Isten rejtélyes, de irgalmas Úr – Paul Claudel Angyali üdvözletéről

Paul Claudel drámája Franciaországban játszódik, a 15. század első harmadában, zűrzavaros történelmi időkben: két pápa uralkodik egyidejűleg, dúl a százéves francia-angol háború, az orléansi szűz, Jeanne d’Arc már megkezdte felszabadító harcát az angolok ellen. Ebben a káosz uralta világban él egy kis vidéki városkában, Combernonban a kisbirtokos Anne Vercors a családjával, feleségével és két lányával, Violaine-nel és Marával.

Violaine különleges személyiség, szép és tiszta, kívül-belül egyaránt. Az Isten dicsőségére templomokat megalkotó építész, Pierre de Craon számára kísértést jelent, erőszakot próbál megkísérelni rajta. Később bűnbánatot gyakorol emiatt: „Az ördög bújt belém akkor hirtelen, alkalomszülte ördög!” Pierre bűnös kísérlete nem marad következmények nélkül, leprás lesz. Felismerve ebben a misztériumot, a fény, a gyertya fénye felé fordítja Violaine-t, feltéve neki a kérdést: „Ki vagy te, lány, és milyen részt tartott fenn benned az Úristen magának, hogy a kéz, amely mohón nyúlt feléd, és a test ilyen szörnyű bélyeget kapott, mintha Isten égi székhelyének titkához merészelt volna közelíteni?”

A jézusi tanítást lelkében is megélő Violaine azonban, követve Krisztus intelmét, megbocsát Pierre-nek: „Viselje szenvedését Krisztus Urunk nevében! De tudja meg, el van törölve a bűne ellenem, amennyiben ez rajtam áll, és békében vagyok magával, mert szenvedő lett és beteg, hanem úgy bánok magával, mintha egészséges ember lenne, Pierre de Craon, a mi régi barátunk, akit tisztelek és szeretve félek. Ezt mondom, és ez így igaz.” Violaine ekkor már nem a vele erőszakoskodó férfit látja Pierre-ben, hanem az irgalomra szoruló, szenvedő lelket.

Violaine és Mara apja ugyancsak mélyen hívő, alázatos lélek. Hálát ad Istennek mindenért, gazdagságáért, boldog családi életéért, s mindezek miatt lelkiismeret-furdalása van. Fél, hogy a földi jólét, amiben része lett, az üdvösségét veszélyezteti. Anne Vercors arra vágyódik, hogy közel legyen Jézushoz, nem csupán lelkileg, de földrajzilag is, ezért a kereszténység bölcsőjébe, Jeruzsálembe zarándokol. Előtte azonban mindent Jacques-ra hagy, megteszi földjei tulajdonosává, vagyonát is átadja neki, kivéve Mara részét. Violaine-t is neki szánja feleségül, s figyelmezteti: szeresse őt, „mert tiszta, mint az arany” (337. o.).

Jacques személye ütközőpont a két nővér, Violaine és Mara között, ugyanis mindketten szerelmesek belé. Jacques azonban Violaine-t szereti, az esküvőjükre készülnek. A csalódott Mara a zsarolástól sem riad vissza, öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem őt veszi el Jacques. A nővérek jelleme kezdettől fogva különbözik egymástól, anyjuk szerint Violaine mindig tűrte Mara áskálódásait.

Kezdetben úgy tűnik, semmi sem állhatja útját Violaine és Jacques boldogságának, ám kiderül, hogy Violaine búcsúzóul megcsókolta a leprás Pierre-t. Mara szemtanúja lesz ennek, és meg van győződve arról, hogy nővére megcsalta Jacques-ot, akinek el is árulja, mi történt. Violaine megfertőződik a betegséggel, melle alatt megjelenik a lepra első jele. Csókja az irgalom és a szánalom csókja volt: Pierre szomorú volt, ő boldog, ezért érintette meg ajkával az építész sebhelyes arcát. Violaine Jézusként veszi magára Pierre szenvedését, hiszen a férfi kigyógyul a leprából, miközben ő megbetegszik. Violaine tehát áldozatot hoz, a neki korábban fájdalmat okozó Pierre-től veszi át a betegséget, s szerez neki egyúttal gyógyulást.

Violaine felismeri a betegségében Isten akaratát, hiszen arra inti Jacques-ot: „Távozzál, menekülj! Mért akarsz feleségül venni, miért akarod magadnak megszerezni, ami csak Istené? Isten keze súlyosul rám, és te Nem tudsz megvédeni. Ó, Jacques, mi nem leszünk férj és feleség ezen a világon soha.”

Amikor Violaine megmutatja Jacques-nak a bal melle alatt a lepra jelét, magyarázkodni próbál, hogy ez nem a lélek leprája, hanem a test betegsége. Jacques azonban, aki eddig sűrűn bizonygatta iránta való állítólagos szenvedélyes szerelmét, azonnal elfordul tőle: „Gyalázatos, kitaszított Lélekben, és testben kiátkozott.”

Violaine kitaszítottsága, magára hagyottsága teljes. Nyolc évet tölt a leprások völgyében. A Violaine-t egész életében gyűlölő Mara felkeresi a nővérét a világ üdvösségét elhozó Jézus Krisztus születésének éjszakáján. Benne van az utolsó reménye: azt kéri tőle, hogy támassza fel halott kislányát, Abuaine-t. A mindenkitől elhagyatott Violaine még ebben a szörnyűséges helyzetben sem fordul el Istentől: „Biztos vagyok Isten jóságában, aki mindenről gondoskodott.” A csak látható valóságban gondolkozó és az alapján ítélkező Mara gúnyolódik: „Nagy az ő szeretete, látszik!”

Mara eddig távol állt a valódi, lélekből fakadó hittől, de most, a halott kislánya miatt érzett múlhatatlan fájdalma és szeretete arra indítja, hogy, legyőzve ellenszenvét leprás nővére iránt, egy egészen rendkívüli kéréssel forduljon hozzá. Mara eddig megtagadta a könyörületet a kitaszított Violaine-nel szemben, most viszont ő kér tőle könyörületet, Isten nevében. Violaine tudja, hogy minden kegyelem Istentől származik, s kísértésnek veszi húga kérését: „Hatalmamban áll-e, hogy feltámasszam a halottakat, mint Isten?”

A valójában hitetlen Mara hite azonban ekkor erősebb, mint a nővéréé. Nem nyugszik bele egyetlen gyermeke halálába, s a – „Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek” (Mt 7,7) – szellemében követeli Violaine-től, hogy cselekedjen.  

Violaine-nek az ad erőt felülről, hogy megszólal a harang az éjféli misére. „Mara, egy kis gyermek született a földre” – utal Jézus Krisztus, a világ Megváltójának a születésére. Marát azonban csak a halott kislánya érdekli: „Add vissza az enyém!” Karácsonykor megemlékezünk az angyali üdvözletről is, amikor Gábriel arkangyal hírül adja Máriának Jézus születését (Lk 1,26-38). Mária emberi ésszel fel nem fogható isteni kegyelemben részesült, hogy a Szentlélektől foganva méhébe fogadhatta a világ Üdvözítőjét. Ugyanez a kegyelem mutatkozik meg abban, hogy Violaine Isten irgalmából feltámasztja Mara halott kislányát. Így összekapcsolódik a két ünnep, a karácsony és húsvét: a kezdet, Jézus Krisztus születése, a beteljesedéssel, megváltó kereszthalálával, majd pedig feltámadásával.

Violaine tisztában van azzal, hogy Mara kislányának az életét nem ő adta vissza, hanem „Isten egyedül és Istennel együtt a hit és az édesanya kétségbeesése.” Mara azonban sokáig olyan, mint az útfélre dobott mag (Mt 13,19), valamint a tíz meggyógyított leprás, akikből csak egy ment vissza Jézushoz megköszönni az irgalmát (Lk 17,11-19). Violaine Isten kegyelméből feltámasztja a kislányt, ám mégsem a szeretet növekszik Marában a nővére iránt, hanem a gyűlölet. Az akkor már vak Violaine-t belöki egy homokbányába, s ráborít egy megrakott szekeret. Mara a környezetét teszi felelőssé mindenért: „Rám néztek, és tudom, mit gondoltok: Violaine meghalt. A szép arany gyümölcs levált az ágról, és csak a téli dió maradt, a kívül keserű, bévül meg kőkemény dió. Ki szeret engem? Ki szeretett engem valaha?... És melyik ér többet, mondjátok, a ti szerelmetek vagy az én gyűlöletem? Ti szerettétek őt mindannyian, és mégis elhagyta az apja, az anyja rossz tanácsokat adott, és a jegyese hitt-e benne és mennyire?”

Mara felfokozott és az ő érzése szerint ki nem elégített szeretetéhsége átcsap gyűlöletbe, önsorsrontó dacoskodásba. Ám testvérgyilkosságának mélyebb és rejtettebb indítékára maga az áldozat, Violaine mutat rá, amikor halála előtt azt mondja Jacques-nak: „Aminek el kell pusztulnia, az beteg. És mindaz, aminek nem kell elpusztulnia, az szenvedő. Boldog, aki szenved és tudja, hogy szenvedésének célja van. Feladatom már véget ért.” Violaine úgy érzi, mindazzal, amit tett – a szenvedés átvállalása Pierre-től, ami által szerelméről, Jacques-ról is lemondott, Mara kislányának a feltámasztása, a teljes kitaszítottság –, betöltötte küldetését, és nem hiába szenvedett, „Sok minden felemésztődik egy égő szív tüzében.” Ezért vallja: „Áldott legyen tehát a kéz, amely vezetett múlt éjszaka.” Vagyis Violaine a gyilkosának, Marának a kezét nevezi áldottnak, mintha eszköz lett volna csupán Isten kezében, egy nagyobb, általunk nem ismert terv részeként. Mara gonoszságának be kellett teljesednie ahhoz, hogy kiüresedjen és ezáltal képes legyen megtisztulni. Halála előtt Violaine is felidézi az egyébként materiális gondolkodású húga hatalmas hitét abban, hogy Isten kegyelméből fel tudja támasztani a halott kislányát, annak ellenére, hogy évek óta leprás, a társadalom kitaszítottja. A kegyelmi szál tehát ott van minden emberben, s csak a titokzatos Isten tudja, hogy ez mikor lép működésbe, mi az, ami megmenti egy ember lelkét.

Violaine halálos ágya mellett Jacques és Pierre állnak. Mindketten súlyosan vétkeztek ellene, de egy bonyolult, emberi ésszel nem könnyen felfogható isteni terv részei voltak. A Pierre-nek szánalomból, irgalomból adott csókkal kezdődnek Violaine életében a szenvedések, de egyúttal a szereplők lelkének hosszadalmas megtisztulási folyamata is. Violaine áldozattá válik, Pierre viszont kigyógyul a leprából, s művészetével továbbra is a Teremtő dicsőségét szolgálja, akárcsak eddig. „Áldott az Isten, aki templomok apjává tett engemet, Szívembe értelmet öntött és érzéket a három méretű tér iránt, És aki zár alá vett, mint egy leprásat és megszabadított minden földi gondtól. Hogy így Franciaország földjéből életre hívjak Tíz Okos Szüzet, akinek olaja nem fogy ki soha. És imádságunk szent edénye mindig telve van.” A legnagyobb változás Jacques-ban megy végbe. Szívéből látszólag hiányzik az irgalom, hiszen amikor Pierre a haldokló Violaine-t hozza a karjában, először elhatárolódik, mondván, hogy semmiféle Violaine-t nem ismer: „Mi közöm hozzá? Kendtek, leprások, vakarják csak egymás fekélyeit!” Pierre válasza nem áll messze az igazságtól: „Kend leprásabb, mint ő meg én.”

Végül azonban amikor a haldokló Violaine a megkötözött lélek, Jacques fejére teszi a kezét, a fiú megtisztul, egészen más emberré válik. Zokogni kezd. Jacques meg akarja bosszulni Marán nővére megölését, de Violaine Jézus lelkületével inti le: „Bocsáss meg neki! Neked sohasem volt szükséged rá, hogy megbocsássanak?”

Paul Claudel drámáját mély istenhit hatja át. A darabban minden egy összetett, több oldalról megközelíthető, titokzatos isteni terv részeként történik. Pierre leprás lesz, s ez látszólag büntetés, amiért meg akarta gyalázni a tiszta lelkű Violaine-t. Ám éppen hogy fordítva történik minden, mint ahogyan azt várnánk. Pierre kigyógyul, Violaine viszont – az említett csók révén – elkapja a leprát, s ez vezet el teljes kitaszítottságához, majd Mara kislányának a feltámasztásához, végül Jacques megtisztulásához is. Mindez rengeteg szenvedés árán. A szenvedés miértjére soha nincs megnyugtató válasz, de a kereszt hordozása a kereszténység alapmotívuma, hiszen Jézus is így intette tanítványait: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (Mt 16,24-25).

Violaine úgy érzi, Isten keze súlyosul rá, a Teremtő visszavonhatatlanul kiszabta a sorsát, de nem kételkedik benne: „Biztos vagyok Isten jóságában, aki mindenről gondoskodott.”

Paul Claudel misztériumdrámájában szervesen kapcsolódik össze az emberi és az égi világ. Isten rejtélyes, de irgalmas Úr. Violaine áldozata szeretetből történik. Miután mindenét elveszíti, akkor találja meg igazán önmagát, s lesz mások javára.

Fotó: Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.