Jeromos atya: Lehetőségek és dallamok – A belső élet iskolája

Jeromos atya (1907–1985) Jean Kiefer néven született Rodosz szigetén, ahol svájci nemzetiségű katolikus vallású édesapja a török szultán alkalmazásában dolgozott mérnökként. Ötéves volt, amikor elhunyt holland származású protestáns édesanyja. Ekkor Egyiptomban élt a család. Édesapja újra megnősül, ezúttal katolikus lányt vesz feleségül. A fiút fiatalkorában további súlyos veszteségek érik: miközben Jean középiskolai tanulmányait végzi Freiburgban, a Saint-Michel Kollégiumban, édesanyja halála után először nevelőanyját – akit nagyon megszeretett, és aki a katolikus hitre tanította –, majd nem sokkal később, betegség miatt édesapját is elveszíti.

A zaklatott, mély hitű, rendkívül értelmes ifjú mérnöknek tanul, egy, a marista atyák által fenntartott intézetben. Jean Kiefer 1928. december 8-án lép be a Bourbannais-vidéki (Franciaország) Sept-Fons-i trappista apátságba. Ekkor még él Dom Jean-Baptist Chautard (1858–1935), a Minden apostoli küldetés lelke című könyv szerzője. Ebben leszögezi: azok, akik imádkoznak, többet tesznek a világért, mint azok, akik harcolnak, a világ pedig azért van egyre rosszabb állapotban, mert több a harc, mint az ima. Dom Chautard arra is emlékeztet: a keresztény ember életének csak akkor van értelme, ha a Krisztussal való személyes találkozásban gyökerezik. Gondolatai óriási hatással voltak Jean Kieferre, aki a kolostorban a Mária-Jeromos nevet kapta. 1936-ban szentelték pappá. Része volt az Istennel való egyesülés kegyelmében, és nem hiányoztak életéből a megpróbáltatások sem. A II. Vatikáni Zsinatot megelőző, majd az azt követő krízist példás hűséggel élte át, és rendkívül alaposan tanulmányozta.

A most megjelent kötetben két előszó is olvasható. Az egyiket jegyző Don Samuel felidézi: amikor Jeromos atya halála előtt másfél évvel belépett a Sept-Fons-i apátságba, Nicolas atya megismertette a szerzővel. „A hit embere volt, finom, szolgálatkész, figyelmes, roppant nagy műveltségű ember, aki hittel élte a szerzetesi életet” – írja Don Samuel Jeromos atyáról.

A másik előszót az imánt említett M. Nicolas atya írta. Kiemelte: amikor Jeromos atya 1969-ben írta a Lehetőségek és dallamok című könyvét, túl volt a hatvanadik életévén. Mivel daganatos betegség támadta meg, sokan úgy gondolták, nem lesz már hosszú életű. A megelőző tíz év élete legnehezebb, legfájdalmasabb időszaka volt; a betegséghez és fizikai szenvedéshez mélyreható lelki megpróbáltatások társultak. A szenvedéshez ugyan némileg már hozzászokott, ezúttal nagyobb méreteket öltöttek az újabb megpróbáltatások és hosszan tartottak. „Betegség, érzelmi elszigeteltség, meg nem értettség, a közeledő öregség… Jeromos atya élete emberi számítások szerint kudarcnak látszott… újra és újra ezt kérdezte Istentől: »Ha tévedek, akkor visszaadod majd az életemet?« Eljött hát az idő, hogy beismerje a kudarcot?” – teszi fel a kérdést Nicolas atya, ám hozzáteszi: „Nem!”– és itt rejlik életének egész misztériuma: „Ez a másokat talán reménytelenségbe taszító mérleg csak hálaadásra és köszönetre indítja ezt az idősödő, rossz egészségi állapotú, magányos embert.”

Jeromos atya hosszú évtizedek tapasztalatai alapján állítja: mivel az imában fontos a kitartás, gyakoroljuk akár a szóbeli imát, lassan ismételgetve (fohászok, rózsafüzér), akár a szemlélődő imát, vagy pedig a kettőt szabadon ötvözve, valójában az imának csak ezek a formái érhetik el a keresett célt, csak ezek tudják eléggé felébreszteni a hit erényét ahhoz, hogy „virrasztani tudjon, bírja a hosszú útszakaszokat és közben ne fogyatkozzon meg: hogy gyakorolja az Istentől belénk oltott szeretetet, amit alig érzünk”. Az ima többi formája – az olyan ima, amelyben gondolkodunk, fontolgatunk, „szaporítjuk a szót” – vagy kéréseket sorolunk fel –, nem sokat használnak, ha éppen nem zavarnak. Jeromos atya leszögezi: a szemlélődő belső ima egyik sajátossága, hogy bármennyit végzünk is belőle, végül kevésnek látszik. „Még ha minden időnket erre az imára áldoznánk is, soha nem járna komoly és kézzelfogható eredménnyel.

A vallásos erénynek és az isteni szeretetnek kiváló gyakorlása soha nem nehezedik a lélekre merev vagy közönséges módon. Mint a patak, amelynek vize bár éjjel-nappal folyik, természetes módon friss marad.”

A könyv szerzője szerint amikor a személyes ima bizonyos mértékben már gyakori lesz,  nem érdemes azt vizsgálni, hogy vajon buzgó-e, vagy sem. „A kitartás buzgóságot jelent, a hűség pedig mindent megment.”

Nincs jelentősége annak, ha valaki úgy érzi, „nagyon rosszul élem az imaéletemet…” Inkább folytassuk, mint hogy elhagyjuk. „Nagyon rosszul szeretem Istent?” Nincs jelentősége. Szeressünk csak tovább. „Jobb folytatni, mint felhagyni vele.”

Jeromos atya azért hangsúlyozta a csendes belső imát, és azért gyakorolta ő maga olyan gyakran, mert úgy látta, hogy ez a hívő ember személyes területe, ahol a legszabadabban juthat kifejezésre személyisége, akarata. Amikor imáról beszélt, azt mindig a naponta végzett, hosszan tartó imára értette, mert azt tartotta: ha szeretnénk megismerni Istent, akkor gyakran kell találkoznunk vele. „Ez a barátság legelemibb törvénye. Részesedni Urunk testéből és véréből; hirdetni dicsőségét, és a zsoltárok éneklésében közbenjárni felebarátainkért; a személyes ima ideje alatt az ő jelenlétében maradni, testvéri szeretetünk elvárásait részleteiben megélni; mindezt nap mint nap, amennyire tőlünk telik: ezek csakugyan életünk tengelyei, melyek nélkül nincs sem keresztény élet, sem szerzetesi élet.”

Nicolas atya szerint a kötet egy olyan embert mutat be, aki a legkilátástalanabbnak látszó helyzetben is képes volt Istent választani, és így a lehetőségei minden pillanatban nyitva maradtak, „és ebből adódóan övé a lélek fiatalsága, ami nem mérhető a test fiatalságával. A fiatal test sok esetben csak az intellektuális, morális és spirituális öregség álarca. A dallamok spontán módon szállnak fel a szívbe; az út körülményei szerint hol derűsek, hol súlyosak, de soha nem keserűek, és nem is reményvesztettek. Igen, a hála éneke száll az ajkára, és arra hívja olvasóit, vagy tanítványait, hogy osztozzanak ebben és vele együtt énekeljék.”

 A könyvet Muraközy Nóra fordította. 

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír