Jaj nektek, gazdagok!

Vasárnapi szentleckénket Jakab leveléből olvassuk. A szakasz témája nagyon világos: a gazdagoknak szóló intésről van szó, mégpedig az utolsó ítélet fényében. Akik a földön gazdagok, gyakran még az utolsó időkben sem ébrednek fel, csak a saját jólétükkel foglalkoznak. A végső ítélet fényében mindez hiábavaló.

Jakab levele szívesen választ olyan témákat, amelyeket a zsidó bölcsek is. A gazdagság veszélyeire szinte minden kultúrkör felhívja a figyelmet. A szíve mélyén mindenki tudja, hogy nem a vagyontól lesz boldog. Mégis szeretnénk bebiztosítani magunkat. S mire észrevesszük, máris hozzátapadt a szívünk ahhoz, amink van.

Nem merünk igazán lenni, inkább megelégszünk azzal, hogy birtoklunk valamit – házat, autót, esetleg címet, kapcsolatokat, emlékeket.

A levél mindenesetre nagyon konkrét kincsekről beszél: aranyról, ezüstről, sőt, munkásoktól visszatartott bérről, amely az „égbe kiált”. Beszédfordulattá vált, illetve az erkölcstanban is elterjedt fogalmunk az „égbekiáltó bűn”. Bibliai összefüggésben felkiált az égre például Ábel vére vagy a szegények panasza. A képes kifejezés arra utal, hogy Isten odafigyel ezekre a kiáltásokra, és készen áll arra, hogy igazságot tegyen, ha kell, büntessen. Azok a gazdagok, akiket a levél elsősorban szólít meg, másokat foglalkoztatnak, és a bérüket visszatartják. Ez a „munkaadó-munkáltató” viszony az arányokat tekintve az ókorban valószínűleg sokkal ritkább volt, mint ma. Ettől persze magunkra vehetjük az intést: a méltó béreket meg kell adni! Egy, a korábbinál összetettebb társadalmi rendben is meg kell találni a módját annak, hogyan lehet az igazságosságot megvalósítani, illetve az ember számára annyira szükséges nagylelkűséget megélni.

A levél néhány helyen olyan fordulatokat használ, amelyeket Jézusnál is megtalálunk. Szakaszunkban ilyen a gazdagságot felemésztő moly és rozsda. Az biztos, hogy ennek a néhány soros intésnek igen éles a hangneme. Szerzője kemény szavakkal figyelmezteti a gazdagokat.

Stílusa itt az ószövetségi prófétáké. Legszúrósabb mondata talán ez: „Bőségben éltek a földön és tobzódtok, hizlaljátok szíveteket a leölés napjára.” Hát lehet az ember olyan, mint egy önmagát hizlaló vágóállat? Sajnos néha idáig is lesüllyedhetünk.

A szakasz végén egy újabb, másféle vád szólal meg: „Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ő nem tanúsított ellenállást.” „Az igaz” az előbbiek szerint lehet a szegény, a kiszolgáltatott, akinek lehetősége sincs arra, hogy másokkal szemben súlyosan vétkezzen, másokat a létükben fenyegessen. De lehet Jézus is, aki „egyedül volt igaz közöttünk”, aki „mint a bárány elnémul nyírói előtt, nem nyitotta ki száját”. Váratlan fordulat: azokat szólítja a levél, akik Jézus haláláért felelősek? Vagy arra gondol a szerző, hogy a szegénnyel szemben vétkezve Jézust sértjük meg? Egyik sem könnyű tétel az ítélet napjára. Jézus bárányszelídségének emléke azért a megváltás reményét is felszítja bennünk.

Szerző: Martos Levente Balázs 

Magyar Kurír