Isten nyitott karral várja, hogy visszaöleljük – Vízkereszt és Duna-szentelés Budapesten

Január 6-án ünnepeljük Urunk Jézus Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedését. Epifániának (jelenés, úrjelenés) is nevezik a napot, az Úr legnagyobb ünnepei között tartjuk számon. Az Egyház megemlékezik Jézus Krisztus megkeresztelkedéséről, és annak hatásairól is, amelyek között a víz megszentelése fontos helyet kap. Így lett hagyomány ezen a napon a vizek megáldása a templomokban, a folyók és a patakok partján is.

A Szent Liturgiára megtelt a Fő utcai Szent Flórián-templom. Kocsis Fülöp érsek-metropolita kérdéssel indította szentbeszédét: Hogyan szeret bennünket Isten? Választ adva a szeretetnyelveket kapcsolta össze a kereszténység nagy ünnepeivel.

A karácsony az ajándékozó szeretet megnyilvánulása. Isten megajándékoz önmagával minket, a napkeleti bölcsek ajándékokkal jönnek Jézushoz, és ezt a példát követve az emberek is ajándékozással fejezik ki szeretetüket. A vízkeresztben az érintés ajándékát kapjuk.

Jézus belelép a vízbe, megérinti az anyagot, s ezáltal megszenteli azt, és minket embereket, a mi életünket is.

A minőségi idő közvetítette szeretet a húsvéthoz kapcsolható, amikor a szent három napot együtt töltjük az Úrral, együtt a nagyszombat csendjében megérezhetjük Isten szeretetét. A pünkösd szavakkal beszél a szeretetről, amikor a Szentlélek szavakat ad az apostoloknak, s ezzel olyan ajándékot kapnak, ami mind nekik, mind azoknak, akiknek ők továbbadják, sokat jelent, hiszen ezrek térnek meg hatásukra. Bár Isten mindig szívélyes és kedves velünk, de talán a mennybemenetel és a színeváltozás részesít leginkább minket ebben a szívélyes együttlétben, s közvetíti a bensőségességet, és ez az együttlét Jézussal megerősíti az embert. Isten ismeri az ember szeretetnyelveit, tudja, mire van szüksége az embernek.

Az ünnepek a megérintődés különös alkalmai. Kocsis Fülöp a vízkeresztről tanított: Jézus belelépett a folyóba, hozzáért a vízhez, és ezzel megfordult a történet: a víz tisztult meg Jézus érintésétől. A világ, az anyag, az életünk megszentelése egy érintés által. Ezáltal az érintés által megváltozik az életünk, másként tekintünk egymásra, a világra. Mondhatatlanul szükségünk van Isten érintésére. Mitől függ, mikor érint meg Isten? Tudnunk kell,

ő mindig kész erre, nyitott karral várja, hogy hozzálépjünk, és visszaöleljük. Ahogy az édesapa tárt karokkal fogadja a hozzászaladó gyermekét, úgy tesz Isten is, és Krisztus kitárt karja a kereszten egy végtelen ölelés, mely arra vár, hogy visszaöleljük.

Mikor válunk megérinthetővé? Isten a kezünkbe teszi ezt, megadja nekünk a szabadságot. Észrevesszük-e Isten kitárt karjait? Futunk-e felé, mint ahogy a gyermek az édesapjához? Az ember szabad akaratot kapott, nincs rajta kényszer. Lelkiállapotunktól függ, befogadjuk-e az érintést.

Isten várja, és nyújtja a karját. Várja, hogy mi is akarjuk ezt az érintést, és milyen gyakran nem vesszük észre, és milyen gyakran nem válaszolunk neki!

Az embert sokféle „érintés” veszi körül, a világ kínálata elhomályosítja az ember tekintetét. Annyi minden „bizsergeti az ember bőrét”, teszi kényelmessé az életét, és így érzéketlenné válik Isten érintésére. Ezért vannak az ünnepek, melyekben Isten keresi, hogyan tudja megmutatni szeretetét. Ezek az alkalmak tudják felébreszteni az embert, tudják megnyitni szemét arra, hogy felfigyeljen az őt megérinteni akaró Istenre. Isten várja a pillanatot, rajtunk múlik, lesz-e megérintődés.

Isten vár, induljunk el felé, engedjük, hogy megérintse szívünket!

A Szent Liturgia után indult a menet a Dunához. Az eső szakadatlanul zuhogott, miközben a templom papsága és a hívek imádkozva, énekelve végigvonultak a rakparton. „Szentelj meg engem és a vizeket, Üdvözítő” – hangzott fel újra és újra az emberek ajkán.

A Batthyány térnél a papság és az asszisztencia Kocsis Fülöp érsek-metropolita vezetésével a Dunára helyezett keskeny mólón sorakozott fel a vízszenteléshez, és a nem szűnő esőben folytatódott a szertartás.

Kocsis Fülöp homíliájában arról elmélkedett, vajon velünk született tulajdonságunk, hogy szeretünk tiszták lenni. Válaszában azt állapította meg, a tisztaság alapvető emberi igény: szeretünk tiszta abrosszal szépen megterített asztal mellé ülni, tiszta evőeszközökkel enni, tiszta ruhában járni, tiszta ágyneműt használni, továbbá a tisztaság vágya nemcsak a testünkre vonatkozik. Fontosnak tartjuk, hogy tiszta fejjel gondolkodjunk, tisztán lássunk. Szeretünk tiszta vizet önteni a pohárba. A tisztaság tehát emberi mivoltunk lényeges eleme, de bennünk van annak hiánya is.

Keresztény hitünk egyértelműen azt tanítja, hogy az ember jó. Sőt, nagyon jó, hiszen Istenre hasonlít. Ám ezt a jóságot el tudjuk rontani, és a bűn miatt emberi tulajdonságokban gyakorta nem ismerhető fel az Isten arcvonása. De hisszük, hogy ott van, nem veszítettük el. Ezt jött Jézus helyreállítani. Emberlétünk minden nyomorúságát és tisztátalanságát, még a bűn zsoldját, a halált is magára vette. Ahogy ő győzedelmeskedett a halál felett, önmagával együtt kiemelte belőle az embert.

Jézus nem azért lépett bele a Jordán vizébe, hogy megtisztuljon általa, hanem, hogy ő tisztítsa meg a vizet. A víz alkalmas arra, hogy arcunkat, kezünket, testünket megmossuk. A lelkünk tisztaságát azonban csak a tisztaság forrása, maga Isten adhatja meg nekünk.

Ma ezt ünnepeljük, hogy a tisztaság forrása megtisztítja a tisztaság eszközét. Jézus elhozta a tisztaságot, melyre a szívünk mélyén vágyunk, mert csak a tiszta szívű ember tud tisztán látni, mindenben felismerni az Istent – mondta Kocsis Fülöp. –  Ezen az ünnepen kérjük, hogy Isten Szentlelke tisztítson meg minket, tisztítsa meg gondolkodásunkat, társadalmunkat, életünket, mert tudjuk, hogy Isten segítségére van szükségünk, hogy tisztán, önzetlenül, szeretetben éljünk.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír