Jelenits István: Üdülés, vakáció, szabadság

Az életünknek ritmusa van, s ebbe a ritmusba beletartozik a munka és a pihenés, a hétköznap és az ünnep, a „dolog-idő” meg a „szabadság” játéka. Varietas delectat – mondták a régiek: az életkedv az élet változatosságából fakad.

A komoly ember – és a nagyon nehéz sorsú ember – ezt a változatosságot hajlandó kidobni az életéből. Nincs ideje a pihenésre, szüksége sincs rá; dolgozik, míg fejbe nem kólintja az álom, a hétvégeken újabb munka várja, s igába fogva tölti szabadságidejét is. Mintha félne, hogy összeroskad, ha csak egy percre is kilép a kötelesség, a „muszáj” fegyelméből.

Ha az életritmust hullámvonallal ábrázoljuk, a kötelesség rabja az, aki megpróbálja élete hullámvonalát egyenessé lapítani. Komolyan kísért azonban az ellenkező véglet is. Valami furcsa tudathasadás szétdobált pontok, egyenesdarabok egymást tagadó sorozatává tépheti napjainkat. Hányan tekintik a munkájukat robotnak, amellyel megszerzik a pénzt és a jogot a szabadság gátlástalan élvezetére. Ezek az emberek aztán úgy indulnak az ünnep vagy a nyaralás elé, mint a matróz a régvárt kikötő reklámfényes éjszakájába egy hosszú és embertelen hajóúton. Úgy érzik, van mit feledniük, s viszont most minden kijár nekik, mert előre megfizettek mindenért.

Ezeknek a várakozásoknak legmeghökkentőbb büntetése a csalódás. Aki mindent egy utazásra, egyetlen sokszor megálmodott vakációs programra tett föl, az szükségszerűen elégedetlen lesz, mert nem kaphatja meg azt, amit megálmodott. A Balaton mellett sértődötten néz majd ki az esőbe, a vendéglőben meggyűlik a baja a pincérrel, a szállodában alkalmatlannak találja a berendezést, külföldön megállapítja, hogy lenézik: mindig és mindenütt azt, hogy összeesküdtek ellene és rútul elbántak vele. S ha nincs miért fölháborodnia, az ilyen ember akkor is üresnek érzi a drágán megvásárolt napokat.

Ez a kétféle ember: az egyik, aki munkájába temetkezik, s a másik, aki a szabadság szökéseiben keresi örömét, valójában ugyanott hibázott. Magára maradt az életével, a végezni- s élveznivalóival.

„Csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila. A dologba játékot, a szabadságba fegyelmet kell csillantanunk. Életünkben meg kell valósítanunk az ellentétek egymást kergető, de egymásban továbbható változatosságát – hogy kedvünk legyen élni. Animum debes mutare, non caelum: a levegőváltozás önmagában nem sokat ér, lelkünknek kell megújulnia. Az pedig csak úgy sikerülhet, ha ki tudunk lépni önmagunkból, és vállaljuk a személyes kapcsolatok kalandját: kockázatát és felelősségét – a szeretet kalandját, kockázatát és felelősségét.

Szabadságnak mondjuk azt a hosszabb-rövidebb időt, amelyet évente megszokott munkarendünkből, életkeretünkből kilépve-kitépve tölthetünk el. A magányos ember nem lehet szabad. Szabad valaki számára lehetek; ahhoz, hogy szabaddá legyek, szabadítóra van szükségem, aki meghozza életembe az ajándék és a meglepetés örömét. „Van rabszolgaszabadság – írja Vladimir Jankélévitch –, amint van koldusgazdagság is… A zsarnok szabadsága, mondja Kierkegaard, függés, s a fösvény kincse: szegénység.”

Élet és evangélium? Életünk kísértéseinek és esélyeinek elemzése közben a hegyi beszéd és a nyolc boldogság paradox igazságainak közelébe jutottunk. Fontos társadalmi vívmány a vasárnapi munkaszünet, a nyolcórás munkaidő s az évente vissza-visszatérő szabadság.

Életünk keretei azonban hiába válnak emberibbé, ha mi magunk az emberség alapállásából kilépünk.

Számunkra, keresztény emberek számára a „más”, akiben arcunkat megmoshatjuk, nemcsak a másik ember – az idegen vagy az újra felfedezni való feleség-férj, testvér, gyermek, szülő. Szabadság-időnk, üdülésünk az Istennel való találkozásnak, az imádságnak és az elmélkedésnek ideje is. Ünnepünk a hetedik napra nyílik, arra a nyugalomra, amelyről a Zsidókhoz írt levél beszél.

Schopenhauer úgy gondolta, hogy ha minden rossz a pokolba vettetik, a menny számára fönnmarad az unalom. Mi, keresztények, abban hiszünk, hogy életünk vándorútja – a munka s pihenés, elkötelezettség és szabadság dialektikájában – olyan üdvösségbe tart, amelyet Isten szeretete tölt be, tesz örökkétartóvá és boldoggá. Ez a hit és ez a remény rajzolja változatossá, mégis egységessé életünk hullámvonalát.

Jelenits (Tótfalusy) István írása a Vigilia 1972. augusztusi számában jelent meg (551.)

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír