Istent az utcákon kell keresni – Börtönviselt fiatalokat segítő paptól búcsúztak Milánóban

Antonio Mazzi temetésén egy olyan papra emlékeztek, aki közel egy évszázados, hosszú életén át prófétai módon vitte el Istent a társadalom perifériájára szorultak közé. És ezek a hálás emberek, mit sem törődve a metropoliszban elrendelt, legmagasabb fokú hőségriadóval, hosszú sorban várakoztak a nagy múltú ambroziánus bazilika előtt, hogy végső búcsút vegyenek az Exodus közösség alapítójától, aki július 31-én, pénteken, 96 éves korában hunyt el Milánóban, a Lambro parkban található házban. (Antonio Mazzi itt hozta létre az Exodus közösség első terápiás központját. Ebben a felújított, zöldövezeti házban éltek és rehabilitálódtak a szenvedélybetegséggel vagy más nehézségekkel küzdő fiatalok, és maga Mazzi is itt lakott – a szerk.)

A zsúfolásig megtelt templomban – a hajókban ülve vagy fel-alá sétálva, könnyeikkel küszködve, egymást átölelve – ott volt az önkéntesek, munkatársak, gondozottak, valamint olyan emberek legalább három generációja, akik neki köszönhetően börtönbüntetésük után új életet tudtak kezdeni. Sokan viselték az Exodus sötét pólóját, amelyen a nincstelenek papjának szavai olvashatók, mint a leginkább ismert mondat:

Ideje van a születésnek és ideje van az újjászületésnek”.

Negyven éven át tartó munkája során az Exodus közösség hozzávetőleges becslés szerint legalább ötezer embert fogadott be abban a tíz terápiás közösségben, ahol a nehézségeket mindig az egyes emberre figyelve kezelték; azokat a problémákat, amelyek a szerfüggőséghez, a szerencsejáték-függőséghez, valamint az önmaguk és mások elleni erőszakhoz vezetnek.

Az első sorban a városi elöljárók ültek, a polgármestertől a prefektusig. Mario Delpini érseket – aki Brazíliában tartózkodott a temetés idején, ahol az ambroziánus misszionáriusokat látogatta meg – Franco Agnesi általános helynök képviselte. Üzenetében Delpini kiemelte, hogy „Istenbe vetett hitének köszönhetően don Mazzi szabadon élt”, és ami mindig előrevitte, az „az emberekbe vetett rendíthetetlen bizalma” volt. Az érsek arra kérte a várost és az intézményeket, hogy „őrizzék meg örökségként a tanúságtételt, amelyet ránk hagy”.

A megható homíliában a szertartást végző Massimiliano Parrella, a Don Calabria Művéhez tartozó Az Isteni Gondviselés Szegény Szolgái Kongregáció legfőbb elöljárója – amelyhez Antonio Mazzi is tartozott – nem annyira a nyilvánosságban szereplő embert idézte fel, hanem az apát, aki „Isten leheletét vitte el mindenhova”; a papot, aki nem szerette a sekrestyéket, de őszinte hite volt, és új utakat nyitott meg.

„Mazzi atya – mondta Parrella – olyan külvárosokban járt, amelyeken sokan felhúzott ablak mellett hajtottak át. Életre hívta az Exodust, amikor még őrültségnek tűnt hinni egyes fiatalokban. Olyan fiatalokat gyűjtött össze, akiket mindenki reménytelen esetnek tartott, és visszaadta őket a családjaiknak.

De nem ez volt a legnagyobb csodája.

Az ő csodája valami más volt. Olyan emberekre tekintett rá, akik már nem szerették önmagukat, és – elsősorban az életével, csak utána szavakkal – azt mondta nekik: »Még mindig értékes vagy.«”

A szertartás végén az Exodus fiataljai megígérték neki, hogy folytatják ezt az utat a lehetetlenség határain.

A közösség Aquila reale (Szirti sas) című himnusza, amelyet a PFM (Premiata Forneria Marconi nevű legendás olasz progresszív rock együttes – a szerk.) egykori gitárosa, Franco Mussida szerzett, éneklése mellett kísérték ki a koporsót, amelynek fedelére egy napraforgót helyeztek. Közel egy időben a Szenátusban Ignazio La Russa olasz elnök emlékezett meg róla, „bátor papként” jellemezve őt, aki „képes volt beszélni és tenni a leggyengébbekért. Azt mondta, hogy a házakat nem téglákból, hanem barátokból építik; így értette ő maga a küldetését.”

Franco Taverna, az Exodus közösség alelnöke a templom előtti téren elmondta, hogy mélyen megérintette a szolidaritásnak és a barátságnak az a kiáradása, amelyet Antonio atya halála váltott ki egész Olaszországban. „Szeptemberben – osztotta meg – szeretnénk életre hívni az Exodus Alapítvány barátainak és támogatóinak hálózatát.”

A legismertebb és legnagyobb olasz maffiaellenes civil szervezet, az 1995-ben alakult Libera alapítója, Luigi Ciotti atya felidézte Antonio Mazzi alakját:

keresztény, evangéliumi, de egyben civil tanúságtétel volt az övé.

Az evangélium három alapvetően fontos szava: remény, igazságosság, befogadás. Ő ezt tanúsította az Exodusszal.” Baráti kapcsolatukra utalva hozzátette: „Megtanultuk, hogy Isten nem arany tabernákulumokban lakik, hanem az utcákon kell keresnünk őt, ahol az emberek a túlélésért küzdenek.”

Az emberek ezen a tikkasztóan meleg délutánon a hatalmas bazilika előtt végső búcsút vettek tőle, miközben kedvenc dalát, a Nomadi együttes Io vagabondo című számát énekelték. Majd útra keltek Maguzzano felé, a Garda-tó bresciai partjára, ahol a Don Calabria Műve kongregáció temetőjében helyezték örök nyugalomra, annak az apátságnak a területén, ahol fiatalkorában tanult.

A Szent Ambrus-bazilika előtt lelki végrendeletét, a „ciao-imát” osztogatták. Egyszerű és közvetlen szavakból áll: „A ciao könnyű, mint a puszi. A ciao édes, mint a csokoládé. A ciao testvéri, mint egy ölelés. A ciao magával sodor, mint egy mosoly” – áll a szövegben, amely így zárul: „A ciaót akarom a síromra vésetni, mert négy betűvel elmondja, ki vagyok, mit tettem és mit fogok tenni. Ciao, Uram!”

Forrás: Avvenire

Fotó (archív): Avvenire; Doncalabria.it 

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír