Isten megszabadít

Néhány nap múlva Assisi Szent Ferencet ünnepeljük. Ő az a szent, aki különösen is ráirányítja figyelmünket Isten alázatára. Megragadta őt Istennek az a lehajló, leereszkedő közeledése, amely Krisztusban és az ő tetteiben mutatkozik meg, hogy így közeledve elérje az embert. Megtestesülése, a betegekhez való odahajlása, pokolraszállása, az oltáron, az Eucharisztiában való megjelenése mind-mind ennek lehajló szeretetnek az eseményei. A vasárnap elhangzó szentlecke, a filippiekhez írt level egy részlete így szól minderről: „Megalázta magát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8) Nem üldözőit vagy a bűnbe esett embert alázta meg, hanem önmagát.

Majd az apostol így folytatja: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely felette áll minden névnek…” (Fil 2,9).

A lehajló Isten felemelkedik, de közben az elesett embert is felemeli. Ezért a név, amelyben üdvösségünk van, nem egyszerűen egy felvett név. Jézusban megvalósul mindaz, amit a neve jelent: Isten megszabadít.

Ő az, aki képes megszabadítani az embert, akihez egészen közel jött, hogy azután magával vihesse országába mindazokat, akik vele akarnak tartani. Jézusban végérvényesen egyértelművé válik az ember számára, hogy Isten nem a bosszú, hanem a szabadítás, nem a pusztítás, hanem az irgalom Istene, ahogyan Sienai Szent Bernardin ferences testvér, a Jézus neve-tisztelet terjesztője írja: „…a kegyelem idején irgalmasan ajándékul adatott nekünk (ez a név). Kérlek, rejtsd el a hatalmas Isten nevét! Ne is halljam a bosszuló nevet, tartsd vissza az igazságos Isten nevét! Add meg nekünk az irgalmas nevet! Hadd hallja fülem Jézus nevét, hiszen szavad akkor igazán édes, és arcod akkor igazán fényes!” (Részlet az Örök Evangélium című munkából.)

Assisi szentjét megigézi Jézus, az irgalmas szabadító közeledése. Innen érthető, miért fontos számára a minoritás – a kicsiny, egyszerű, szegény lét, amelyben az ember Isten alázatát követi.

Szent Ferenc azt hirdeti, hogy ha Isten az alázatban akarja elérni az embert, akkor az ember számára is az alázat lesz az az út, ahol találkozik az Úrral, aki felemeli őt.

Mindannyiunk életében ott vannak azok a megkötözöttségek, gyengeségek, a tehetetlenség érzésével gyötrő helyzetek és sebek, amelyekből szabadulást várunk. Isten azonban ezek felett vagy épp ezeken túl a legnagyobb veszélytől és megkötözöttségtől, az életünk elvesztésétől, a bűntől, az Istentől való elfordulástól és az iránta érzett bizalmatlanságtól akar megszabadítani. Ebből az örömhírből, ennek megértéséből tudunk erőt meríteni, hogy amikor meghív, hogy munkatársai legyünk az ő szőlőjében, arra készséggel igent mondjunk („Szívesen, uram!” – ahogy az evangélium mondja), és késedelem nélkül neki is induljunk.

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír