Jálics Ferenc SJ: A csenden keresztül kerülhetünk legközelebb Istenhez

– Életpályája indulása nem sejtette, hogy a spiritualitás lesz élete központi motívuma.

– Én már hatéves koromban pap akartam lenni, de apám kívánságára, aki tiszt volt, mégis katonaiskolába mentem. Két évig gimnazistaként a marosvásárhelyi tiszti iskolába jártam, a páncélosokhoz. Miután véget ért a háború, az iskola megszűnt, de én már egyébként is eldöntöttem, hogy pap leszek, bár apám akkor se nagyon támogatta a tervemet.

– Gyakran elmondja, hogy egy háborús élmény döntő fordulat volt életében. Mi történt pontosan?

– A háború vége felé, mint tiszti iskolásokat, Németországba vittek bennünket. Erlangenben voltunk elszállásolva, de a bombázások után mindig bevittek minket Nürnbergbe, hogy segítsünk a tűzoltásban. Egy alkalommal éppen hozzákezdtünk volna az oltáshoz, amikor újrakezdődött a bombázás, a gépek ugyanazt a városnegyedet támadták. Lementünk a pincébe, hullottak a bombák, mozgott minden, és egyszer csak éreztem, hogy Isten jelen van. Figyeltem, egyre erősebb lett az érzés. Bár csak egy pár másodpercig tartott, de Isten közvetlen megismerése volt, s olyan mély benyomást tett rám, hogy az egész további életemet meghatározta.

– Szavakba tudja önteni, hogy milyen volt a találkozás Istennel?

– Nem lehet leírni. Annyit tudok mondani, hogy abszolút bizonyosság volt Isten létét illetően. Nagyon féltem a bombázás alatt, és nagyon dühös voltam, mert tizenhét évesen nem akartam meghalni, de aztán nagyon nagy béke szállt meg.

– Miért éppen a jezsuita rendet választotta?

– Gyerekként mondtam anyámnak, hogy pap akarok lenni, mire ő azt kérdezte, milyen pap? Nekem egy belső bizonyosságom volt arról, hogy pap szeretnék lenni, de sok fogalmam nem volt az egyházról, kérdeztem, milyen papok vannak? Anyám mondta, hogy vannak világi papok, aztán ferencesek, jezsuiták, sorolta a szerzetesrendeket. Abban, hogy később a jezsuitákat választottam, közrejátszott valószínűleg az is, hogy volt otthon néhány általuk kiadott kis füzet szentek életrajzaival, ezeket szívesen olvasgattam.

– A ’70-es években egy ideig Buenos Aires egyik nyomornegyedében élt. Miért választotta ezt?

– 1947-ben léptem be a rendbe. Két évre rá fejeztem be a noviciátust, s meghívtak Németországba, hogy ott tanuljak. Onnan Belgiumba kerültem, három évig filozófiát hallgattam a Leuveni Katolikus Egyetemen. Ezután két évig egy belga kollégiumban tanítottam, majd a provinciálisom azt kérte, hogy menjek Chilébe. Ott egy fél évig spanyolul tanultam, majd Argentínába mentem, mert ott volt a jezsuita teológia. Miután végeztem, meghívtak, hogy tanítsak az egyetemen. A nyomornegyedbe azért költöztem ki, mert ott élt az egyik barátom és rendtársam, aki szociális munkát végzett. A kiköltözést tanúságtételnek szántam a szegények mellett, ám én nemigen dolgoztam velük, engem már akkor a kontemplatív ima érdekelt, melyre ők nem voltak nyitottak.

– Hogyan kezdte el gyakorolni a kontemplatív imát?

– A nürnbergi Isten-élményem indított el ebbe az irányba. Majd immár jezsuitaként voltak tanítóim, akiktől útmutatást kaptam. Argentínában már lelkigyakorlatokat tartottam, s próbáltam beleépíteni mindazt, amit felfedeztem. Németországban nagyon sok fiatallal, egyetemistával, szeminaristával dolgoztam, ők nagyon fogékonyak voltak a kontemplatív imamódra.

– Honnan ered a kontemplatív imamód?

– Ez a módszer olyan ősi, mint maga az emberiség, csak időről időre elvész, de mindig jön valaki, aki újból tanítja. Az egyházon belül sem új ez, több helyen le van írva, hogy az Istenhez vezető útnak három szakasza van: az elsőben meg kell tanulni betartani a tízparancsolatot, utána meg kell ismerni Jézus Krisztust, tanuláson és gondolkodáson keresztül, ezt követően pedig be lehet vezetni a hívőt a teljes csöndbe, ott van ugyanis a legnagyobb fejlődés.

– A mai világban egyre nagyobb a zaj, a csend pedig, főleg a teljes csend, egyre kevesebb. Miért fontos a csend?

– Isten nem olyan, mint az emberek, hanem sokkal nagyobb, a vele való kapcsolat pedig nagyon egyszerű, de csak a csenden keresztül lehet megvalósítani. Istent teljesen megismerni ebben az életben nem lehet, ő annyira más, mint mi, megfoghatatlan, de legközelebb a csenden keresztül kerülhetünk hozzá.

– Mennyire szerves része a keresztényi létnek ez a fajta befelé fordulás, kontempláció?

– Az elmúlt évszázadokban ezt elhanyagolták. A 20. század elején kereső emberek elmentek Indiába, Japánba, s ott felfedeztek ebből valamit. Az ilyen irányú érdeklődés a század végére nagyon felerősödött. A katolikus egyháznak ez a lényege, s mégsem gyakorolták. Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János pontosan leírták ezt, csak aztán a hívek nem gyakorolták. Az ember életének a célja, az értelme Isten szeretete. Ezt csak az emberek szeretetén és a csenden keresztül lehet elérni. Isten keresése elvisz a szeretethez, a szeretet pedig elvisz Istenhez.

– Van-e különbség a meditáció és a kontemplatív ima között?

– A meditáció szót a középkorban szöveges meditációra, szövegen való elmélkedésre használták. A múlt században Indiából került be a meditáció szó ismét a köztudatba, de már kontemplatív értelemben. Sok a félreértés, ezért én azt gondolom, hogy a kontemplatív ima jobb kifejezés. Meditáció az is, ha leülök és gondolkodom, azonban amit én tanítok, az nem gondolkodó, hanem kontemplatív ima, csönd.

– Huszonötezren vettek részt az ön által vezetett lelkigyakorlatokon. Milyen belső változást szokott tapasztalni ezeken az embereken?

– Megtalálják önmagukat, és sokkal jobban boldogulnak az életben.

– Mit ajánl, mennyi időt szánjon egy átlagember a mindennapokban a kontemplatív imamód gyakorlására?

– A kezdők az első lelkigyakorlat után általában még nem csinálnak semmit. A második lelkigyakorlat után elhatározzák, hogy gyakorolni fognak, egy darabig csinálják is, de utána abbahagyják. Naponta egy fél órát vagy akár egy órát is lehet szánni erre, ám a mai világban ez nagyon nehéz.

– Bár nyolcvanhét éves, fürgén mozog, könnyedén mássza a lépcsőket, folyamatosan utazik, lelkigyakorlatokat vezet. Mi a vitalitása forrása?

– Anyám több mint kilencven évet élt, nagyrészt tehát ez genetikai örökség.

Fotó: Pengő Zoltán

Magyar Kurír