Istent illeti meg a hála és a köszönet – Beszélgetés Bíró Miklós kántorral

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? 

– Nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként születtem 1951-ben. A szüleim nagyon örültek, remélték, hogy szent leszek. Apukám szigetelő volt, művezetőként dolgozott, anyukám otthon nevelte a gyerekeket. Apám azt kérte a beosztottjaitól, hogy ne lopjanak, mert abban az időben a munkások minden mozdíthatót elvittek. Nekem és a testvéreimnek nyaranta munkát kellett vállalnunk. Egy hatalmas építkezésen egyszer megláttam egy kidobott ablakot. Gondoltam, hazaviszem, jó lesz otthonra. Így is tettem, de apu rám parancsolt: Azonnal vidd vissza! Ha rájönnek, hogy te hoztad el az ablakot, rögtön elhíresztelik: a főnök minket arra int, hogy ne vigyünk el semmit, bezzeg a fia szabadon lophat! Az ablak egyébként teljesen használhatatlan volt. 

– A szülei hívők voltak?

– Igen, így mi is nagyon erős vallásos nevelést kaptunk. Budapesten, a nyolcadik kerületben nőttem fel, a Nap utcában. Általános iskolás koromban mindennap templomba jártam, a jezsuiták Jézus Szíve-templomába. A testvéreim „pogányok” voltak, ők csak vasárnap mentek misére.

Nagyon szép időszak volt, sok jó emberrel, pappal találkoztam. Természetesen sok volt köztük a jezsuita, de a szerzetesrendek feloszlatása után titkolniuk kellett, hogy hová tartoznak.

Évekkel később tudtam meg, hogy az egyik letartóztatott, nagy szónoki tehetséggel bíró jezsuita atyát, akinek a szentmiséi alatt mindig tele volt a templom, kábítószerrel tömték, amikor vallatták, hogy válaszoljon a kérdésekre. Akkora adagokat kapott, hogy a szabadulása után is kénytelen volt drogokkal élni, ebbe halt bele. Hajnal György volt a lelkiatyám, ő nemrég hunyt el. Említhetem Kerkai Antal atyát is, aki nagyon ritkán misézett ugyan, de élmény volt hallgatni. Vagy Artner Edgárd egyháztörténészt, egyetemi tanárt, aki hatalmas műveltséggel rendelkezett.

– Ön Budapesten, a nyolcadik kerületi, Csobánc utcai Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett, és rögtön ezután beadta felvételi kérelmét a papi szemináriumba.

– Igazi buli volt, ahogyan leérettségiztem. Az egyik tantárgyból, már nem tudom, melyikből, szinte semmit nem tudtam. Ott volt az igazgatónő is, egy nagyon rendes hölgy. Eljátszottam, mennyire ideges vagyok, és félek, így átengedtek egy kegyelemkettessel. Egyébként soha nem voltam jó tanuló. Azon a nyáron fogalmazódott meg bennem, hogy pap akarok lenni. Nem voltak látomásaim, misztikus élményeim, a döntésem egyetlen oka az, hogy segíteni akartam az embereken. Alighogy felvettek a szemináriumba, októberben behívtak katonának; nemcsak engem, az egész évfolyamot. Két évet töltöttem a honvédségnél. Életemben nem nevettem annyit, mint ott. Az elöljáróim természetesen tudták, hogy papnak készülök, és be-beszóltak, de én mindenen csak nevettem. Erre még jobban nekibátorodtak, én meg annál jobban nevettem. Egyszerű, nagyon rendes emberek voltak.

Azt mondták: Miki, belőled nem lesz pap. Bezzeg a Tóniból biztosan az lesz! Így is lett, ma ő a székesfehérvári megyéspüspök, Spányi Antal.

A leszerelésem után azért természetesen visszamentem a szemináriumba, két és fél évet töltöttem ott. Aztán egy nap az elöljáróink közölték, hogy csomagoljak, mert eltávolítanak a szemináriumból a Deák testvérekkel együtt. András, aki később, a rendszerváltoztatás után parlamenti képviselő lett, megnősült, hat gyermeke született. Szegény meghalt már. A testvére, Gábor orvosi egyetemet végzett. 

– Miért tanácsolták el Önöket? 

– Az volt a baj velünk, hogy gitározunk, azt mondták, fegyelmezetlenek vagyunk. Valóban játszottunk keresztény dalokat, amelyek akkoriban kezdtek népszerűvé válni.

A hatóságoknak jó szemük volt ahhoz, hogy meglássák az egyik legnagyobb veszélyt, a fiatalok nyelvén szóló evangelizációt.

Azt is felrótták nekünk, hogy vidámak vagyunk, sokat nevetgélünk, engem például elneveztek Ciki Mikinek. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a második év végén szerelmes lettem. Hezitáltam, hogy mit tegyek. A lelkiatyám azt mondta, menjek vissza a szemináriumba, adjak időt magamnak, és majd eldöntöm, hogyan tovább, ha eljön az ideje. Végül az elöljáróim eldöntötték helyettem, és ez nem volt igazán emberséges dolog tőlük. Mindhárman nehezen éltük meg az eltávolításunkat. 

– Nem volt Önben olyan érzés, hogy Isten vetette el? 

– Nem, egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. Nagyon sok jót és szépet tanultam a szemináriumban. 

– Hogyan alakult ezután az élete?

– Először kántorkodtam a Rokolya utcai templomban, de csak kilenc hónapig, mert olyan kevés pénzt kaptam, hogy nem tudtam megélni belőle. Közben újra szerelmes lettem, meg is nősültem, a világ legaranyosabb asszonyát vettem el. Nem sokkal később a honvédség megajándékozott a tartalékos katonai szolgálathoz tartozó meglepetéscsomaggal. A feleségem akkoriban áldott állapotban volt, a harmadik gyermekünket vártuk. El kellett mennie egy vizsgálatra, hogy igazoljuk a várandósságát a seregnek. Szegény nem örült ennek, azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt. De így végül nem kellett bevonulnom. 

– A gyermekei mivel foglalkoznak?

– Fiaim már családosak. Szabolcs villamosmérnök, három gyermekük van, Amerikában élnek. István geológus, júliusra várják az első gyermeküket. Két lányom még eladósorban van, Zsófi művészettörténész, Anna geológus. Nagyon örültünk mind a négy gyermekünk születésének, sokat játszottam velük kiskorukban, de az igazi érdem a feleségemé.

Pelenkázott, főzött, nagy szeretettel nevelte őket. Sokszor volt egyedül, mert tizenhárom évig vidéken dolgoztam, minden otthoni feladat ráhárult. Őt illeti a babérkoszorú! 

– Mivel foglalkozott vidéken? 

– Könyvterjesztő voltam, úgy is mondhatjuk, könyvügynök. Hétfőn elmentem, péntek este visszajöttem, különböző városokban jártam. Létérdekünk volt, hogy minél több könyvet adjak el, mert ennek arányában kaptam a fizetésemet. A nyolcvanas évek végén aztán azt mondta az igazgató: elvtársak, vége van, vegyék tudomásul, vége van! Összeomlott a vállalat. Még ezt megelőzően meghalt az édesanyám, ott voltam mellette a halála pillanatában. Annyira kikészültem, hogy nem tudtam dolgozni, elhagyott az erőm. Egy könyvügynöknek folyamatosan beszélnie kell, kedvesen rávennie az embereket a könyvvásárlásra. Én akkor képtelen voltam erre. Fél évbe tellett, míg úgy-ahogy rendbe jöttem. Akkor elmentem gépkocsivezetőnek az Édességbolt Vállalathoz, csokit terítettem a boltokba. Egyik nap induláskor tolatnom kellett volna a Barkassal, de nem tudtam, hol a hátramenet. Megkérdeztem az egyik kollégámat: Hová tettétek ennek a kocsinak a rükvercét? Csodálkozott, nézelődött kicsit, és persze gyorsan megtalálta. Itt van, látod? Jaj, most már én is látom! Tudtam vezetni, de ezután inkább gyorsan eljöttem innen, és visszatértem a könyvesekhez. Később

az óbudai Kövi Szűz Mária-plébániára jelentkeztem kántornak, Vigassy Mityuhoz (a 2020-ban elhunyt Vigassy Mihály plébános, pápai prelátus – a szerk.), aztán pedig a Babér utcai Szent Mihály-templomba, Vigyázó Miklós plébánoshoz. Itt húsz évig kántorkodtam, majd áthelyeztek a Rokolya utcai templomba, ahol csaknem ötven évvel ezelőtt kezdtem a kántorkodást. 

– Az imént említette, hogy a szemináriumban az elöljárók rossz néven vették, hogy evangelizációs zenét játszottak.

– Szerettük ezeket a dalokat, de eleinte sokakkal nehéz volt elfogadtatni ezt az új hangzást. Akkoriban nagy újdonságnak számított, hogy a mise alatt gitároztunk a szemináriumban. De igazából nem ez volt a fő oka annak, hogy elküldtek a szemináriumból, ezt csak ürügyként használták fel ellenem.

– Mi volt a valódi ok? 

– Vigyázó Miklós barátom mesélte el harminc évvel később: az igazi ok az volt, hogy a Deák testvérek a Regnum Marianum közösségébe tartoztak, ami akkor tilos volt. Mivel együtt zenéltem velük, az elöljárók azt hitték, én is a Regnumhoz tartozom, pedig akkor ez még nem így volt. A püspök döntött, gondolom, állami nyomásra.

Ma már semmiféle harag nincs bennem, de akkor nagyon kiborultam.

A nővérem, látva, hogy nem vagyok jól, felhívta Vigyázó Miklóst – akivel az esztergomi szemináriumban együtt voltunk kispapok –, és a segítségét kérte. Erre ő kiszökött a szemináriumból, és felutazott hozzám Pestre. Az, hogy titokban hagyta el a szemináriumot, ötszörös halálos bűnnek számított, onnan csak engedéllyel lehetett eltávozni. Valaki besúgta őt, ezért Miklóst is kirúgták. Több évig dolgozott a szakmájában szakácsként, végül Lékai László bíboros érsek vette vissza.

– Hozzáértő emberek a katolikus Cseh Tamásnak nevezték Önt. Sok dalt szerzett, és igényes szövegeket írt hozzájuk. Nem áll távol Öntől a humor és az irónia, s dalait átszövi a vallásos érzület. Erről tanúskodik a politika védőszentjéről, a VIII. Henik idejében vértanúhalált halt Morus Tamásról szóló, énekelt verse is: „Úgy értjük meg Morus Tamást, / Hogyha látjuk a ritmusát. / Az életnek nagy jogát, / Kényelmét és otthonát / Feladta Ő. / Hogyha nehéz az életed, / Érzed, elhagy az Istened. / Tedd azt, amit nem teszel. / Hidd el, hogy él benned. / Hogyha gyilkosok törnek rád, / Tudd, hogy vár rád egy új világ. / Az életnek nagy jogát, / A szívednek ritmusát / Felülmúlja Ő. / Hogyha hitednek lángja ég, / És még akad egy gyertyavég, / Ne fújd el a szívedét, / Keresd, ami Istené! / Dicsőség Atya fönségnek, / Egyszülött Fiúistennek, / Háromságos egységnek! / A szűkszavú Istennek / Örökkön át!” De említhetném a Halak című dalt is… 

– „Kis tónak mély vizében / élt egy halcsapat, / Játszadoztak, jót fociztak, Aranycsapat. / Kagylóval folyt a játék, / Nagy volt a tét. / Győztes fiúk úgy érezték, / Az élet szép. / Kis tónak mély vizében / Élt egy halcsapat, / Gólt kapott, és lehorgasztott fejjel haladt. / Egyik kis hal bánatában elkullogott, / Ráfeküdt a víz színére, / Úgy sodródott. / Jött feléje egy giliszta, / De finom falat! / Rákapott, s egy pillanatra / Torkán akadt. / Kis halnak nagy agyában / Nem volt gondolat, / Így van ez, mert késő bánat! / Nem volt már szabad. / Horgász várta már a parton, / lesz finom falat, / Élő vizek forrása, én elhagytalak. /

Kis tónak mély vizében, / Így imádkoztak: / Élő vizek forrása, el ne hagyjalak!”

– Az élő vizek forrása nem más, mint Jézus Krisztus?

– Természetesen. Krisztus kezdettől fogva alap volt az életemben, és a Szűzanya is. Vannak kedvenc szentjeim is, legjobban talán Assisi Szent Ferencet és Szent Pio atyát szeretem. Az egyik korabeli feljegyzés szerint Pio atya miséjén annyian voltak, hogy nem tudott bemenni a templomba. Erre fogta magát, és berepült az oltárhoz. Ez a történet nagyon tetszett nekem. Egyszer én is szeretném megtenni, hogy felrepülök a kórusra. Pio atyát egész életében kínozta a sátán, még meg is verte, fizikai nyomai voltak ennek, de ő mindvégig megmaradt csodálatos szentnek, megkapta a stigmákat is. Assisi Szent Ferencről a közelmúltban hallottam a rádióban, hogy egyszer halálos ragály tört ki a marhák között. Ferencnek akkor már megvoltak a stigmái. Megmosakodott, és otthagyta a véres vízzel teli lavórt. Valaki azonban elcsente, és a már kifeküdt marhákat meglocsolta ezzel a vízzel. Az állatok ettől meggyógyultak. Ezért kértem én is Szent Ferencet:

Locsolj meg, légy szíves, a lábvizeddel, hogy fölébredjek és dolgozzam! Ezt a csodát azért kértem tőle, mert tavaly meghalt a feleségem, és azóta nagyon gyenge vagyok, fáradékony; gyászolom, nem tudok magamhoz térni. 

– Mit jelent Önnek a Szent Adalbert-díj? 

– Azt, hogy én is szent vagyok… De komolyra fordítva a szót: azt hiszem, ez nagy elismerés az Egyháztól, amit köszönettel fogadok. Kedves gesztus. A hála pedig Istennek jár.

Hálás vagyok minden jóért és rosszért, amit a Teremtő kegyelméből kaptam az életemben. 

Szöveg: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.