Isten a legjobb aneszteziológus – vallja a jászberényi orvosigazgató

Az aneszteziológus és intenzív terápiás, belgyógyász főorvos munkáját augusztus huszadika alkalmából Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egészségügyi Díj kitüntetéssel ismerték el.

– Emléklapok: Adács, Pannonhalma, Hatvan című könyve néhány évvel ezelőtt jelent meg. Erős érzelmi szálakkal kötődik ezekhez a településekhez. Ahogy korábban fogalmazott, földi élete fogódzói.

– Szülőfalum, Adács a boldog gyermekkort és gondoskodó szeretetet jelenti számomra, ahol a szüleimen kívül napi kapcsolatban voltam a nagyszüleimmel, sőt dédnagyszüleimmel is. Később Pannonhalmára kerültem, a bencés gimnáziumba. Ott meg kellett szokni a szigorú szabályokat, ami nem ment gyorsan, ám ennek a fegyelmezettségnek, felelősségtudatnak később egyetemi tanulmányaim és munkám során is nagy hasznát vettem. A bencés atyák keresztény értékeket, krisztusi tanítást adtak át nekünk. Osztálytársaimban életre szóló barátokra leltem, az osztály közössége ma is létező, élő valóság. Hatvan pedig már orvosi pályafutásom egyik jelentős állomása.

– Mi motiválta pályaválasztásában?

– Középiskolában jó tanuló voltam, kitűnőre érettségiztem. Pannonhalmáról akkor nem volt könnyű egyetemre bekerülni. Tanári, jogi pályára ideológiai okok miatt nem vettek volna fel, a műszaki tudományok pedig nem álltak közel hozzám, ezért az orvosi egyetemet választottam. Valóban vonzott ez a csodálatos hivatás, és volt is esély bejutni. Ötven évvel ezelőtt kezdtem el a Budapesti Orvostudományi Egyetemet.

– Az egyetem után hogyan alakult orvosi pályafutása? Miért választotta a belgyógyászatot szakterületének?

– 1976-ban végeztem az egyetemen, a jászberényi kórházba kerültem. Azért választottam a belgyógyászatot, mert akkor még az általános orvoslást jelentette, és azt gondoltam, hogy alapnak jó lesz. Ez így is lett, négy év múlva belgyógyászként azonban már többet akartam, szerettem volna még tanulni. A hatvani kórház aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályára mentem dolgozni, ahol nagyszerű tanítómesterem volt az akkori vezető, dr. Baranyai Miklós főorvos személyében. 1986-ban szereztem meg a következő szakvizsgát, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos lettem. Mesterem utódaként 1990-től hat éven át vezettem az osztályt, majd 1996 májusától ismét Jászberénybe kerültem. Egy év múlva megbíztak az intenzív osztály vezetésével. Ezt egészen 2017 júniusáig láttam el, amikor átadtam utódomnak a feladatot.

– Nyugdíjasként is dolgozik. Milyen feladatai vannak jelenleg?

– Egy évet a belgyógyászaton dolgoztam 2018–19-ben, majd tavaly májustól vezetem a Szent Erzsébet Kórház Sürgősségi Betegellátó Osztályát, és hét éve orvosigazgatói feladatokat is ellátok. (...)

– Az Emléklapokat egy eszméletvesztéssel járó rosszulléte után írta meg. Akkor azt mondta, hogy azért nem lett nagyobb baj, mert a legjobb aneszteziológus, Isten vigyázott önre. Az elmúlt évtizedekben bizonyára több csodás gyógyulástörténettel találkozott. Hivatástudatához hogyan kapcsolódik az istenhit?

– Munkámhoz mindig kérem Isten segítségét. Tudom, hogy jelen van életünk minden pillanatában, és amit kérünk, megadja. Néhány éve hajnalban újraélesztést végeztünk az intenzív osztályon, azonban nem akaródzott sikerülni. Szívmasszázs közben elkezdtem magamban imádkozni. A beteg visszatért, meggyógyult, és hazament. A pozitív történetek mindig erőt adnak.

– Sajnos nem mindenki térhet haza az intenzívről. Ez a hely sok esetben az ember életének utolsó állomása. Orvosoknak, ápolóknak lelkileg megterhelő lehet a szenvedőt és családtagjait végigkísérni a haldoklás folyamatán. Többek között ezek az érzelmileg nehéz helyzetek is fokozzák a kiégést. Mit lehet ellene tenni?

– A kiégés ellen lehet tenni például különböző stresszkezelő technikákkal, szabadidős tevékenységekkel. De legfontosabbnak mégis az empátiát tartom. Fontos, hogy szeretettel forduljunk a beteg felé, hiszen szüksége van a segítségünkre. Jézus mondta tanítványainak: amit a legkisebbek közül eggyel is tesztek, velem teszitek. Sajnos az ember időnként elgyengül, és nem mindig sikerül így cselekednie. (...)

– Legújabb könyve, Koronanapló Jászberény… és más is címmel nemrég jelent meg.

– A világjárvány idején a sürgősségi osztályon az első vonalban dolgoztunk, illetve dolgozunk ma is. Március tizenharmadikán kezdtem írni a „koronanaplót”. Mindennap leírtam a történéseket, kordokumentumnak szántam. Érdekességként párhuzamba állítottam 1849 akkori napjaival, mert mindkettő küzdelem volt, és erőt tudtam meríteni 1848/49 példájából.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Illés Anita/Új Néplap/Szoljon

Fotó: Gémesi Balázs

Magyar Kurír