Ha én nem égek, ha te nem égsz, akkor mitől oszlana a sötét? – Janka Ferenc parókussal beszélgettünk

– A görögkatolikus papoknál nem ritka, hogy apai ágon továbbhagyományozódik a papi hivatás. Önnél hogyan történt ez? Ha jól tudom, két fiútestvére is görögkatolikus parókus.

– Így van, a bátyám történelmet tanít Nyíregyházán és parókus, a sógorom is teológus, dogmatikát tanít ugyanott. Az öcsém szintén teológus, emellett nagyon szép ikonokat fest, ő Kazincbarcikán parókus. A hagyományról szólva érdemes tudatosítani, hogy az nem fogoly, akit őrizni kell, és nem beteg, akit ápolni kell, hanem élő valóság, amit megélni érdemes.

Ilyen az Egyház hagyománya és a hivatás is. Nem hamuszortírozás, hanem a vulkánkitörés rekonstruálása. Eleven, életalakító erő.

Ha egy családapa pap, akkor a példamutatása nem korlátozódik liturgikus alkalmakra vagy ünnepi eseményekre. Heti hétszer huszonnégy órás bevetésen van. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, és büszke vagyok rájuk. Mindig is éreztem, hogy hitelesen szeretik a Jóistent, egymást és bennünket. Most pedig, ahogy idős korukban az életkor nehézségeit áldozatosan, türelemmel és panaszkodás nélkül hordozzák, és egymás iránt szeretettel, tisztelettel viseltetnek, megpecsételik azt a hivatást, amit eddig éltek. Ez mindnyájunk számára hatalmas erőforrás és követendő példa.     

– Papi élete, személyisége rendkívül sokrétű. Egyetemi rektorhelyettes, teológus, homíliái hangzanak el a Vatikáni Rádióban, ikonokat fest, érdekli a költészet, a zene. Hogyan tudja összehangolni mindezt?

– Szerető, mélyen vallásos és sokféle tehetséggel megáldott családból származom. Kiváló iskolákba járhattam: Makó, Pannonhalma, Budapest, Róma. A pannonhalmi gimnáziumban a bencések, Rómában a jezsuiták voltak rám nagy hatással. Pannonhalmi emlékeim között máig ott van egy rövid, de emlékezetes beszélgetés, amelynek során az egyik atya azt mondta: ha valakinek sokféle érdeklődése, tehetsége van, annak vigyáznia kell, nehogy szétforgácsolódjon. Érdemesebb egy dologra fókuszálnia, a többit pedig engedje el, mert úgysem lehet mindenből kiváló. Megfontoltam ezt a tanácsot, de nem követtem, és visszatekintve nem bántam meg. Úgy érzékelem, hogy a többirányú érdeklődésből új meglátások és egyfajta holisztikus látásmód fakadhat. Az irodalmi, filozófiai, teológiai vagy akár az ikonográfiai és a zenei impulzusok mindig gazdagítják egymást. Igaz, olyan mélységbe nem tud leásni az ember, mintha csak egyvalamivel foglalkozna, de ennek is megvan a maga sajátos értéke. Karl Rahner különbséget tesz a hit első és második reflexiós szintje között. Az első az ember korának, szakképzettségének, élettapasztalatának alapján adott válasz a hit és az élet értelmére vonatkozó kérdésekre. Ezekre mindenkinek válaszolnia kell, a gazdától az egyetemi tanárig, a sekrestyéstől a pápáig. A bibliai tudományok, a filozófia, a teológia mélyreható tanulmányozása a szaktudósok dolga, ez a második reflexiós szint. Én valahol e két szint közötti térben igyekszem impulzusokat gyűjteni, amelyek nem triviálisak, ugyanakkor érthetők és inspirálók a hit titkairól tájékozódó embereknek. Az a tapasztalatom, hogy nagy az igény erre, és nemcsak a teológia iránt elkötelezett hallgatóságot meg a híveket szólítja meg ez, hanem a nyitott szívű keresőket és a nem hívőket is.

– Parókusként egy folyamatosan bővülő közösség vezetője Veszprémben. Ebben a mai, erősen szekularizálódott társadalomban miben rejlik egy görögkatolikus közösség értéke, és mennyire töltheti be a só és a kovász szerepét?

– Fontosnak tartom hangsúlyozni a két különböző egyházi hagyomány és kultúra egymást megtermékenyítő szerepét. Az egyik a görög liturgikus teológiai, spirituális és egyházfegyelmi örökség, a másik a latin, nyugati katolikus kontextus. A bizánci liturgiát a pannonhalmi osztálytársaim, akik csak felszínesen ismerték azt, régimódinak tartották. Ám ahogyan az ember egyre jobban megismeri és  megérti ezt az örökséget, mindinkább látja, hogy mi az értéke. Barsi Balázs atya szerint a görög liturgia imádatra neveli az embert. Mi ennek a lényege? Az, hogy a görög teológiában és liturgiában

Isten egyszerre mindenható és emberszerető, hatalmas és irgalmas, félelmetes ítélőbíró és a világért életét adó áldozati Bárány.

Az értelmi kategóriáinkat szétfeszítő antinómiák előtti megrendülés, ugyanakkor a misztérium mélysége és vonzereje magával ragadja az embert. Idézek egy papi csendes imát, ami nagyon világosan utal ennek lényegére: „Urunk, Istenünk, kinek hatalma hasonlíthatatlan és dicsősége felfoghatatlan, kinek kegyelme megmérhetetlen és emberszeretete kimondhatatlan.”

A másik hagyomány a nyugati kultúra és a katolikus egyetemesség. A katolikus univerzalitás elvének – ami nem uniformizmus, hanem a legitim sokféleségben megvalósuló egység – nagyon sokat köszönhet a Görögkatolikus Egyház. Ehhez járul még sok minden egyéb, a latin hagyományból átvett gyakorlatiasság, egyházszervezési hatékonyság és praktikusság, ami mára már természetes velejárója Görögkatolikus Egyházunknak is. Szent II. János Pál mondta: az Egyház két tüdőféllel lélegzik, a keletivel és a nyugatival. Nekünk, görögkatolikusoknak is fontos tudnunk, hogy a nyugati tüdőfelünkkel is lélegzünk, és rengeteg ajándékot köszönhetünk a latin Egyháznak. Például a patrisztikus irodalom kutatása terén, vagy a rítusok egyenrangúságának kimondása révén, ami a II. Vatikáni Zsinathoz köthető. Sok minden született ebből a kölcsönhatásból, és most is születik. Amikor Paul Klee azt írja: „A művészet nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz”, akkor az ikonok világának valóságát is jobban értjük és megértethetjük.  

– Ön behatóan foglalkozik az irodalommal, különösen a költészettel. Említene néhány verset, amelyek megragadták a lelkét?

– Nem vagyok irodalmár, de a versek számomra hihetetlenül mély egzisztenciális élmények pontos és szép megfogalmazásai. Fiatal papként tapasztaltam meg, hogy ha egy verssel hiteles emberi élményre utalok, akkor kinyílnak a szemek. Az egyházi vagy kegyességi szakzsargon bennfentes szövegei érthetetlenek az átlagember számára. A teológia és a liturgia szókincse szilárd táplálék, de az embereknek nagyon gyakran anyatejre van szükségük. Adynak a Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versében megjelenik a totalitás és a hála élménye: „Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: / Te voltál mindig mindenben minden.” Ady a maga gyarló élete ellenére olyan igazságot tudott kimondani, ami teológiailag is szenzációs. Mindenért Istennek tartozom hálával. A többi ehhez képest semmit nem jelent. „S hogy te leszel a halál, köszönöm!” Ha a halál is Isten lesz, akkor rejtett módon ez már az élő Istennel való találkozás utolsó titkos kapuja.

József Attila Gyermekké tettél című verse bennfoglaltan a freudi optimista ateizmus cáfolata. Freud szerint az Isten hamis kivetítés, projekció, ami neurotikussá tesz. József Attila viszont megéli és megfogalmazza: ha nincs Isten, akkor magány van, kétségbeesés és kilátástalanság. „Anyám kivert – a küszöbön feküdtem – / magamba bujtam volna, nem lehet – / alattam kő és üresség fölöttem. / Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.” A Tudod, hogy nincs bocsánatban még kétségbeesettebben fogalmaz: „Atyát hivtál elesten, / embert, ha nincsen isten. / S romlott kölkökre leltél / pszichoanalizisben.”

– A megváltásban számomra talán az a legnagyobb misztérium, hogy Isten, akinél nagyobb nem gondolható el, egészen hozzánk kicsinyíti magát. Jézus Krisztusban a távoli Isten egészen közelivé vált. Emmanuel, velünk az Isten…

– Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Isten Fia istállóban született. Az első karácsony nem mézeskalács-illatú, ajándékokkal teli polgári ünnep volt.

Jézus a szívünk szegénységébe, a jószágai közé születik meg.

Az ökör és a szamár felismerték uruk jászlát, csak te, Izrael nem ismered fel a te Megváltódat! (vö.: Iz 1,3) Ennek újra és újra lelkiismeret-vizsgálatra kellene ösztönöznie bennünket. Milyen nagy az Isten szeretete, hogy ilyen nyomorúságban születik meg! Ugyanakkor fontos tudatosítani, hogy Jézus önkiüresítése nem öncélú. Azért testesül meg, azért él és tanít, azért hal meg a kereszten, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyen. Amikor azt mondja: ne gyűjtsetek kincseket a földön, ezzel azt is mondja: gyűjtsetek mennyei kincseket. Nem mindenféle gazdagság ellen van, hanem az anyagi gazdagságot helyezi szembe a szellemi gazdagsággal. A mások rovására való gazdagodást a mások javára szolgáló szeretetkincsekkel. A végeredmény mindig pozitív. Az alázat lényege is az, hogy az ember Istenre figyeljen, és Isten magasztalja fel őt. Az önkiüresítés teszi lehetővé, hogy ember az Atya akaratával és szeretetével legyen tele. A mi bajunk az, hogy a szívünket szeretet helyett kacatokkal töltjük meg. Tolsztoj Családi boldogság című elbeszélésében egy fiatal lány hozzámegy az apja barátjához. Beköltöznek a városba, és a már gyermekes asszony úgy emlékszik vissza: a város csillogása, a bálok fénye „lelkemben elfoglalta az érzések számára fenntartott helyet”.

Minket is fenyeget a veszély, hogy a lelkünkben Isten számára fönntartott helyet csillogó, de értéktelen dolgokkal próbáljuk betölteni. Ezt pedig sokszor csak későn vesszük észre, bár jó, ha legalább észrevesszük.

Az utolsó pillanatban való megtérés példája a jobb lator. Fohászát  a bizánci liturgia áldozás előtti imájában háromszor elismételteti velünk az Egyház: „Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a te országodba! Emlékezzél meg rólam, Uralkodó, midőn eljössz a te országodba! Emlékezz meg rólam Szent, midőn eljössz a te országodba!” Az is tanulságos, hogy nem önmagában a szenvedés az, ami megváltáshoz vezet. A bal lator szenved, de csak szidalmazza és provokálja Jézust. A jobb lator Krisztus felé megnyíló alázata, őszinte bűnbánata és kérése lesz az, ami üdvösségére szolgál.   

– Felesége van és három felnőtt korú gyermekük. Egy családos görögkatolikus parókus hogyan éli meg a szeretteivel a karácsonyt?

– Gyerekkori karácsonyaimban a liturgia és az ajándékozás játszott fontos szerepet. Csodálatos atmoszférája volt ennek. Olykor azonban éreztem némi fanyar ürességet is, hogy milyen jó volna még több, még nagyobb ajándékokat kapni. Idővel rájöttem arra, hogy ez az üresség a végtelen Isten tökéletes boldogsága utáni vágyakozás. Helytelen lenne, ha az ember úgy készülne a karácsonyra, hogy a másik embertől, az ünneptől vagy ajándékoktól várná ezt a boldogságot.

Ha azonban Istent keresem, az ő szeretetébe kapaszkodom, akkor a szeretteimet sem egyedül szeretem; Isten segít úgy szeretnem őket, ahogyan nem is lennék képes erre.

Ha a Jóistennel együtt szeretem a házastársamat, a gyerekeimet, az akármilyen módon rám bízottakat, akkor sokkal jobban tudom szeretni őket. Isten nem riválisunk az emberi kapcsolatainkban, nem akar elvenni tőlünk valamit az ő kárukra, hanem sokkal több ajándékot tartogat nekünk, mint amit el tudunk képzelni.     

– A betlehemi barlang, ahol a jászol áll, az örök remény helye, ahogyan azt a 2007-ben elhunyt költő, Nagy Gáspár megfogalmazta Jegyezvén szalmaszállal című versében: „–…kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” Joggal remélhetjük, hogy valamennyiünk számára van elég szalmaszál?

– Talán nem is annyira arról van szó, hogy lesz-e elég szalmaszál, hanem hogy megragadjuk-e azokat a szalmaszálakat. Az biztos, hogy Istenen nem fog múlni. Aki arra vár, hogy a sült galamb a szájába repüljön, annak is legalább ki kell nyitnia a száját. Pilinszkyvel szólva hajlamosak vagyunk „fedő bűnnel eltakarni az igazit”, amit nem lehet, nem akarunk kimondani.

Isten titok, de elégséges bizonyossággal felismerhető. Isten tökéletes, de tudomásul kell vennünk a tökéletlenségünket. Isten a lehetőségek korlátlan és végtelen távlata, ugyanakkor a mellette való elköteleződés lemondásokkal jár.

A szükségszerűség és a szabadság feszültségében kell tájékozódnunk.

– Itt van az asztalon ez a karácsonyi betlehemi installáció a Szent Családról, amit cseresznyefából faragott. Mikor készítette ezt az alkotást?

– A makói parókai udvarán, ahol a gyerekkorunkat töltöttük, állt az udvar közepén egy gyönyörű cseresznyefa; sok finom cseresznyét ettünk róla. Később, amikor kiszáradt, fölvágták tuskókra. A pannonhalmi könyvtárban hallottam egyszer, hogy a cseresznyefa nagyon jól faragható, ezért gondoltam, megpróbálkozom ezzel. Rómában tanuló kispap voltam már, amikor éppen egy karácsonyra készülve szerettem volna valami személyes ajándékot készíteni a menyasszonyomnak. Egy betlehem első darabjaként kifaragtam Szent Józsefet, de a karácsonyi ikon mintájára.  József itt eltűnődik, kételyek kínozzák, de az állapotbeli kötelességeit hűen teljesíti. A második figura az Istenszülő Szűz, aki a karácsonyi titok középpontjában helyezkedik el. A karácsonyi énekünk a misztériumot szemlélteti velünk. Itt az istálló a menny, a királyi szék a Szűz, ahová eljön a Király, hogy trónusán helyet foglaljon, megszülessen. A jászol pedig a befogadhatatlan Krisztus Istent fogadja be. Ez az örök karácsonyi remény. Soha nem lehet akkora sötétség a világban vagy a szívünkben, hogy a megtestesülő Istengyermek szeretetének fényét képes legyen kioltani. Ehhez kapcsolódik a kínai bölcsesség is: jobb egy szál gyertyát meggyújtani, mint a sötétség miatt panaszkodni. És ha én nem égek, ha te nem égsz, akkor ugyan mitől oszlana a sötét?

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.