Isten vezette a kezemet kezdetektől fogva – Beeri Dávid festőművész műtermében

Gyors fejlődésének és egészen egyedi, transzcendens világlátásának köszönhetően a nyolcvanas évek első felétől ismert művésszé vált, s számos kiállítás kötődik nevéhez, itthon és külföldön egyaránt. A nyolcgyermekes művésszel hajdúszoboszlói otthonában beszélgettünk.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, milyen családból származik?

– Nyírbélteken születtem, szegény családban. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, akik többnyire helyben vállaltak munkát, ebből éltünk. Apám ugyan időnként vállalatoknál is dolgozott, de egészségügyi problémái miatt többnyire csak alkalomszerűen. Hároméves voltam, amikor Nyírbéltekből a tizenöt kilométere fekvő Nyírmihálydiba költözött a család, velem és féltestvéremmel. Nyolc-kilenc éves koromtól kezdve már napszámba jártam, de egy dolog állandó volt az életemben: az, hogy mindig a festészeten járt az eszem.

– Szeretett rajzolni?

– Rajzoltam, bár nem rendszeresen. Viszont ha elkészültem egy-egy rajzommal, mindenki a csodájára járt. Már gyermekkoromban is előfordult, hogy valaki megkért, rajzoljam le őt, amit én meg is tettem. Sokszor el se hitték, hogy ezeknek a fénykép hitelességű rajzoknak egy gyerek az alkotójuk. Szakmailag persze tele voltak hibákkal, de ezeket senki nem vette észre. Bennem már gyermekkoromban ott motoszkált az érzés, hogy művészi pályára születtem. Kaptam kedvező visszajelzéseket is. Tizenkét éves voltam, hatodikos általános iskolás, amikor az igazgató behívatta a szüleimet, és közölte velük: már csak az engedélyükre van szükség ahhoz, hogy mint rendkívüli tehetséget Budapestre küldhessenek. Esti iskolában elvégezhetném a hetedik-nyolcadik osztályt, közben pedig járhatnék a kisképző (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – B. D.) nappali tagozatára, azt követően pedig a bécsi Képzőművészeti Akadémián folytathatnám a tanulmányaimat. A szüleim azonban nemet mondtak, nem engedtek el. Azt ők is látták, hogy szépen rajzolok, festek, de mivel nem értettek a művészethez, úgy gondolták, jó leszek majd szobafestőnek. Ám amikor elvégeztem a nyolcadikat, és valóban szobafestőnek jelentkeztem, már betelt a létszám az ipari iskolában, ezért a betonelemgyártó szakra írattak be. Tizenhat évesen aztán Budapestre, majd Debrecenbe költöztem. Több helyen dolgoztam, végül még a férfi és női divatszabóságot is kitanultam. Így tudtam pénzzel támogatni a szüleimet.

– Hogyan alakult az élete a fővárosban, illetve Debrecenben?

– Éltem a fiatalok romantikus, kalandos életét, semmi extra. A rockzenét nem szerettem különösebben, ám egyszer elvetődtem egy debreceni P. Mobil-koncertre: nagyon megfogott a játékuk, a lendületük, az igazmondásuk, a szocializmussal szembeni kemény kritikájuk. Ezen a koncerten ismertem meg a későbbi feleségemet, akivel divatszabóként ugyanabban a varróüzemben dolgoztunk és mellette maszekoltunk is. Az apósoméknál laktunk, hogy félretehessünk egy saját lakásra. Rengeteg megrendelésem volt, de egy idő után egyre erősebben kezdtem érezni az Istentől való indíttatást: álmokat, sugallatokat kaptam, hogy kezdjek el végre komolyan festeni, amíg még nem késő. Így történt, hogy amikor huszonöt évesen elkészültem néhány kisméretű képpel, megmutathattam őket a feleségemnek, aki akkor a hatodik hónapban volt születendő gyermekünkkel. De óriási botrány támadt, amikor a feleségem szülei számára is kiderült, hogy festek: megrémültek, mi lesz, ha majd nem fogok rendesen dolgozni, csak a mázolmányaimmal foglalkozni! Az áldott állapotban lévő feleségemet teljesen ellenem hangolták a földhözragadt gondolkodásukkal. Mindent megtettem pedig, hogy együtt maradjunk: többször is megpróbáltam elmagyarázni, hogy muszáj festenem, de ő egyre csak a szülei szavait szajkózta. Szakítás lett a vége. Elköltöztem otthonról, kibéreltem Debrecen határában egy tanyát, festékanyagot vásároltam, és elkezdtem rendszeresen festeni. Közben pedig dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni az albérletemet. 

– Emlékszik még az első képre, amit ebben a remetei magányában festett?

– Pontosan emlékszem. Az első képemet 1975. december 5-én festettem.

Azt éreztem, hogy valaki fentről vezeti a kezemet.

Amikor ezt követően látogatóba hazamentem a szüleimhez Nyírmihálydiba, már nem titkoltam előttük azt az érzésem, hogy az Úr kegyelméből nagy ívű pályát fogok befutni. De mindenki csak nevetett rajtam; a szüleim, az ismerőseim mind azt hitték, megőrültem. Gúnyosan mondogatták: mutass már valamit abból a „hatalmas” tehetségből, ami szerinted benned van! Nem állt mellém senki, de én nem foglalkoztam ezzel, mert tudtam, hogy a festés az én Istentől kapott küldetésem.

Visszamentem a tanyára, ahol munka mellett folyamatosan, keményen dolgoztam. Nem jártam sehová, minden szabadidőmet a festésnek szenteltem. Két hónap alatt annyit fejlődtem, hogy úgy gondoltam: itt az ideje, hogy megmutassam a képeimet egy hozzáértő művésznek.

Beletettem egy reklámszatyorba a festményeimet, és elmentem velük a debreceni művésztelepre. Becsöngettem Bodó Károly festőművész lakásába. Elmondtam, mi járatban vagyok. Kiraktam elé a képeimet, ő föléjük hajolt, nézegette őket, majd azt kérdezte, hány éve festek. Két hónapja, válaszoltam. Erre elkezdett torkaszakadtából kiabálni velem, hogy miért hazudok neki. Mester úr, higgye el, nem hazudok, nem is mernék, ön úgyis észrevenné. Ő azonban csak folytatta: két hónap alatt képtelenség így megtanulni festeni, engem akarsz te becsapni? Miért ne mondanék igazat, kérdeztem vissza, de közben magamban örültem is a szavainak. Persze nem hitt nekem, úgyhogy végül kidobott. Az ajtó mögül még hallottam, amint egy női hang – később kiderült, a felesége volt, aki meghallotta a kiabálást – azt kérdezi tőle, mi történt. Bodó Károly csak dühösen hajtogatta tovább: idejön ez a senkiházi a képeivel, és azt hazudja, hogy alig két hónapja tanul festeni! Engem akar ez becsapni? Ám a felesége nyugtatgatta, kérlelte, hogy legalább próbálja ki, hátha tényleg igazat mondott az a szerencsétlen. Erre Bodó Károly visszahívott, mappát tett elém, ceruzát, festéket, ecsetet, és rám parancsolt, hogy most azonnal álljak neki rajzolni. Amikor végeztem, azt mondta: na, jól van, maradhatsz, hátha kisül majd belőle valami! Így lett aztán a tanárom a következő két-három évre.

– Hogyan alakult ezután a festőművészi pályája?  

– Megállás nélkül festettem, közben pedig szorgalmasan jártam a zebegényi, a tokaji, a tályai és a debreceni művésztelepre. Minden lehetőséget megragadtam, hogy tanulhassak. Mindenki biztatott, hogy született tehetségként érdemes folytatnom és komolyan vennem a festést. Először csak közös tárlatokon voltak láthatók a műveim. Sokszor meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a látogatók az én képeim előtt időznek a legtovább. Nem igazán értettem a dolgot. Egyszer Budapestről, a Magyar Népművelődési Intézetből jött egy csoport, köztük Péli Tamás cigány festőművésszel, a szintén roma származású Daróczi Ágnes előadóművész-újságíróval, valamint egy művészettörténésszel, akinek a neve most nem jut eszembe. Cigányként mutattak be nekik. Az apám oldaláról ugyan valóban az vagyok, de csak szűk negyedrészben, hiszen az ő apja, a nagyapám zsidó származású volt, aki Varsóban született és molnárként dolgozott a saját tulajdonú malmában. Nyírbéltekre került hadifogságba, ahol megismerkedett egy gyönyörű cigány lánnyal, a majdani nagymamámal. Apám évtizedekkel később viszont magyar nőt vett el. A lényeg mindenesetre az, hogy ettől függetlenül Péli Tamásék cigányként tekintettek rám, úgyhogy aztán az én képeimet is beválogatták a cigány képzőművészek országos kiállítására a budapesti Pataky Művelődési Központban. A fő helyre kerültek a festményeim, az akkor már országosan ismert Balázs Jánoséi mellé. Ez 1979-ben történt. Pillanatok alatt ismertté váltam: képeimből elkezdtek vásárolgatni, meghívásokat kaptam szerte az országból, de külföldi galériáktól úgyszintén, Európától Amerikán át Japánig.

– Nagyon sok festményén kiemelt szerepet játszik a fény. A keresztény művészetben ez Istent jelképezi. Viszont gyakran ábrázol kanyargó utakat is, hajladozó fákat, ágakat, amelyek időnként kiegyenesednek. Más képein meghatározóbb a sötét tónus, bár a háttérben mindig feltűnik a fény, hol halványabban pislákolva, hol ragyogón.

– Az emberi élet is ilyen.

Amikor a fényben járunk, akkor talán a fák ágai egyenesebbnek tűnnek, de ha valamilyen megpróbáltatáson megyünk keresztül, az leolvasható a fák lehajló ágairól.

Az embernek, az egész emberiségnek a fény felé kellene haladnia, mert ha a lélek útja másfelé vezet, akkor nagyon nagy baj, ahogy ezt a mi korunk is bizonyítja. A fény azóta él bennem, amióta megtértem. Ez utóbbi nem gyülekezethez kapcsolódik: Isten a kezdetektől fogta a kezem. A megtérésem egyébként 1984 telén történt. Akkor adtam át örökre az életemet Istennek, és azóta is követem őt, egyre közelebb kerülve hozzá, egyre jobban megértve, megismerve őt, bár jól tudom, soha nem lesz teljes a megértés, hiszen Isten mélységeiből csak annyit tudunk megérteni, amennyit a Szentlélek vezetése által lehetővé tesz számunkra. Ha Isten megértésében csak a saját erőnkre és értelmünkre támaszkodnánk, semmire sem jutnánk. Egyébként mivel a megtérésem nem közösségben történt, a Biblia igazságainak értelmezésében nem befolyásolnak felekezeti megfontolások.

– Fel tudja idézni a megtérése körülményeit?

– 1984 januárjában egy budapesti szállóban dolgoztam gondnokként. Akkoriban épp az első egyéni kiállításomra készültem, amit Budapesten rendeztek, ugyancsak a Pataky István Művelődési Központban. Az egyik éjszaka egymás után háromszor is elragadtatásban volt részem: sok mindent láttam abból, amit a Bibliában leírva olvashatunk. Akkor még alig ismertem a Szentírást. Nagyon kemény dolgoknak voltam részese, és azok olyan valóságosak voltak, mint ahogyan mi most itt ülünk egymással szemben. Ez a tapasztalat hatalmas változást hozott be akkor a művészetembe. Korábban a fizikai valóságnak megfelelő képeket festettem, de ettől a pillanattól kezdve teljesen lelkiekké, szellemiekké váltak a munkáim, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Feszített a vágy, hogy a lehető legmélyebben megismerhessem Istent. Egy hónappal később, 1984 februárjában történt a végleges megtérésem. Albérleti lakásban laktunk a második feleségemmel, akitől később nyolc gyermekünk született. Egyedül voltam otthon, nevelőtanár feleségem ugyanis csak késő este ért haza. Egyszer csak éreztem, hogy Isten jelenléte kezdi betölteni körülöttem a szobát. Isten Szentlelke eljött, és megérintett engem. Nem tehettem mást, mint hogy leboruljak Isten jelenlétében, és zokogva megvalljam bűneimet, elsősorban azt, hogy addig nem követtem úgy, ahogyan követnem kellett volna az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, akit elküldött közénk, hogy életáldozatával megváltson bennünket bűneinktől. Mindezt megvallottam Istennek, és megbocsátást kértem tőle. A bűneim terhe olyan súllyal nehezedett rám, hogyha nem segít Isten, talán fel sem tudtam volna egyenesedni. Kimondtam a bocsánatkérő szavakat: „könyörülj rajtam, Istenem!” E pillanatban csodálatos dolog történt: ez a súlyos teher egyik pillanatról a másikra lehullott rólam, és én szabad lettem, mint a madár. Mintha nem is a földön jártam volna, úgy lebegtem és olyan boldog voltam, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet. Később rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztülmennünk a feleségemmel, de soha nem tagadtuk meg Krisztust. Isten pedig folyamatosan megtisztít, megszentel bennünket.

Mindez látható a képeimen, amelyek egyre mélyebbek, tisztábbak, lelkiekben-szellemiekben egyre gazdagabbak. A megtérésem óta megtaláltam önmagam, ami nyomot hagy a munkáimon is.

Isten nem erőszakos, nem könyörtelen, aki meg akarná fosztani az embert saját magától! Éppen ellenkezőleg: visszaad önmagadnak, hogy teljesen önmagad légy, ahogyan azt ő eltervezte veled kapcsolatban.

Amíg itt vagyok a földön, Istent szolgálom, a képeimmel is. Köszönöm Istennek, hogy a festészetemmel meg tudom mutatni az embereknek az ő fényességét, igazságát, mert erre van a világnak a legnagyobb szüksége. Nem arra, hogy lépten-nyomon a mocskot, a szennyet tárjuk az emberek elé, hogy reménytelenségbe taszítsuk őket, hanem hogy utat mutassunk nekik a fény felé.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.