelli tutti enciklika, 86). Ha azt akarjuk, hogy – Pál apostol példáját követve – Isten bennünk működő kegyelme ne legyen hiábavaló (vö. 1Kor 15,10), akkor szembe kell szállnunk a háborúval, az erőszakkal, az igazságtalansággal, bárhol is mutatkozzanak. A mostani imahét témáját egy minnesotai hívőkből álló csoport választotta ki, akik tisztában vannak a múltban az őslakos népek ellen és napjainkban az afroamerikaiak ellen elkövetett igazságtalanságokkal. A megvetés és a rasszizmus különböző formáival, a közömbös értetlenséggel és a szentségtörő erőszakkal szemben Isten igéje figyelmeztet bennünket: „Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra” (Iz 1,17).

Nem elég ugyanis elítélni a rosszat, hanem fel is kell hagyni a rosszal, a rossztól a jóhoz kell fordulni.

A figyelmeztetés tehát a mi megváltozásunkra irányul.

2. Változtatás. Miután diagnosztizálta a hibákat, az Úr a prófétán keresztül kéri, hogy orvosolják azokat: „Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg! […] Ne tegyetek többé rosszat!” (Iz 1,16). És mivel tudja, hogy a sok bűn lenyom és szinte megbénít bennünket, megígéri, hogy ő lesz az, aki lemossa bűneinket: „Gyertek, s szálljatok velem perbe! – mondja az Úr. – Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Iz 1,18).

Szeretteim, az Istennel kapcsolatos tévedéseinktől és a bennünk tomboló erőszaktól képtelenek vagyunk magunktól megszabadulni.

Isten nélkül, az ő kegyelme nélkül nem gyógyulunk ki bűneinkből. Az ő kegyelme a mi változásunk forrása.

Erre emlékeztet bennünket Pál apostol élete, akiről ma megemlékezünk. Egyedül nem tudjuk megtenni, de Istennel minden lehetséges; egyedül nem tudunk vele megbirkózni, de együtt lehetséges. Az Úr ugyanis azt kéri övéitől, hogy együtt térjenek meg. A megtérést – ezt a sokat ismételt, nem mindig könnyen érthető szót – a néptől kéri. A megtérésnek közösségi, egyházi dinamikája van. Ezért hisszük, hogy ökumenikus megtérésünk is annyiban halad előre, amennyiben felismerjük, hogy kegyelemre szorulunk, ugyanarra az irgalomra szorulunk: ha felismerjük, hogy mindannyian mindenben Istentől függünk, akkor úgy fogjuk érezni, hogy segítségével „egyek” vagyunk (Jn 17,21), és valóban azok is leszünk! Komolyan testvérek leszünk.

Milyen szép, ha a Lélek kegyelmével együtt megnyílunk erre a szemléletváltásra, és újra felfedezzük, hogy „a földön szerte élő hívők az összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így – ahogyan Aranyszájú Szent János írta – az, aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az indusokat” (Lumen gentium, 13; In Io. hom. 65,1). Hálás vagyok – ezen a közösségi úton –, hogy a különböző közösségeket és hagyományokat képviselő keresztények közül sokan közreműködve és érdeklődéssel kísérik a Katolikus Egyház szinodális útját, mely reményeim szerint egyre inkább ökumenikus lesz. De ne felejtsük el, hogy

az együtt járás és annak felismerése, hogy a Szentlélekben közösségben vagyunk egymással, olyan változást, növekedést von maga után, amely – ahogy XVI. Benedek írta – „csak az Istennel való bensőséges találkozás által lehetséges, amelyből akaratközösség születik, és behatol az érzelmekbe.

Ekkor tanulom meg, hogy azt a másikat ne csak a szememmel és érzelmeimmel nézzem, hanem Jézus Krisztus szemszögéből lássam. Az ő barátja az én barátom” (Deus caritas est enciklika, 18).

Pál apostol segítsen bennünket a változásban, a megtérésben; nyerjen el nekünk egy kicsit az ő rettenthetetlen bátorságából! Mert utunkon könnyű a saját csoportunkért dolgozni, nem pedig Isten országáért, könnyen türelmetlenné válhatunk, könnyen elveszíthetjük a reményt abban a napban, amikor „a keresztények összegyűlnek az egy eucharisztia ünneplésében, az egy és egyetlen Egyház egységében, mellyel Krisztus kezdettől fogva megajándékozta Egyházát” (Unitatis redintegratio határozat, 4). De éppen arra a napra való tekintettel

vessük újra bizalmunkat Jézusba, a mi húsvéti Pászkánkba és békénkbe: miközben kérjük és imádjuk őt, ő munkálkodik.

És vigasztal bennünket az, amit Pálnak mondott, és amit úgyis hallhatunk, hogy nekünk szól: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9).

Szeretteim, ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani veletek testvéri szellemben, melyeket az ige ébresztett bennem, hogy Isten figyelmeztetését elfogadva, kegyelme által megváltozzunk, és növekedjünk az imádságban, a szolgálatban, a párbeszédben és a közös munkában a Krisztus által kívánt teljes egység felé.

Most pedig szeretnék szívből köszönetet mondani: Őeminenciájának, Políkarposz metropolitának, az Ökumenikus Patriarchátus képviselőjének, Ian Ernestnek, a Canterbury érsek személyes képviselőjének Rómában, valamint a többi jelenlévő keresztény közösség képviselőinek. Mély szolidaritásomat fejezem ki az Egyházak és Vallási Szervezetek Pánukrajnai Tanácsa tagjaival. Köszöntöm az ortodox és keleti ortodox diákokat, a Keresztények Egysége Dikasztérium Ortodox Egyházakkal való Kulturális Együttműködési Bizottságának munkatársait, valamint az Egyházak Világtanácsa Bossey Ökumenikus Intézetének munkatársait. Mélységes testvéri üdvözlet Alois testvérnek és a taizéi testvéreknek is, akik a püspöki szinódus következő ülésszakának megnyitását megelőző ökumenikus imavirrasztás előkészítésében vesznek részt. Járjunk mindannyian együtt azon az úton, amelyet az Úr elénk állított, az egység útján!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír