Jelenségek hálójában – Szikora János a Ruszalkáról és az élet szépségeiről

Egyik legjelentősebb, zenei léptékében mindenképpen legnagyobb „olvasatvállalása” Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című zenedrámájának magyarországi bemutatója volt 2014-ben. Tíz év elteltével most ismét egy olyan, alaprepertoárba kívánkozó remekművet visz színre, amely saját produkcióként először kerül a Magyar Állami Operaház műsorrendjébe.  

– Korábban már ismerte a Ruszalkát, vagy az operaházi felkérés miatt kezdett foglalkozni vele?  

– Azon kívül, hogy a cím ismerősen csengett, az opera és a szláv népmesei, irodalmi toposz vonatkozásában sem volt előzetes Ruszalka-, illetve Dvořák-élményem. A darabot tanulmányozva megdöbbentett, hogy a történetét tekintve sokban hasonló Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájához. A két művet több mint egy évtized választja el egymástól, a Dvořák-darab bemutatója volt előbb, 1901-ben. Hofmannsthal persze nem másolta a Ruszalka librettóját, de a századforduló levegőjében valahogy benne volt az elvágyódás, és a racionális életbe beszüremlett a kifinomultság, a szellemi, lelki, ezoterikus aspektusokkal együtt. Ezt a korszakot egyfelől elvontság, éteriség jellemzi a maga esztétikai attitűdjével, másrészt ott volt a hús-vér valóság kíméletlen realitása, ami egy évtizeddel később az első világháború kitörésével lángba borította Európát és az egész világot. A Ruszalkában és Az árnyék nélküli asszonyban ez nincs benne, viszont az említett két közeg, a két entitás egymásnak feszülése annál inkább. A Ruszalkával tehát áttételes módon, Richard Strauss operáján, a szcenáriók párhuzamain keresztül ismerkedtem meg. A zenéről itt nem beszélek, mert a két darab e tekintetben nagyon eltérő. 

– Különleges helyzet, hogy két ennyire jelentős, korszaktükröt tartó és rokon üzenetet hordozó mű első színrevitelét Ön jegyezheti a budapesti Operaház történetében.

– Felkértek a megrendezésükre. Mindig örömmel tapasztalom, hogy az élet a legjobb rendező és forgatókönyvíró. Előfordulnak ilyen nagy, sorsszerű véletlenek.

– Költőien összetett, szimbólumokkal teli felnőtt mese mindkettő, amelyeket hosszan lehetne elemezni. Röviden összefoglalva – rendezői szempontból is – az Ön számára mi Az árnyék nélküli asszony és a Ruszalka „lelke”?  

– Az előbbi esetében

a leglényegesebb üzenet, amit a rendezésen keresztül is szerettem volna közvetíteni, egyszerű: a szeretet mindenek felett.

A szeretet, ami minden kapcsolat alfája és ómegája. Ismerjük a latin mondást: Amor omnia vincit, vagyis a szerelem mindent legyőz; valójában: a szeretet mindig és mindenen győzedelmeskedik. A szeretet Strauss operájában az élet kulcsa és az élet átadásának kulcsa. A Ruszalkának nem is annyira a szeretet, inkább a beteljesületlenség a fő témája. Amikor a befogadás iránti vágy nem teljesül, és valaki kirekesztődik abból a közegből, ahová vágyott. Nem tud kapcsolódni hozzá, pedig a szíve vonzódása oda kötné, de az a közeg ridegen kiveti magából. E két operát tehát nem elsősorban a szeretet vagy annak „kudarca”, hanem a szellemi világ és a racionális világ ütköz(tet)ése állítja párhuzamba.

– A természet gyermeke, a vizek lakója, Ruszalka miért akar emberré válni? A mélyen hívő Dvořák nézete szerint nem pusztán a szeretetért/szerelemért vállalja a véges emberlétet, hanem mert megragadja őt az, hogy az embereknek halhatatlan lelkük van. Vagyis a lélek halhatatlanságát, abból fakadóan pedig a leendő öröklét, az örök együttlét reményét többre tartja saját eredendő végtelenségénél.         

– Szerintem Ruszalkában az emberré válás vágya ösztönös; és esetében nagyon fontos az önfeláldozás motívuma. Az emberi világból való kiábrándulása csak időleges. A harmadik felvonásban nem csupán a saját kudarcával szembesül, hanem azzal is, hogy már nincs hova visszamennie. Megreked két világ között. Úgy tudna kimenekülni e köztes létből, ha megölné azt, akire vágyakozott. A herceggel való végső találkozása így kétarcú: egyfelől beteljesülés, másfelől megsemmisülés.

– Bohumil Hrabal a Ruszalkát a szecesszió kvintesszenciájának tartotta. Az operaházi premiert betanító és vezénylő Halász Péter azonban inkább a darab romantikus voltát hangsúlyozza. Ha a Ruszalka a pompázó, színes, burjános cseh szecesszió, akkor visszautalnék Az árnyék nélküli asszonyra, ami – ebben a gondolatkörben maradva – már a keményebb, vadabb, szögletesebb art deco. Megjegyzem, e „stílusidézet” egyébként rendezésének egyik konkrét díszletelemében is megjelent. Mi a „stiláris terve” a Ruszalkával? 

– Érdekes, hogy ezt említette, mert amikor a felkérést elfogadva átgondoltam, hogyan tudnám ezt a művet rendezőként láthatóvá tenni, azonnal Alfons Mucha képi világa jutott eszembe róla. Én nem akarom a Ruszalkát a jelenre transzponálni, nem akarom más stílustörténeti korszak eszközeivel megmutatni. Ezt már sokan megtették. Az ösztöneim egyértelműen és határozottan Mucha irányába hajtottak. Ugyanaz a reflex működött bennem, mint amikor 1989-ben megkaptam Richard Strauss Saloméját, ami az első operaházi rendezésem volt. A díszlettervezővel, Csikós Attilával és a jelmezekért felelős Schäffer Judittal hosszas keresgélés és próbálkozás után kölcsönös egyetértésben nyúltunk a késő szecesszióhoz. Úgy éreztük, ez a látványvilág passzol a leginkább Oscar Wilde drámájához és Strauss operájához. Kivételezettnek, kegyeltnek, szerencsésnek érezhetem magam, ugyanis főiskolás koromban minket még tanított Nádasdy Kálmán. Neki volt egy nagyon fontos, lényegében az egész rendezői pályámat beragyogó elve:

Ne a jelentést ábrázold, hanem a jelenséget!”

Arra utalt, hogy operák színpadra állításakor a jelenség maga a zene, a szöveg, illetve a librettó keletkezésének ideje és közege. A jelentés megmutatása eredményezi a didaktikus rendezői belemagyarázásokat. Kétségtelen, hogy e jelentős előadások között is akadnak nagyon hatásosak, de ezeket kevésbé szeretem; nem ez a fajta rendezőalkat vagyok. Sokkal inkább abba az irányba mozdulok el, hogy a jelenséget járjam körbe, a jelentés megfejtését, az interpretációt pedig a nézők fantáziájára bízom.

– A Ruszalka az elmúlt negyven évben a nemzetközi operai alaprepertoár része lett. Különös, de eddig Budapesten csak két alkalommal mutatták be, 1956-ban a Pozsonyi Nemzeti Színház, 1976-ban pedig a Prágai Nemzeti Színház vendégjátékában. Saját produkcióként először 2024 januárjában tűzi műsorra az Operaház. Mit gondol, miért késett ennyit ez a darab, miközben egyértelműen egy remekműről beszélhetünk, illetve miből fakad a mostani újrafelfedezése és mind növekvő népszerűsége? 

– Van erre egy magyarázatom.

Ez a zene szép! Ez a történet szép! Az emberekben pedig él egy ősi, kiolthatatlan vonzódás a szépség iránt.

Minél zordabbá válik körülöttünk a világ, a közönség annál kiéhezettebben vágyik a szépre, és annál szívesebben fogadja be mindazt, ami ezt közvetíti. Voltak időszakok, amikor a szépség ciki volt, mondván, az nem fejezi ki a rögvalóságot. Meggyőződésem, hogy az igazi szépség nem dísz, nem cicoma, nem máz, hanem a világ lényegéhez tartozó kvintesszencia. Akárcsak annak meglátása, feltárása, bemutatása. Szerintem ez, a szépség iránti vágy értékelte fel mindenütt Dvořák operáját. Ez az én verzióm. Mélységesen hiszek ebben a darabban.

– A Ruszalka mellett, illetve azon túl milyen feladatok, kihívások várják az új esztendőben?

– Jelenleg négy anyaggal foglalkozom párhuzamosan, amelyek közül most a Ruszalka természetesen prioritást élvez, hiszen rövidesen elkezdődnek a színpadi próbái. Ezen túl három téma, illetve előadás foglalkoztat intenzíven. Februárban lesz negyven éve, hogy megjelent a Hobo Blues Band Vadászat című lemeze, amelynek a bemutatóját annak idején én rendeztem a Budapest Sportcsarnokban. Ugyan eltelt négy évtized, de e dupla album dalai olyan erősek, mintha ma írták volna őket. Döbbenetes. Február 10-én az egykori bemutató helyén, a legégett Sportcsarnokot váltó Papp László Budapest Sportarénában kerül sor az „újrafogalmazott” Vadászat jubileumi előadására. Mondanom sem kell, ebben senki ne keresse majd a Ruszalka finomságát, hiszen Hobo a valóság egy teljesen más dimenziójába utaztatja a nézőket, hallgatókat. Márciusban A kőszívű ember fiainak színpadi adaptációját mutatjuk be a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Ez a darab azért is lesz érdekes, mert a dramaturggal az eredeti regényből indulunk ki. Szeretném ugyanis megmutatni mindenkinek – különös tekintettel a diákközönségre –, hogy Jókai műve milyen fantasztikus. Mennyivel sokrétűbb, szellemesebb és adott esetben mennyivel keményebb annál, mint amilyennek az egyébként kiváló, ikonikus és megkerülhetetlen filmváltozat alapján ismerik a nézők. Ez a regény rendkívül szerteágazó, gazdag, olykor humoros, szatirikus, néha már-már mikszáthi… – szóval sokkalta több, mint amit gondolunk róla. Újra és újra rá kell döbbennünk, hogy Jókai mekkora zseni volt. Tavasszal kezdünk hozzá a Benyovszky, a szabadság szerelmese című musicalhez, amelynek nyáron lesz az előbemutatója. Ez szintén kötődik Jókai Mórhoz, ugyanis Pozsgai Zsolt az ő Benyovszky-életrajza alapján írta a darabot. Lebilincselő téma; az utókor, rajongva vagy lenézve, szélsőséges jelzőkkel illette e különös világjáró, „barokk” egyéniséget. A romantikus lelkű, szabadságszerető Benyovszky Móric ugyancsak egy olyan nagy formátumú, izgalmas figura, aki még mindig nem a jelentőségéhez mérten van jelen a köztudatban.

Fotó: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár; Wikimedia Commons

Pallós Tamás/Magyar kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.