Ivancsó István görögkatolikus teológus Ferenc pápáról: Közel az emberekhez

Megdöbbenve, de nem teljesen váratlanul kaptam a hírt Ferenc pápánk haláláról. A húsvéthétfői Szent Liturgiát elvégezve, családi locsolkodásra indulva, az autóban ért utol a hír, hogy „meghalt a pápa”. Mire kiszálltunk, már a harangok is zengtek-bongtak, búcsúztatva Ferenc pápát, és főleg imádságot kérve érte.

Azért nem volt teljesen váratlan a hír, mert már előző nap, az Urbi et Orbi áldásnál látni lehetett gyengeségét. Nemcsak a húsvéti üzenetét kellett felolvastatnia, hanem a végső, teljes búcsút közvetítő pápai áldását is lerövidítve végezte, alig bírta kimondani az „Atya, Fiú, Szentlélek” szavakat. Milyen nagyszerű számomra, hogy részesülhettem az utolsó áldásában! Bizonyára sokan mások is így vannak ezzel.

Pedig nem ilyen erőtlennek ismertem meg. Sok-sok találkozásunk közül az elsőn, frissen megválasztott pápaként egész életereje megmutatkozott. Igaz, elődjével is ez volt a helyzet, akivel még többet találkoztam, és a Nemzetközi Teológiai Bizottságban sok éven át, heteken keresztül együtt is dolgoztam, egy munkaasztalnál. Sőt Szent II. János Pál fél éve volt pápa, amikor először találkoztunk. Ma is érzem erőteljes kézszorítását, igaz, a sok-sok találkozásunk végén, a halála előtt fél évvel már nekem kellett tartanom a kezét az utolsó gyűrűcsók alkalmával.

A Ferenc pápával való találkozások egészen kötetlenek voltak. Mint ahogyan egész péteri szolgálatában, a protokollban is számtalanszor kilépett a megszokott hagyományok keretei közül.

Nemcsak a papoknak és a püspököknek ajánlotta, hogy legyenek „bárányszagúak”, éljenek az Isten népét alkotó nyáj közelében és közegében, hanem ő maga mutatott erre példát.

Igyekezett mindig, minden körülmények között közel kerülni az emberekhez. Milyen szép emlékeket őrizhetünk ezzel kapcsolatban a legutóbbi magyarországi látogatásáról is! De gondoljunk csak arra, hogy legutolsó eltávozása a Vatikánból egy olasz börtönbe vezetett… Mert találkozni akart az emberekkel, az elesettekkel, a rászorulókkal, még a rabokkal is: Isten és az Egyház vigaszát nyújtva nekik.

Két mozzanatot idézek a belőle áradó közvetlenség, a vele való közvetlen kapcsolat lehetőségének felidézésére. Az egyik: megválasztott új pápaként nem a vatikáni pápai lakosztályba költözött be, hanem a Szent Márta-házban lakott. Az ottani kápolnában misézett, persze azért a körülmények miatt mindig viszonylag zárt körben. A közös ebédlőben étkezett, naponta háromszor. Itt is számtalanszor találkozhattam vele. Amikor az első heti bizottsági munkánkra megérkeztünk, és láttuk, hogy a pápa (mindenféle kíséret nélkül) bejön reggelizni, azonnal hátratoltuk a székeinket, és felálltunk. Ő azonban kedvesen körbeintegetett: „Maradjatok csak nyugodtan ülve, a pápa is csak enni jött.”

A másik emlékem sokkal személyesebb. Szintén a Nemzetközi Teológiai Bizottságban való egyhetes munkára érkeztem a Vatikánba. Késett a repülőgépem, mire beértem a Szent Márta-házba, már későre járt. A recepciótól megyek a lift felé. A pápa akkor jön ki az ebédlőből. Akkor is egyedül. Hamar odaér a lifthez. Meglát, és megszólal, integet: „Kedves atya! Jöjjön csak! Jöjjön bátran.” Odaérek. Megkérdezi: „Hányadik emeletre megy?” S amint mondom, már nyomja is a gombot. Nekem, az egyszerű papnak. A pápa! Hát így lett az én „liftesfiúm” Ferenc pápa. Akinek kívánom, hogy a jóságos Isten gyorslifttel emelje magához a mennyei boldogságba!

Fotó: Wágner Csapó József (Ferenc pápa látogatása 2023. április 29-én Budapesten, a Rózsák terei Istenszülő Oltalma görögkatolikus templomban.)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 4-i számában jelent meg.