Isten személyes visszajelzése számomra, hogy a NEK arca lehetek – Beszélgetés Sena Dagaduval

Sena Dagadu a hazai könnyűzenei élet egyik megkerülhetetlen alakja és időről időre számos nemes ügy szószólójaként is találkozhatunk vele. 2015-ben, a fejlesztési együttműködés és segélyezés európai évében jószolgálati nagykövet volt, 2019-ben egy anyasággal kapcsolatos magazinműsort vezetett, tavaly pedig az egészségügyi szakdolgozóknak üzent a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara YouTube-csatornáján, megköszönve a járványhelyzet alatti áldozatos munkájukat. De részt vett a Bátor Tábor „Lépd meg! – égig érő bátorság” kezdeményezésében is, vagy az UNICEF „Higgyünk a Nullában” hazai kampányában, amely a ma is döbbenetes méreteket öltő gyermekhalandóságra hívja fel a figyelmet.

– A színpad mellett miért fontos Önnek a társadalmi szerepvállalás?

– Érdekes dolog ez. Azt érzem, hogy én teszem a dolgom, és közben időnként meg-megtalálnak ilyen feladatok. Nem is annyira én választom őket, mint inkább ők engem. Nyilván ez azzal függ össze, hogy mivel foglalkozom, hol jelenek meg, mennyien ismernek. Örülök ezeknek a felkéréseknek, mert egyrészt visszaigazolást adnak arról, hogy talán valamit jól csinálok az életben, másrészt úgy gondolom,

ha az embernek van egy hangja, egy arca, képessége arra, hogy meg tudjon szólítani másokat, akkor az igazán fontos ügyek mellé oda lehet, sőt oda is kell állnia.

Olyan ember vagyok, aki örömöt, értékes tartalmat, jót szeretne átadni és közvetíteni. Én gyógyítani szeretek, ezért is zenélek. Az pedig külön öröm számomra, ha olykor a képességeimet és az ismertségemet jó ügyek szolgálatába állíthatom. Ez alapvetően passzol a személyiségemhez.

– Előfordul, hogy valamire nemet mond?

– Mindig alaposan átgondolom, mi az, amit vállalni tudok, és mi az, ami nem nekem való. Hitelesnek kell lenni. Csak azért nem megyek bele valamibe, hogy felszínesen, kapkodva eljátsszam, amit a szerep szerint kell, és aztán fél perc múlva már talán nem is érdekel az egész. Amire viszont igent mondok, az tényleg az enyém. Amikor például felkértek műsorvezetőnek a WMN Nyomjad, anyukám! című, nőket, családanyákat megszólító produkciójába, D. Tóth Krisztáék még nem tudták, hogy várandós vagyok a második gyermekemmel, én viszont már igen. Vitt is a flow. Ez a műsor például olyan kérdéseket dolgoz fel, amelyekről nagyon fontos beszélni, mert mindannyiunk életét meghatározzák: családdá válni, szülővé, édesanyává válni, és közben nőnek, társnak maradni, megtalálni az összhangot a külső és a belső világunkkal… Nehéz kérdések ezek, melyekkel kapcsolatban sok nőnek van szüksége bátorításra, támogatásra. Tudnunk kell, hogy nem egyedül küzdünk, hogy mindannyiunknak hasonló kihívásokkal kell szembenéznünk az életnek ezeken az állomásain. Ez csak egy példa, de minden elvállalt „társadalmi” feladatom ilyen. Nem igazán jó szó erre a szerepvállalás, inkább úgy mondanám, odaállok egyes ügyek mellé.

– És nem is akármilyen ügyek mellé. Idén például az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hazai nagykövete, arca lett. A Katolikus Egyház egyik legnagyobb és legfontosabb eseménye a kongresszus, földrészeket átívelően fogja össze a világ katolikusait. Grönland, Izland, Kanada, Togo, Chile, Ausztrália, az USA és számos afrikai és európai ország képviselteti magát. Hogyan találta meg ez a felkérés, és miért vállalta?

– Meglepődtem a megkeresésen, de nagyon jólesett, és nagyon jókor jött. Kapcsolatom Istennel és a vallással már óvodáskoromban elkezdődött, ugyanis Ghánában mindvégig katolikus intézményekbe jártam. Sőt a gimnáziumi éveket egy apácák által vezetett, kifejezetten szigorú bentlakásos lányiskolában töltöttem, ahol egyrészt rengeteget kellett tanulni, másrészt sokat imádkoztunk.

A felkérésnek ráadásul egy egészen aktuális és személyes üzenete is volt számomra. Pont egy olyan élethelyzetben talált meg, amikor nagyon nagy szükségem volt valamiféle jelzésre, megerősítésre, hogy mindaz, ami vagyok, amit reprezentálok, az jó és értékes. Számomra ez amolyan visszacsatolás Istentől.

Nagyon fontos látnunk és megértenünk, hogy ha valaki 2021-ben egy valláshoz, egy hithez, egy közösséghez tartozik vagy egyáltalán csak gondolkodik az Istennel való kapcsolaton, az nem fura, nem ciki, hanem kapaszkodót jelent.

Nekem mindig is volt kapcsolatom Istennel, rendszeresen időt fordítok arra, hogy a hétköznapok rohanásában teret adjak a spiritualitásnak. Imádkozom, gyertyát gyújtok, és most, hogy amolyan hírnöke lettem egy olyan eseménynek, ami pontosan arról szól, hogy Isten maga is velünk akar lenni, az életünk részévé válni, úgy érzem, ez a kapcsolat bennem is tovább mélyül. Őszintén remélem, hogy a feladat által én is még tudatosabbá válhatok ezen a téren, és másoknak is segíthetek elmélyíteni az istenkapcsolatukat. A feladataimat pontosan nem tudom még, bár az már most biztosnak tűnik, hogy a nyitó- és a záróalkalmakkor számítanak rám. Az utóbbin talán Ferenc pápával is találkozhatok majd, ami nyilvánvalóan óriási élmény lesz az életemben, és mindazok életében, akik részesei lesznek a budapesti világkongresszusnak, és esetleg személyesen is jelen tudnak lenni az eseményen. Ha a szereplésemmel, a hangommal csak annyit át tudok adni üzenetként, hogy érdemes keresni és ápolni az Istennel való kapcsolatot, mert az olyan örömforrás, ami mindenki előtt nyitva áll, már akkor elégedett leszek.

Isten keresése vagy annak keresése, amiben hihetünk, mindannyiunkat összeköt. Bármilyen legyen is a bőrszínünk, a kultúránk, a családi állapotunk vagy az élethelyzetünk, ez a kapocs mindig összetart minket, embereket. És összeköt bennünket az égiekkel is.

– Szépen rezonál mindez arra, hogy a családja kétkultúrájú, kétnyelvű. Ghánában is otthon van. Ott tudnak arról, hogy ilyen felkérést kapott?

– Talán még nem, de fognak. Ghána szintén az otthonom, édesanyám a mai napig ott él, pedig eredetileg magyar, édesapám volt ghánai származású. Az ottaniak rendkívül vallásosak, ráadásul többségében keresztények. Szerintem ott van a világon a legtöbb templom. Úgyhogy mindenképpen gondoskodom majd arról, hogy ott is legyen egy kis hírverés. (Nevet.) De a viccet félretéve, ez is jó példa arra, hogy bárhol vagy, amiben hiszel, az összeköthet akár a világ másik oldalán élő emberekkel is. Ghánában különben remekül megfér a katolicizmus bizonyos ősi, tradicionális hagyományokkal, amelyeket Afrikában a mai napig ápolnak az emberek, annak ellenére is, hogy az ország lakóinak több mint hatvan százaléka keresztény. Békében élhetnek együtt teljesen különböző kultúrák, egyházak és vallások, sőt, összhangba is kerülhetnek egymással. Sok minden egymáshoz fűzi az embereket, csak észre kell venni mindezt.

– A gyerekeinek például ghánai és magyar nevük is van. Ahogyan Önnek is.

– Igen. A kislányom ghánai neve Kekeli, a magyar Katalin; a kisfiam Dela, illetve Farkas. Az én magyar nevem pedig Veronika. A név fontos szerepet tölt be az ember életében. Érdekes, hogy a hagyományos névadási szertartás Ghánában kicsit hasonlít a keresztelésre. Születése után a kicsinek egy ceremónia alkalmával adják át a nevét. Először a fülébe súgják, és csak utána mondják ki hangosan. Minden gyermeknek van egy „tiszteletbeli” anyja és apja is, akikről a nevét kapja, és akik egyúttal egyfajta előképet, példát is jelentenek a számára, útmutatást, hogyan éljen, milyen emberré váljon majd. Az én ghánai nevem jelentése például az, hogy Isten ajándéka, Isten ad. Szeretem ezt a nevet. Én is ilyen szertartás során kaptam, ahogyan a gyermekeink is. Nemrég volt húsvét. A magyar nevemre éppen Krisztus keresztútja révén csodálkoztam rá. Veronika egészen egyedülálló kapcsolatba kerül Jézussal. A kislányom neve, a Kekeli természetes fényt jelent, fiam neve, a Dela pedig megmentőt. Ebből is érzem, hogy minden jól van bennem, körülöttem. Mindannyiunk nevében ott az égi perspektíva.

– Ha már szóba került a húsvét: bár a járványhelyzet miatt koncertek már jó ideje nincsenek, húsvétvasárnap egy egészen különleges produkcióban láthatta Önt a hazai közönség. Máriát játszotta a The Passion című zenés szuperprodukcióban.

– Ez a szerep igazi kihívást jelentett számomra, nem csak szakmai, hanem nagyon komoly lelki feladatot is adott. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam Herendi Gábor rendező felkérését. Ez a produkció egy egészen rendhagyó megközelítése a szenvedéstörténetnek. Modern, friss, és a legnagyobb hazai slágerekkel kelti életre az evangéliumból ismert eseményeket. Szakmailag főleg azért volt magas labda, mert idegen terep volt számomra a feldolgozások éneklése, pláne magyar nyelven. Nem csináltam korábban hasonlót. A próbafolyamat alatt egyszer bizonyos okok miatt bizonytalanná vált, hogy valóban én fogom-e alakítani Jézus édesanyját. Ez a megakadás, mivel lélekben is nagyon kellett készülnöm a feladatra, elindított egy belső úton, amin aztán végig kellett mennem.

Végül azonban csodálatos módon minden összeállt, ha fogalmazhatok így, megtaláltuk egymást Máriával. Ezt a belső utat, amely majdhogynem egy lelkigyakorlat volt számomra, a NEK szervezőinek felkérése koronázta meg.

Nem tagadom, fontos volt számomra ez a szerep, több szempontból is. Még gyerekkoromban, Ghánában egy óvodai előadás alkalmával egyszer eljátszottam Máriát. Életemben akkor álltam először színpadon, és azt is megéreztem, hogy ott a helyen, ez a lehető legjobb számomra. Az, hogy felnőttként, immár befutott énekesnőként, ráadásul kétgyermekes édesanyaként ismét a legalázatosabb és a legnagyobb emberi szenvedést elviselő édesanya szerepébe helyezkedem, óriási hatással volt rám. Úgy hiszem, egyébként is különleges kapcsolatom van Máriával, a legkedvesebb imádságom a rózsafüzér. Azt érzem, különösen azóta, hogy a NEK egyik nagykövete lettem, egyáltalán nem bánja a Szűzanya, hogy végül mégis én formáltam meg őt.

– 2019 októberében született a kisfia. Az utolsó koncertjük szeptemberben volt, aztán ismét beütött a Covid, jött a második, majd a harmadik hullám. Nyáron még nagyot robbant a Fluor Tomival közösen készített Irie Maffia-nóta, A Balaton dala – Pont olyan, mint rég, bár azóta sajnos tudjuk, hogy mégsem olyan, mint rég, legalábbis még nem. Hogyan viselik a családban a bezártságot? Hiszen Önnek és férjének, Élő Mártonnak is lételeme a színpad.  

Az elmúlt időszak történései sok mindenre megtanítottak. Többek között arra is, hogy a hit, az alázat, a bizalom, a megbocsátás alapvető feltételei az életnek, és hogy a közösség ereje képes megtartani bennünket nagyon nehéz élethelyzetekben is.

Az elmúlt egy évben nálunk is át kellett kalibrálni gyakorlatilag mindent, de jól vagyunk, együtt vagyunk, egészségesek vagyunk, Kekelinek jól megy az online tanulás. A The Passion, majd a NEK-nagyköveti felkérés pedig olyan, nem várt lelki folyamatokat indított el bennem, amelyek révén rendkívül sokat gazdagodtam. Isten az elmúlt hónapokban nagyon erősen jelen volt az életemben. A zenekarnak is vannak tervei, nemsokára új albummal jelentkezünk, és érlelődik bennem egy önálló Sena-projekt. Van mit feldolgoznom nekem is, ahogyan mindenkinek.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Lambert Attila

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 2-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.