Isten találkozni akar velünk – A veszprémi főszékesegyház felszentelésének évfordulóját ünnepelték

Udvardy György érsek emlékeztetett: ezen a helyen több mint ezer esztendeje van jelen az istentisztelet. A történelem nehéz időszakai, pusztítások és újjáépítések után a hívő közösség újra és újra templomot emelt, hogy abban Isten dicséretére áldozatot mutathasson be. 

A Szent Mihály-főszékesegyház mai megjelenését az 1907 és 1910 közötti nagy átépítés során nyerte el, az elkészült főtemplomot 1910. október 4-én szentelték újra. A templom felszentelésének liturgikus ünneplése később került október 5-re.

Homíliájában Udvardy György érsek arra kérte a híveket, hogy az épület történetén túl gondolkodjanak el azon is, mit jelent maga a templom az Isten és ember kapcsolatában. Az ember történelme során mindig kereste azokat a helyeket, ahol kapcsolatba kerülhet Istennel. Ezeket a helyeket különlegesnek tekintette, a legszebbet és legértékesebbet igyekezett adni: tudásából, művészetéből, építészetéből és áldozatából.

A kereszténység azonban megfordítja ezt a gondolkodást – mutatott rá a főpásztor. – Krisztus megtestesülésében ugyanis maga Isten lép közel az emberhez. Isten hajlékot akar venni az emberek között.

Ő maga lesz az áldozat és a táplálék, a templom pedig, amelyet az ember legjobb tudásából és képességeiből épít számára, végül magát az embert kezdi építeni. 

„Közösséget épít élő kövekből, szent emberekké tesz bennünket és az életszentségre való meghívást állandóan erősíti.”

A templom már puszta jelenlétével is Krisztusra irányítja az ember figyelmét: tornyának keresztjével, harangjának hangjával, a benne ünnepelt liturgiával. A főpásztor Szent Péter apostol szavait idézve emlékeztetett arra, hogy Isten hajlékában érthetjük meg igazán:

választott nép, királyi papság, szent nemzet és tulajdonul lefoglalt nép vagyunk.

Minden alkalommal, amikor vasárnap vagy egy ünnepen elindulunk a templomba, valójában Isten meghívására válaszolunk. „Azt éljük meg, hogy az Isten kiválasztott bennünket. Meghívott, magához hívott bennünket” – fogalmazott a főpásztor.

A templomban a szentségek, a tanítás és az ünneplés által formálódik a keresztény közösség testvéri közösséggé, amelyben már nem pusztán emberi szemmel tekintünk egymásra, hanem olyan emberekként, akiket Isten a keresztségben meghívott. Ide hozzuk saját életünket, erőfeszítéseinket, örömeinket és terheinket; Isten pedig táplálni, erősíteni, gyógyítani és reménnyel eltölteni akar bennünket. 

A templom azért is különbözik életünk minden más terétől, mert középpontjában az oltár áll. Az oltár Krisztusra mutat, rajta valósul meg az eucharisztikus áldozat, és innen kapja táplálékát Isten népe. Az Eucharisztia színe alatt valóságosan jelen van Krisztus, a Megváltó.

Az Istennel való találkozás azonban nem ér véget a templom falain belül.

A liturgiában megerősödött közösség küldetést kap: „Menjetek, és szenteljétek meg azt a világot, ahonnan jöttetek.”

A világ talán nem változik meg körülöttünk egyik pillanatról a másikra – mutatott rá a főpásztor –, a keresztény ember azonban arra kap meghívást, hogy maga legyen jelen benne megszentelő erőként. A templomszentelés ünnepe ezért egyben a hála alkalma is. Hála az Egyházért, amely gyermekeiként meghív bennünket; hála az elődökért, akik áldozatot hoztak azért, hogy templom épülhessen ezen a helyen, és amikor az leromlott vagy elpusztult, újra felépítették; és hála azért a közösségért, amellyel együtt dicsőíthetjük Istent.

A veszprémi főszékesegyház története különösen is magán viseli ezt az újrakezdést. A török időkben Veszprém többször gazdát cserélt, hosszú időn keresztül szünetelt a püspöki székvárosban a liturgikus élet, a székesegyházat pedig története során többször újjá kellett építeni. Mindezek után ma ugyanazon a helyen ismét az történhet, amiért a templom épült: Isten népe összegyűlik és ünnepli a liturgiát.

A szentmise végén a főpásztor visszatért homíliája központi gondolatához: az ünnep nem egyszerűen egy régen történt esemény felidézése. „Ünnepelni hívott bennünket az Isten, mert találkozni akar velünk. Nemcsak a múltban, nemcsak egyszer, hanem itt, most akart.” Udvardy György érsek arra buzdította a híveket, hogy merítsenek erőt ebből a találkozásból, akarjanak „élő kövekként templommá épülni”, törődjenek egymással, és tartsák nagy becsben a Szent Mihály-főszékesegyházat.

A főtemplomot a főegyházmegye hagyománya saját „szívének” nevezi. Az ünnepi szentmise pedig arra emlékeztetett: ennek a szívnek nem csupán az ezeréves falak, a művészeti értékek vagy a történelmi emlékezet ad életet, hanem mindenekelőtt Krisztus jelenléte és az a közösség, amely újra és újra összegyűlik benne, hogy Istent dicsőítse, majd küldetést kapva visszatérjen a világba.

Az ünnepi szentmisén a zenei szolgálatot a Szent Mihály Kamarakórus látta el, vezényelt Vikman Pál karnagy, orgonán közreműködött Kosóczki Tamás.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír