Jaroslav Lajčiak kassai egyházmegyei helynök tartotta a lelkinap elmélkedéseit Sajópálfalán

A Miskolci Egyházmegye centenáriumi évében a lélekápolás, a lelki megerősödés-megerősítés is fontos szerepet kap. Ez a cél mozgatja az esperesi kerületek száz-száz napos imaláncát, és a lelkigyakorlatok szervezését.

A kerület parókiáiról és filiáiról érkező mintegy száz hívő zarándoklatként is tekintett erre a napra, melynek imádságos keretét a liturgikus szertartások, az imaóra, a Szent Liturgia és a Paraklisz adták. Ezek mindegyikén egy-egy előadás hangzott el, amelyekről a lelkiatyák által vezetett kisebb csoportokban elmélkedtek tovább, valamint egyéni beszélgetésre, gyónásra is alkalom nyílt.

Jaroslav atya a tékozló fiú történetét választotta a lelkinap témájának. Három előadásra bontva a történet főszereplőire fókuszált. „Számomra a példázatban szereplő személyek példái azoknak az életutaknak, amelyeken mindannyian keresztülmegyünk földi életünk során. Mindannyiunk életében előfordult már, hogy a tékozló fiú vagy az idősebb testvér szerepében találtuk magunkat, és remélem, hogy egy napon mi is elérjük azt a célt, hogy olyanok legyünk, mint az irgalmas atya, és elinduljunk az irgalmasság útján” – mondta az elmélkedések bevezetőjében.

A fiatalabb fiút bűnösnek bélyegzik. Ennek a fiatalembernek, de

minden idők emberiségének kísértése az, hogy függetleníteni akarjuk magunkat Istentől.

Személye Ádámra emlékeztet, aki szerette volna magát Istennek képzelni: „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat” (Ter 3,5). Az ember az, aki el akarja magát választani Istentől, és a saját lábán akar élni.

A második előadásban, a Szent Liturgián Jaroslav Lajčiak a példázat második alakjáról elmélkedett: „aki úgy áll előttünk, mint a példás fiú, aki mindig engedelmes, soha nem szegte meg apja egyetlen parancsát sem, tökéletes, szinte szent, és utánzásra méltó, de vajon tényleg így volt-e?” Szembeszáll az apjával, tiltakozik az apai logika és igazságosság ellen, ráadásul a fiatalabb testvérét is hidegen elutasítja, képtelen megérteni a szeretet és megbocsátás logikáját. Végül rájövünk, hogy az igazán elveszett az idősebb fiú volt, aki bár születése óta az apja házában élt, mégsem tudott személyes szeretetkapcsolatot kialakítani vele. A szeretet helyére a parancsok rideg betartását helyezte, szolgaként élte meg kapcsolatát a pártfogójával, kihasználva, megalázva érezte magát, és így tulajdonképpen gyűlölte az apját.

„Mennyire hasonlítunk a másik fiúra – tette hozzá a kassai első helynök –, különösen mi, akik az Egyházból, az Egyházban vagyunk”. Majd kérdések sorával állított lelkitükröt a hallgatóság elé: mennyi szemrehányást teszünk mi is Istennek a mi elképzeléseink szerinti igazságtalanságért. Hány és hány embert ítélünk meg magunk körül? Jó, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért vagyunk az Atyával. Miért megyünk a templomba; az előnyök miatt, a félelem miatt vagy a szeretet miatt?

Lehetünk mindennap a templomban, és mégis lehetünk az Atyától teljesen távol a szívünkben.

Hogyan viselkedem a többi emberrel szemben? Látszik rajtam, hogy keresztény vagyok?

Az utolsó elmélkedés az apa személyéről szólt. A tékozló fiú történetét XVI. Benedek pápa az irgalmas Atya példázatának nevezte. Az apa, aki akkor sem feledkezik meg gyermekéről, aki őt elhagyta, várja vissza fiát, és elébe fut, amikor közeledik. „Még ha el is estünk és vétkeztünk, soha senki nem veheti el tőlünk azt a méltóságot, hogy Isten fia vagy lánya vagyunk”, mondta Jaroslav atya, utalva a bűnbánat szentségében elnyerhető kegyelemre. Isten szeretetének legszebb kifejeződését a megbocsátás kegyelmében látjuk;

Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson nekünk.

Ez az evangélium arra tanít bennünket, hogy mindannyiunknak be kell lépnünk az Atya házába, és osztoznunk kell az ő örömében, az irgalom és a testvériség lakomáján. Nyissuk meg szívünket, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, fűzte hozzá. Végül azokra a válaszutakra mutatott rá, melyek az irgalmasság igazi atyaságához vezetnek. Ezek pedig a (bűn)bánat, a megbocsátás és a nagylelkűség.

Az elmélkedéseket Jaroslav Lajčiak azzal a jókívánsággal zárta, hogy Egyházunknak mindig több és több olyan gyermeke legyen a következő száz esztendőben is, akit az Atya szelleme tölt be.

Forrás: Miskolci Egyházmegye

Magyar Kurír