Isten számára nincs olyan, ami nem fér bele az életedbe – Bellovics Gábor a pálferis lelkinapon

A külső időjárás elég szomorkás, esős volt a tizenegyedik alkalommal megszervezett lelkinapon, de a kétszázötven helyszíni és a tizedannyi online bekapcsolódó lelkigyakorlatozó Bellovics Gábor, a budapesti Jézus Szíve jezsuita templom segédlelkésze vezetésével a belső időjárás felé fordult.

A hétköznapi értelemben vett megkülönböztetéshez, a feketét a fehértől való elkülönítéshez nem kell különleges képesség, de akkor már adódik nehézség, ha nem egyértelműen fekete vagy fehér valami. Az egzisztenciális dolgok pedig általában ilyenek – mutatott rá a jezsuita előadó. Elárulta, ő maga színtévesztő, és az ezt kiszűrő ábráknál azt sem tudja, hol kéne nekikezdenie a dolognak, pedig ezek a számok állítólag látszanak. Az élet nagy dolgaival, emberrel, Istennel kapcsolatban nagyon könnyen találhatjuk úgy, hogy nem látszik, „valami 4 vagy 105”. Márpedig nagyobb veszteséggel jár, ha lelki téren követünk el színtévesztést, mintha optikailag.

A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác a 16. században jött rá, hogy a bensőjében különböző dolgoknak különböző utótörténete van. Minderre egy nagyon kiszolgáltatott helyzetben döbbent rá, amikor a betegágyán a Szentek életét és más könyveket olvasgatva arról fantáziált, hogyan élhetné az életét, ha egészséges lenne. Szent Ignác számára egy ágyúgolyó volt a krízis, de ma is megtapasztaljuk, hogy hasonlóan kiszolgáltatott helyzetekből, például különböző függőségi betegségekből, pusztán logikus módon nem lehet továbblépni. „Nem a sok tudással lakik jól a lélek, hanem a dolgok benső érzékelésével és ízlelésével” – írta ezért is a rendalapító. Loyolai Szent Ignác azt a célt tűzte ki, hogy a tudástól el kell jutni a tapasztalatig,

távolságot kell venni a saját életünktől.

Erre nagyon alkalmas a harmincnapos jezsuita lelkigyakorlat. De be kell látni, kevesen engedetik meg azt a luxust, hogy „harminc napig ne csináljanak semmit”.

Amikor elkezdünk közelíteni magunkhoz, akadályokat okozhatnak bizonyos rendszerek, pedig ha van valaki, akit nem lehet rendszerbe foglalni, az pont az univerzumot megteremtő Isten – világított rá a szónok. – Mi azonban struktúrák alapján döntünk arról, hogy mi a jó, és mi a rossz, és ami nem tartozik bele a szerintünk jó fogalmába, azzal jó esetben nem foglalkozunk, rosszabb esetben felháborodunk rajta. Pedig így könnyen eljutunk oda, hogy kialakul az a képünk, hogy van a bűn, és vagyok én. A bűnbánó ember sokszor úgy tekint magára, mint aki hisz Istenben, igyekszik, és mégis sokszor elesik, felkel, aztán újból elesik. Elbotlani valami akadályban szoktunk, és ha ez egy idegen, újszerű helyen lenne, akkor még rendben is volna, akkor tényleg tekinthetnénk egy rajtunk kívül álló csapdának, de

mi többnyire „marha ismerős lépcsőházakban” szoktunk megbotlani, és az már csak nem a lépcső hibája.

Ha a bűneinket így lehasítjuk magunkról, akkor simán tudunk kettős életet is élni, mert lehet, hogy a gyóntatószékben megbánom, hogy hat éve ugyanabban botlok meg, de ha onnan kilépve nem változatok, akkor valami mégis hiányzik.

Szent Ignác azonban azt tanítja, hogy semmi szükség határozott vonalra a bűn és énközöttem – össze kell barátkoznom a valósággal, amelynek ez a része. Ahogy Szent Pál is mondja: tudom a jót, de teszem a rosszat. Hiába minden igyekezetünk, nem tudunk olyan tökéletesen felnevelni egy gyermeket, hogy az ne sebezzen meg másokat.

Egészséges bűnbánat tud fakadni abból, ha szembesülünk azzal, hogy a saját hibáink és gyengeségeink miatt mennyire rászorulunk mások jóindulatára

– hallhatták a résztvevők. Bellovics Gábor elmondta, neki is milyen nehézséget okoz, hogy kövesse Szent Ignác tanítását: jezsuitaként mindig legyen kész arra, hogy a rendtársai mondatait jóra magyarázza. A mindig a különösen nehéz, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor gyakorlatilag nem lehet mentegetni az illetőt.

A szellemek, lelkek megkülönböztetéséről Bellovics Gábor elmondta, az nem valami ezoterikus dolog, hanem

a belső rezdülésekre, szellemi erőkre utal, vagyis hangulatok, érzések, gondolatok tisztázását jelenti.

Mik azok a belső megmozdulásaim, amiket a hétköznapi, zaklatott életben nem tudok lenyomozni? A szerzetes rámutatott, hogy legtöbbször órákkal később leszünk egy-egy helyzet miatt feszültek, vagy később jövünk rá, hogy milyen ajándék volt egy szituáció, ezért jó, ha van két pontunk a napban, amikor megállunk és összegzünk, amikor hagyjuk, hogy utolérjen bennünket, ami bennünk történt. A lelkigyakorlatos beszéd végén elmondta, hogy jó, ha délben – lehetőleg az ebédhez kapcsolódva – van egy ilyen 15 perces megállás, és ugyanígy a nap végén is.

Ahogy a külső időjárás is befolyásol minket, úgy a belső időjárásunk is – világított rá az előadó. – Ezért jó tisztáznom, hogy mik azok a benső rezdüléseim, amelyek hátráltatnak abban, hogy interakcióba lépjek a másikkal és Istennel.

Szent Ignác megkülönbözteti a consolatio (vigasz) és a desolatio (vigasztalanság) állapotát – mindkettőben a nap szó van benne egyébként latinul. A vigasz azt jelenti, hogy ilyenkor tisztábban látunk, nem hátráltatnak bennünket az életünk azon dolgai, amelyekkel nem kezdtünk semmit. Egy gyónásban mindenről lehet beszélni, mindennek helye van, az Istennel kapcsolatos negatív érzéseimnek is, ugyanígy az imákban is. Mindenre rá lehet világítani, ahogy a kisgyermek is megnyugszik, amikor egy minimális fény van a szobájában.

Tud nagyon nagy ellenállás lenni bennünk az imádsággal szemben; időpocsékolásnak tarthatjuk például, „közben fut a lakás”, pedig szükséges egy belső körülnézés, hogy tudjuk, honnan indulunk egymás és az Isten felé.

Benső lakásunk megismerése kéz a kézben jár az imádkozni tanulással. Isten Jézus Krisztusban azt mondja: számára nincs olyan, ami nem fér bele a te életedbe.

Bellovics Gábor atya egy fiatal hívő lány példáját hozta fel, aki súlyos daganatos betegség után komoly hitbeli feszültségekkel szembesült, harag volt benne Isten felé. Kérdés volt számára, hogy ki tud-e békülni az életében egy olyan Istennel, aki megengedte, hogy ő huszonévesen beteg legyen. Ám

ha elindul bennem egy folyamat, hogy az életem nehéz részeinek köze lesz a Teremtőhöz, akkor megszületek én. 

Akkor elfogadom, ha nem is rezignáltan, amit az élet hoz – fűzte hozzá az előadó. – Ha tényleg azon az alapon akarunk állni, hogy Jézus Krisztusnak az egész életünkhöz köze van, akkor a megkötözöttségeinkkel is szembe tudunk nézni.

Bellovics Gábor 12 szerzetesi éve alatt 8 különböző helyen élt; számtalanszor megtapasztalta, hogy megszokik valahol, és hutty, újra vadidegen emberek közé kerül. Szorongás alakult ki benne, hogy nem lesz jó jezsuita, ha ezt nem tudja megszokni. Kellett némi idő, hogy rájöjjön, ez teljesen természetes érzés, hiszen kötődik az emberekhez, és a segítő foglalkozás, így a papság is, épp azáltal hat, hogy a másik emberhez kapcsolódik. A benső megkülönböztetés vezette el erre. Életünk hasonlóan nehéz, sarkosabb részeit mi is használhatjuk arra, hogy megújuljunk.

Ha egy életet leélünk vallásosan, annak meg kell látszódnia, annak gyümölcsei kell hogy legyenek,

amiket a Galata-levél fel is sorol. Saját magamnak kell ezeket leginkább saját magamon észrevennem – hangsúlyozta a lelkipásztor. – Sokszor az a gondolat van bennünk, hogy a kereszténynek világítania kell azért, hogy látszódjon. De a lámpa sem azért világít, hogy őt magát nézzük, hanem hogy lássunk. A kereszténynek sem azért kell világítania, hogy látszódjon, hanem hogy tisztábban lássuk egymást a segítségével.

Csabi és Jóska a válogatott focimérkőzésén egymás nyakába csimpaszkodva énekli a Nélküledet, de két hét múlva az UTE–Fradin üveget dobnak egymás felé, mert másik csapatnak drukkolnak. Hol a megkülönböztetés ebben? Hol a szabadság? Isten nem pártoskodásra, hanem a vele való közösségre hív minket. Sokszor végig nem gondolt események következtében sodródok falevélként; s az sem igaz, hogy az öröm Istenhez visz, a fájdalom pedig eltávolít – számtalanszor éppen fordítva történik. Alaposan meg kell vizsgálni az érzéseinket, hogy ne csapjanak be – hangsúlyozta Bellovics Gábor.

Sok előzmény kell ahhoz, hogy a gyümölcs – a lelki gyümölcs is – ott legyen a fán: nem egy csettintés, és jön az alma, meg kell érte dolgozni. De van, amikor olyan benső időjárásunk van, hogy abban az évben megfagynak a rügyek, és örülhetünk, ha egyáltalán valami gyümölcsféle kialakul.

Nem szuperhősként kell magamra gondolnom, hanem gondoznom kell a fát, ami az enyém.

A mi fáinkra is igaz az, amit Jézus az evangéliumi fügefáról mond: „Uram, még ne vágd ki! Még adj neki egy évet!”

A lelki élet nem profitorientált megközelítés, nem az a célja, hogy a lehető legtöbb gyümölcsöt teremjük, hanem egy kincsre való vigyázás. Nem minősíteni kell a gyümölcsöt, hanem igyekezni, hogy minden nehézség dacára a fánk gyümölcsöt teremjen. Ez természetesen nem zárja ki, hogy mások fájára is odafigyeljünk, akár akkor is vigasztaljunk másokat, amikor mi magunk is vigaszra szorulunk.

Az indulatoknak még az Úr Jézus életében is helye van – mutatott rá a pénzváltók templomból való kiűzésének evangéliumi szakasza (Jn 2,13–25) alapján Bellovics Gábor a lelkinap keretében tartott szentmisén homíliájában. – Nem az a lényeg azonban, hogy kiabált-e, indulatos volt-e, hanem hogy ezt milyen céllal, milyen kontextusban tette. Hiszen a kiabálással életet is menthetünk, ha például valaki rosszkor lépne le az útra. De a kiabálással lelki sebeket is lehet okozni. 

Jézus kapcsolataiban akkor tud az irgalmasság megnyilatkozni, amikor van fogadó fél: a szamáriai asszonnyal például nem veszekszik, mert benne van nyitottság a szavára, de ugyanez nem mondható el a templomi árusokra. Jézus azért dühös, mert visszaélnek Istennel, az imádság házából cirkuszt csinálnak.

Bellovics Gábor elmondta: volt, amikor azt hitte, hogy a megkülönböztetés célja az, hogy permanensen jól érezzük magunkat, de rá kellett döbbennie, hogy nem tud annyira jól imádkozni, megkülönböztetni a benső mozgásait, hogy olyan ember legyen, aki mindig jól működik. Rájött, hogy már az óriási gyümölcs, hogyha a lehető legrövidebb idő alatt felfogja, hogy miben van benne.

Legutóbb egy barátjának negyedórás késése bosszantotta fel, valamiféleképpen ki akarta adni a dühét, de persze azzal is tisztában volt, hogy attól keresztény, hogy előbb-utóbb meg kell bocsátania. Nyilván ez egy könnyebb szituáció, de fontos az, hogy az indulatok ne maradjanak bennünk. Nem attól lesz valaki keresztény, hogy ötven évig nem emeli fel a szavát. Kell hogy tudjunk a haragunkkal, felindultságunkkal kezdeni valamit, de egyúttal tovább is lépni. Ehhez kell a megkülönböztetés, hogy rájöjjek, hogyan működöm a kapcsolataimban. S ehhez kell a valódi szabadság is, ami a tanításban említett fiatal súlyos beteg lány esetében is megvolt. Megvolt az a reális választási lehetősége is, hogy otthagyja Istent, tehát hogy ténylegesen minden érzését megélheti Isten előtt, ami benne van.

Bellovics Gábor járt Guatemalában, amely az örök tavasz országa. Úgy véli, a mi kontinentális időjárásunk sokkal jobban kifejezi a lélek belső időjárását, sokkal inkább folyton változó. Emiatt

az is óriási eredmény, ha azt tudom, hogy éppen vigasztalanságban vagyok. Akkor nem várom el magamtól, hogy én legyek a legboldogabb,

de tudom, hogy mindig jön tavasz, mindig lesz esély. A jezsuita szerzetes hangsúlyozta, mélyen a szívünkben benne van, hogy mi visz minket Isten felé.

*

A különböző felekezetekhez tartozó keresztényekből és keresőkből álló, Pál Ferenc atya körül létrejött pálferis közösség tizenegyedik alkalommal szervezett nagyböjti lelkigyakorlatot.

A szalézi közösségi házban kora délután a pálferis imacsoport vezetésével dicsőítő énekléssel kezdődött a program; ezt követően hangzott el Bellovics Gábor tanítása, amelyet szeretetvendégség után kiscsoportos beszélgetések követtek.

Ezután került sor, immár a Segítő Szűz Mária-kápolnában, a szentmisére, amelyet szintén a jezsuita lelkipásztor mutatott be.

A lelkinap szentségimádással zárult, az Oltáriszentség jelenlétében közbenjáró ima is zajlott. A nap során lehetőség volt gyónásra is. A szentmisén és a szentségimádáson a Pasaréti Gitáros Zenekar szolgált.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír