A Mit kap, aki kér? című homíliában Szilágyi Szabolcs idézi Jézust: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak” (Lk 11,5–13). A lelkipásztor elemzése szerint aki zörget, annak ajtót nyitnak, „de lehet, hogy nem az nyitja ki, akire éppen vágytál”. Vagyis nyugodtan kérjünk, akár konkrétan is, de hagyjuk meg Isten szabadságát abban, hogy miként (vagy miként nem) teljesíti a kéréseinket. „Nagy szabadságra vall, ha konkrét kéréseinktől távolságot tudunk felvenni. És higgyük el, hogy amit Isten ad, az jó lesz nekünk.” Amit Isten biztosan megad – miként erről az evangélium végén is olvashatunk –, az a Szentlélek, aki képessé tesz minket arra, hogy a megfelelő módon, Isten elgondolása szerint éljük az életünket. „Tehát nyugodtan kérjünk, de kéréseink központjában a Lélek eljövetele legyen.”
A Kétkedve hinni című részben arról olvashatunk, hogy a pünkösdi történések előtt Máté leírja: a tizenegy tanítvány elmegy oda, ahová Jézus küldi őket, találkoznak vele és leborulnak előtte. „Egyesek azonban még mindig kételkedtek” (Mt 28, 16–20). Következik Jézus kérése, hogy tegyenek mindenkit tanítványává, és kereszteljék meg őket. Szilágyi Szabolcs leszögezi: két különlegesen pozitív üzenete is van ennek. Az egyik: attól még, hogy kétely van bennem Istennel, az Egyházzal, a hittel vagy akármivel kapcsolatban, ez nem gátolja, hogy „imádjam Istent. A bennem lévő, Istenről szóló kételkedés nem akadálya az Istennel való kapcsolatnak, az imának.” Lehet, hogy furcsán hangzik ez egy olyan korban, amelyben úgy érezzük, folyton biztosra kell mennünk, mindent ki kell számítanunk, átláthatóvá tennünk. A hit terén azonban ez másképp van. A másik tanulság pedig abból fakad, hogy Isten látja, mi van a tanítványokban, ismeri kétségeiket, mégsem mondja azt: „Beszéljük meg, miben vagytok bizonytalanok”, még csak vissza sem kérdez. „Csupán annyit kér, hogy térítsék meg az egész világot… Mintha azt mondaná: ha kételkedsz, ha nem, attól még ezt meg tudod tenni.” Vagyis: Isten a kételyeinkkel együtt megbízik bennünk.
Az Isten és a sátán című rész témája Jézus sátán általi megkísértése (Lk 4,1–13). A gonosz akkor kísértette meg Jézust, amikor a negyvennapos éhezés után elgyengült. „A démon így működik: amikor rést lát a pajzson, akkor támad. Isten viszont, amikor azt látja, hogy gyenge vagy, megerősít.” További jó hír, hogy bár az érzések szintjén időnként erősnek, máskor gyengének érezzük magunkat, valójában mindig gyengék vagyunk, folyamatosan állnak elő olyan esetek, melyekben kevés az önerőnk. Isten azonban ekkor is segít bennünket, tehát nemcsak állandóan, hanem megerősítőleg van jelen az életünkben.
A helyes sorrend című homíliában Szilágyi Szabolcs felhívja a figyelmünket: érdemes figyelni arra, hogy Jézus milyen logikával él: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és megmutatom neki magamat” (Jn 14,15–21). Tehát a sorrend: „aki teljesíti a parancsokat, az szereti az Atyát és a Fiút, és aki szereti őket a parancsok teljesítése által, annak Isten megmutatja magát”. Vagyis: „teljesítem a parancsokat, ezáltal megmaradok Isten szeretetében, ami által Isten megmutatja magát nekem”. A lelkipásztor korunk nagy kísértésének nevezi a tapasztalat túltolását, ami ebben az esetben így szól: ha Isten megmutatja magát nekem, szeretni fogom, és akkor majd megtartom a parancsokat. Ez fordított logika, az evangéliumban pont az ellenkezője van. Érdekes az is, hogy „parancsokat” szerepel a szövegben, többes számban, ami szintén egy manapság gyakran hallott szólammal megy szembe, miszerint a szeretet parancsa az egyetlen. Szent Ágoston mondta: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”, de akár a Bibliából is idézhetjük János evangélistát: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást” (15,12). Ám ha ezeket a szövegrészekkel együtt értelmezzük, máris összetettebb a kép – figyelmeztet Szilágyi Szabolcs. Egyúttal leszögezi: „Nem elég egy parancsot teljesíteni! Ha megteszem mindazt, amit Jézus és az Egyház elénk tár, akkor megmaradok a szeretetben és találkozhatok Istennel.”
A Nem kell mindig kimaxolni című prédikációban a szerző azt állítja: úgy fogok meghalni, hogy nem fejezem be a munkát – tulajdonképpen ezt mondja Jézus, amikor az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében így fogalmaz a tanítványoknak: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16, 12–15). Szilágyi Szabolcs hozzáteszi: pedig mi szeretjük befejezni, amit elkezdtünk. „Tökéletessé tenni, lekerekíteni, becsomagolni, átadni.” Itt viszont Jézus arra tanít bennünket, hogy van olyan, amikor nem kell befejezni. „Nem kell mindig kimaxolni, mert majd jön valaki más, aki tökéletessé teszi. Ez óriási szabadság: vannak olyan dolgok, amiket ugyan mi kezdünk el, de nem nekünk kell befejezni. Előttünk is volt valaki, utánunk is lesz valaki, és ez így van jól.”
Az Értelmes megbocsátás című részben a lelkipásztor leszögezi: megbocsátani csak tiszta szívvel lehet, hiszen Jézus azt mondja: „Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvéreinek” (Mt 18, 21–35). Szilágyi Szabolcs megjegyzi: míg az európai gondolkodásban a szív az érzelmek szimbóluma és központja, addig a héberben az értelemé. Ezért aztán még helyesebb, ha tiszta értelemmel való megbocsátásról beszélünk. Azaz a megbocsátás nem érzelmi, hanem értelmi tevékenység. „… tudva és akarva elengedni a másik ránk rótt tartozását”. Sokan gyötrik magukat, mert előfordul: valakivel szemben, akinek korábban már megbocsátottak, ijesztő gondolataik támadnak. Ez azonban hosszú folyamat: „újra és újra ki kell mondani, hogy megbocsátok, és szépen lassan majd az érzelem is hozzáigazodik ehhez. Ilyen a megbocsátás természete.” Ezt azért fontos megérteni, mert az evangélium alapján a megbocsátás „összefügg a mennyországgal, ami bizonyos értelemben már itt, a földön, a maga teljességében pedig odaát valósul meg”.
A továbblendülés négy szintje című részben a szerző a lukácsi négy boldogság- és jajmondást (Lk 6, 17–26) elemzi, választ keresve arra, hogyan lendülhetünk tovább nehézségeinken, hiányosságainkon. Ennek négy szintje van: először is, értelmileg tudatosítsuk, hogy vannak ilyen területeink. Másodszor: érzelmileg viseljük el az ebből fakadó feszültséget. Harmadszor: legyen akaratunk a továbblendüléshez. A legfontosabb a lelki szint: „Elengedhetetlen, hogy értelmet adjunk annak, amin tovább akarunk lendülni.” Az aktuális hiányosságainkat például felajánlhatjuk valamilyen szándékra.
Szilágyi Szabolcs minden egyes prédikáció után kérdéseket tesz fel: „Amikor konkrétan kérek Istentől, mennyire hagyom meg a szabadságát? Kételkedem-e valamiben a hit terén? Helyén van-e a sorrendiség az életemben? Valakiben vagy valamiben hiszek? Követem-e a hívást, és adott esetben képes vagyok-e lemondásra? Mennyiben tudok túllendülni a nehézségeimen?”
A prédikációk előtt olvashatjuk Szilágyi Szabolcs vallomását: „Szeretek pap lenni: Istenre figyelni, az embereket meghallgatni, és ha szeretnék, akkor néhány szempontot is adni. Szeretem az embereket a maguk egyszerűségében, ugyanakkor összetettségében, és szeretem velük együtt keresni arra a választ, hogy hogyan olthatnák a szomjukat.”
Isteni és emberi – Lelki táplálék a mindennapokra, Szilágyi Szabolcs prédikációi nyomán
Magyar Kurír – Új Ember Kiadványok, 2024
Az Isteni és emberi – Lelki táplálék a mindennapokra, Szilágyi Szabolcs prédikációi nyomán című kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfőtől péntekig: 9–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria