Jézus belépett a porba, az emberek házaiba, könnyeibe, sebeibe – Apor Vilmosra emlékeztek Győrben

Boldog Apor Vilmos vértanú püspök emléknapján gyűlt össze a Győri Egyházmegye papsága a Nagyboldogasszony-székesegyházban: Idén 85 éve, hogy XII. Piusz pápa kinevezte az akkori gyulai plébánost az egyházmegye 73. főpásztorává.

A szentmise főcelebránsa és szónoka Böcskei László nagyváradi megyéspüspök, a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia elnöke volt. Koncelebrált Veres András győri megyéspüspök, Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspök; Németh Gábor, az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára és a Brenner János Hittudományi Főiskola rektora; Kálmán Imre irodaigazgató; Reisner Ferenc általános püspöki helynök, valamint Böcskei Győző, a győri székesegyház plébánosa.

A szertartás elején Veres András köszöntötte a püspöktársakat, az egyházmegyei rekollekcióra egybegyűlt papságot, a híveket, a Magyar Máltai Lovagrend képviselőit, a 2017-ben alapított és a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozó Boldog Apor Vilmos Imaszövetség tagjait. Veres András hálával emlékezett meg a két egyházmegye lelki összetartozásáról, hangsúlyozva, hogy Boldog Apor Vilmos papi szolgálatát a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg.

Böcskei László köszönetet mondott a meghívásért, és kiemelte: Apor Vilmos az övéké is, hiszen személyét Nagyváradon is mély tisztelet övezi, élete pedig mindmáig követendő példát jelent. Arra hívta a híveket, hogy a szentmisében közösen imádkozzanak népünk vezetőiért, hogy azok bölcs döntéseket hozzanak; papjainkért, hogy hitelesen hirdessék és mindennapi szolgálatukban is megéljék Krisztus igazságát, a hívek megbecsülésétől övezve.

Böcskei László homíliájának központi gondolata a keresztény ember „szent egyensúlya” volt. Szent Pál szavait idézte: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Emlékeztetett Jézus vallomására is: „Én vagyok a Jópásztor, aki életét adja a juhaiért.” Ezek a szavak olyan belső tartást adnak, amely segít, hogy „ne omoljunk össze a történelem súlya alatt”, „ne szédüljünk meg a világ zajában”, és „ne zárkózzunk be a félelmeink közé”. A keresztény ember „nem idejét múlt létező”, de nem is álmodozó, aki elfordítja el arcát a Föld sebeitől, és nem is pusztán földi ember, aki mindent csak a porból, a haszonból, erőből és pénzből értelmez.

A keresztény ember „felfelé tekint, lábával a földbe gyökerezik, kezével készen áll a szolgálatra”.

Boldog Apor Vilmos ennek az egyensúlynak adta példáját.

Az első gondolat az égre tekintés: „a keresztény élet első titka, hogy felfele nézünk, távlatokat keresünk”. Ez nem menekülés a valóság elől, hanem a Szentlelket hívó, váró és befogadó felnőtt hit. Annak felismerése, hogy „akkor válik igazán lakhatóvá” a föld, „ha felette megnyílik az ég”. Szent Pál nem ígér könnyű életet, de hirdeti, hogy „semmi és senki nem szakíthat el minket Isten szeretetétől”.

Az imádkozó ember „az Egyház ég felé nyitott ablaka”, aki Isten elé viszi „a családokat, a papokat, a világvezetőket, a fiatalokat”, csakúgy mint „az eltévedteket, betegeket, a békére vágyó népeket”.

A második gondolat: „lábbal földbe gyökerezz”. Jézus „belépett a porba, az utakra, az emberek házaiba, könnyeibe, sebeibe”. Jézus a Jópásztor, „ismeri az övéit”, félelmeiket és sebzettségüket. Apor Vilmos püspök is ilyen pásztor volt. Nem egy eszme, nem egy intézmény, nem egy hatalmi forma védelmében adta életét, hanem konkrét emberekért, asszonyokért, akiket meg akartak gyalázni.

A földbe gyökerezett keresztény „észreveszi azt, akinek szüksége van rá”, „lehajol az emberhez”, közösséget épít, és „nem fél kimondani az igazságot, de nem gyűlölettel teszi ezt”. Gyökerei „mélyen Krisztusban vannak”, ezért „meg tud maradni a viharban is”.

A harmadik gondolat: „kezekkel készen a szolgálatra”. „Ahol a hit nem válik szeretetté, ott lassan elsorvad.” A Jópásztor szeretete „cselekvő szeretetté kell hogy átalakuljon”. Apor Vilmos vértanúsága „egész élete következetes beteljesedése”, mert

csak az képes önmagát is odaadni, „aki naponta odaadja idejét, figyelmét, türelmét, imáját”.

A szolgálat sokszor apró cselekedetekben mutatkozik meg: „egy bátorító telefonhívás, látogatás, egy megbocsátás, egy betegnél eltöltött óra, egy szegény megsegítése”. Ezek „észrevétlenül is életet fakaszthatnak”.

Böcskei László a homília végén azt hangsúlyozta, az egyházat sokszor „a láthatatlan kötőanyag” tartja össze: „az imádság és az engesztelés”. Vannak papi hivatások, megtérések és döntések, amelyek mögött „egy nagymama rózsafüzér-imája” vagy „egy közösség kitartó imája” áll. Hálát adott az Apor Vilmos Imaszövetségért, és azért ajánlotta fel saját imádságát, hogy „életünkben megszülessen a szent egyensúly”: szemünk az égre tekintsen, lábunk a földbe gyökerezzen, és kezünk készen álljon a szolgálatra. Zárásként újra az apostol szavait idézte: „Senki és semmi nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban van.”

A szentmise végén a jelenlévők elimádkozták a Boldog Apor Vilmos Imaszövetség fohászát a papi és szerzetesi hivatásokért. Végül a főpásztorok és az asszisztencia a vértanú boldog sírjánál imádkozott: A mártír püspök közbenjárását kérték az egyházmegyéért, XIV. Leó pápáért.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír