Isten nem tesz köztünk különbséget – Bacsa Dávid káplán a Reménykör üzenetéről

– Mi a Reménykör összefogás célja, és kik vesznek részt benne?

– Van egy kifejezés: Semmit rólunk nélkülünk. A Reménykör összefogással a tartós fogyatékossággal élőket úgy próbáljuk az Egyházba integrálni, és úgy alakítjuk ki az akadálymentes környezetet a vallásos élet területein, hogy őket is bevonjuk a döntésekbe. A Reménykör tagjai sokfelől érkeznek. Nagy Sándor atya a hallássérült emberek referense, én magam hallássérült vagyok és hallássérültekkel foglalkozom, Neruda Károly atya az értelmileg akadályozottak referense, de van köztünk hallássárült volt iskolaigazgató és autizmus spektrum zavarral élő fiatal, érintett szülő is.

Ferenc pápa a legújabb, Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű enciklikájában azt írja,

vegyük észre a körülöttünk élő emberek szükségleteit, és hajoljunk le hozzájuk, segítsük őket (31.).

Az Egyháznak mindig is megvolt a tanítása a hátrányos helyzetű emberek méltóságáról. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiumában ezt olvashatjuk: „A hátrányos helyzetű személyek teljes értékű emberi szubjektumok, jogok és kötelességek alanyai: »éppen korlátaik, a testükbe és képességeikbe írott szenvedések emelik még magasabbra az ember méltóságát és nagyságát«” (148.). Azáltal, hogy valaki meg van keresztelve, kötelezettségek és jogok alanya. Az Egyházi Törvénykönyv is lefekteti: minden Krisztus-hívő részesülhet Isten igéjéből. De hogyan hallja az evangéliumot, aki hallásérült? 

Mi, a Reménykör tagjai minden hónapban összegyűlünk, most a járvány miatt online konferencián. 2018 decemberében volt az első ilyen találkozásunk. Idén március óta a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom egyik csoportjaként működik az összefogás.

A cél, hogy az érintettek elmondhassák, hogyan tudnánk a nagy közösségre hatni azon elv mentén, amit az elején említettem: Semmit rólunk nélkülünk. Szeretnénk érzékenyíteni az egyháziakat, a plébániai közösségeket. Szeretnénk, ha az emberek észrevennék maguk körül azokat, akik szükséget szenvednek, és ha az örömhír mindenkihez, a fogyatékossággal élőkhöz is eljuthatna.

– Hogyan valósulhat meg ez a mindennapokban, a gyakorlat szintjén? 

– Konkrét célokat tűztünk magunk elé. Szeretnénk kiadni egy könyvet CD-melléklettel a speciális szükségletű emberek lelkipásztori ellátásáról. 

Tervezzük, hogy elindítunk egy telefonvonalat, ami arra szolgál, hogy tanácsot, segítséget kérhessenek az érintettek, vagy egyszerűen csak elérjenek valakit, aki meghallgatja őket.

Szeretnénk felvenni a kapcsolatot a fogyatékossággal élők családjaival, hogy szembesüljünk a valós problémákkal. Nagyon összetett nehézségekkel kell megküzdeniük ezeknek a családoknak. Például egy anyuka, aki autizmus spektrum zavarral élő gyereket nevel, nem mondhatja azt, hogy csak leszalad a boltba. Természetesen jön az ötlet, hogy felajánljuk: valaki arra a fél órára odamegy, és vigyáz a gyerekre. Ám az a gyerek lehet, hogy nem fogad el egy idegent. Akkor ez az anyuka egy életre le van kötve? Nagyon fájdalmas kérdések ezek, és mélyre vezetnek.

Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza: lépjünk közel, érintsük meg mások sebeit. Úgy tudunk igazán segíteni, ha azt adjuk, ami a másiknak jó, nem pedig azt, amiről úgy hisszük, hogy jó neki. 

Egyházközségi szinten is szeretnénk érzékenyítést végezni. Ehhez keresünk helyi koordinátorokat, akik bemutatják a speciális szükségletű emberek lelkigondozásának lehetőségeit a plébániákon. 

Felvettük a kapcsolatot az egyházmegyékkel, hogy kérjük a honlapok akadálymentesítését a gyengénlátók számára, pozitív visszajelzéseket kaptunk ezzel kapcsolatban. De szeretnénk ezt a folyamatot a plébániai honlapoknál is elindítani.

Együttműködünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezőivel. Ennek eredményeként a regisztrálók például jelezni tudják, ha valamilyen speciális segítséget kérnek. Nyárra tervezünk egy kerekasztal-beszélgetést is arról, hogyan tudnánk akadálymentesíteni a kongresszus programjait.

Szeretnénk egy internetes adatbázist készíteni az akadálymentesített egyházi intézményekről. Cél az is, hogy azokban a templomokban, ahova rendszeresen járnak hallássérültek, biztosítsunk jeltolmácsszolgálatot. Emellett szeretnénk a jeltolmácsok számára egy egyházi jelnyelvi tudástárat is készíteni a speciális kifejezésekről; erre kapunk támogatást a Miniszterelnökségtől.

– Úgy tűnik, nagyon tudatos érdekképviseletre van szükség a fogyatékossággal élők részéről az Egyházban, amelytől talán joggal várhatnánk el, hogy befogadóbb legyen…

– Az Egyház befogadó. Tanítja, hogy a keresztségből adódóan minden embert egyenlő méltóság illet meg, mindegy, ki milyen életállapotban, fizikai vagy lelki adottságokkal él. Isten előtt nem kell teljesítenie senkinek. 

A megvalósítással vannak problémák, hiszen mindig van, ami prioritást élvez a pasztorációban, és vannak peremterületek. A fogyatékossággal élők pasztorációja ez utóbbiak közé tartozik. A célunk nem az, hogy átbillentsük a mérleg nyelvét, hanem hogy valóban észrevegyük a körülöttünk élő emberek szükségleteit, és megadjuk nekik, amire szükségük van, beleértve az Isten igéjében és a szentségekben való részesedést is. Az Egyház természetesen felülről építkezik, ezért vannak az iránymutatások – mi ezeket próbáljuk helyi szinten megvalósítani.

A remény munkatársai vagyunk, azon dolgozunk, hogy az Egyház otthon legyen minden ember számára.

– Említette a személyes érintettségét. Mit jelent lelkipásztornak lenni hallássérültként?

– Azt szoktam mondani Pál apostol szavaival: „Tövist kaptam a testembe” (2Kor 12,7) – a fülembe a két kis készüléket. Nem hallom vissza a saját hangomat, ezért például nem tudok énekelni. Az iskolában mindig előre kellett ülnöm, hogy halljam, amit a tanár mond. Meg kellett tanulnom, hogy merjem beismerni, ha valamit nem értek, és merjek visszakérdezni. Nagyon jó emberekkel ajándékozott meg a Jóisten, és a tanáraim is unszoltak, hogy csak csináljam…

Később mindez gyümölcsözővé vált, hiszen az életben sosem vagyunk készek. Mindig tanulnunk kell, és erre az képes, aki beismeri, hogy vannak hiányosságai.

Isten elhívott a papi szolgálatra. Én pedig nem is gondoltam, hogy a diploma után még doktorátust is szerzek; idén fogom megvédeni a doktori címemet. A hallássérültek pasztorációjára vonatkozó egyetemes egyházjog magyarországi alkalmazása a disszertációm témája. Én ezzel tudom szolgálni a magyar Egyházat. Ami sérülés, úgy tűnik, áldássá lehet mások számára. 

Emellett pedig azáltal, hogy érintett vagyok, hitelesebbé válik az odafordulásom a hallássérültek felé. Mert azt mondhatom: tudom, milyen nehézségekkel kell szembenéznetek.

– Egy átlagos plébániai közösség hogyan tudja jól befogadni a speciális szükségletű embereket? 

– Türelemmel. Ha empátiával, érzékenyen tekintenek a másik nehézségeire, akkor megtörténik a befogadás. Például egy autizmus spektrum zavarral élő gyerektől mindenkinek el kell fogadnia, hogy néha hangoskodik a templomban. Ha a többi gyerek látja, hogy a szüleik megértéssel fordulnak a speciális szükségletű gyerek szüleihez, s ugyanakkor megmagyarázzák nekik, hogy azért mert ő hangoskodik, te ezt nem csinálhatod, akkor bennük is kialakul az érzékenység. Ez egy folyamat.

Meg kell élnünk a türelem vértanúságát azáltal, hogy meghaladjuk önmagunkat, hogy a magunkénak érezzük a másik nehézségeit.

– Fel kell tennünk magunknak a kérdést, képesek vagyunk-e úgy tekinteni a fogyatékossággal élő emberekre, mint Isten képmásaira...

– A Jóisten mindannyiunkra igent mondott, arra is, aki fogyatékossággal élő.

Isten mindenkire úgy tekint, mint szeretett gyermekére. Mi vagyunk, akik kategóriákba soroljuk az embereket.

Olyan kategóriákba, melyeket aszerint alakítottunk ki, hogy ki mennyire hasznos a társadalomban, ki milyen munkát végez, és milyen mértékben építi a fennálló rendet. De láttunk már olyan rendet, amikor azt mondták: az egyházi emberek nem hasznosak. Vagy nézzük meg, hány beteg ember csattan ki az életörömtől, és hány egészséges életunt… 

Mindig térjünk vissza a legfontosabb kérdéshez:

mi a Jóisten terve velem? Ő ide helyezett, ebbe az országba, ebbe az időbe, hogy a bennem lévő képességeket ki tudjam bontakoztatni a magam és a körülöttem élők javára. És a fogyatékossággal élőknek is azt a feladatot adta, hogy szeressenek.

Mi, Krisztus követőiként Istennel akarunk találkozni, aki a szeretet. Isten szeret. Merjünk hát szeretni.

Szerző: Szalontai Anikó

Fotó: Kovács Antal

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott formában az Új Ember 2021. május 30-i számában jelent meg.