Jézus mindig asztalt terít számunkra – A Szent Erzsébet Karitász Központ szeretetvendégségén jártunk

A Szent Erzsébet Karitásznak tíz régiója van, benne 109 karitászcsoport, melyben a munkatársakon túl 1067 önkéntes tag segíti a rászorulók ellátását. Január 18-án szombaton hét régióból érkeztek vendégek a főegyházmegye ebédmeghívására, melyen a karitászközpont munkatársai is részt vettek. Negyven olyan általuk kísért, ismert személyt hívtak meg az ebédre, vagy ahogyan ők nevezik, szeretetvendégségre, akik maguktól nem jelentkeztek volna.

A Szent Imre-termet már előkészítették a vendégek fogadására, az U alakú asztalon szép fehér terítők végig, a terem végében pedig már ki van készítve az étel, melyet az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye finanszírozott. Húsleves, kétféle húsos második fogás és desszert várja a vendégeket.

Marik Gergely, a Szent Erzsébet Karitász igazgatója kérdésünkre elmondta, „már a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson megrendezett szeretetvendégség alkalmán felmerült, hogy jó lenne hagyományt teremteni ebből a találkozási lehetőségből. Arra gondoltunk, január lenne a legalkalmasabb hónap a közös ünneplésre, hiszen decemberben sok adományt osztanak ki a rászorulóknak, akiknek a január a leghosszabb, legnehezebb hónapjuk.

Olyan környezetben szerettük volna megrendezni az ebédet, ahol kényelmesen és jól érezhetik magukat a meghívottak, ahol megtapasztalhatják az otthonosságot és a családiasságot, mely a szeretetvendégség sajátossága.

A mai alkalom kifejezetten nem ételosztás, hanem vendégség, aminek fontos a lelkülete. Bárki is jön, megtiszteljük őt a szép környezettel, finom ebéddel. Mindig elmondjuk, miért tesszük, amit teszünk: hogy Krisztus szeretetét próbáljuk közvetíteni az eszközeinkkel feléjük” – feleli Marik Gergely arra vonatkozóan, hogy mennyire evangelizáló jellegű egy ilyen alkalom.

A Szent József-ház kápolnájában köszöntötte a karitászigazgató a meghívottakat, hangsúlyozva a találkozás és a beszélgetés jelentőségét, melyre az ebéd lehetőséget teremt. Biztatta a jelenlevőket, üljenek olyanok mellé, akiket nem ismernek. Közvetítette Erdő Péter bíboros szavait, aki ugyan személyesen nem tud jelen lenni a hagyományteremtő eseményen, de a reggeli szentmisét azokért ajánlotta fel, akik ma itt együtt ünnepelnek.

A kápolnában Szabó Csaba karitászmunkatárs vezette az éneket: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak…”

„Különleges ez a mai alkalom, hiszen ilyen körülmények között még nem találkoztunk” – kezdte beszédét Szili András, a Szent Erzsébet Karitász lelki igazgatója. – A mai esemény nem templomi, liturgikus, hanem a személyes együttlétről fog szólni. De a találkozás Jézus nélkül nem jöhetett volna létre. A karitász szervezete Jézushoz tartozik, róla próbálunk tanúságot tenni úgy, hogy amit befogadtunk az életünkbe, tovább is adjuk. Ezért a közös asztal – hangsúlyozta.

Jézus leültette a tanítványait az asztalhoz, de mások meghívását is elfogadta, még a vámosokét is, azokét, akikkel nem értett egyet. Az embert látta bennük, akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett

– folytatta. – Nem szívesen ülünk egy asztalhoz azzal, akivel van valami nehézségünk, de azokban az emberekben is meg kell látnunk, hogy tulajdonképpen nem velük, hanem a bűnükkel van bajunk. Ha egy asztalhoz ülök vele, felfedezhetem, hogy a másik is rendelkezik jó tulajdonságokkal – bátorított.

Szili András példaként említette, hogy az általa szervezett ifjúsági programokon is szoktak együtt étkezni. Ekkor is látszik, hogy ha a fiatalok a neheztelések, különbözőségek ellenére az asztalnál beszélgetnek, kiderül az is, ami összeköti őket. A közösségben meg tudják szólítani a másikat, és ők is megszólíthatóvá válnak. A jelenlevőket biztatta, hogy a találkozás fordulatot is hozhat, mert akár segítséget is kérhetnek egymástól.

Jézus nemcsak elfogadta mások meghívását, szeretetét, hanem mindig asztalt terít számunkra

– hangsúlyozta, – mint ahogyan tette a kenyérszaporításoknál; az utolsó vacsoránál, melyet felelevenítünk és megvalósul az oltáron; vagy amikor a feltámadás után meghívta övéit, hogy együtt étkezzenek.

Ez az ebéd is, bár tökéletlen emberek vagyunk, Isten szeretetének és gondviselésének a megnyilvánulása – folytatta. – Sokszor úgy érezzük, csalódunk a Gondviselésben. Ha nem tekintünk Jézusra, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, lemaradunk a vele való találkozás lehetőségéről. Viszont ha bizalommal rátekintünk a nehézségek idején, felfedezhetjük az aktív jelenlétét, jóságát, ami egy másik emberben is megmutatkozhat számunkra.

Ha merünk hinni, bízni a gondviselő Isten jóságában, akkor megláthatjuk a Gondviselés cselekvő erejét.

Ezután a hegyi beszédből olvasta fel azt a szakaszt, mely Isten gondviseléséről szól, és arra biztat, hogy ne aggódjunk élethelyzetünk miatt, mit együnk, igyunk, mibe öltözzünk, mert ha elsősorban Isten országát keressük, ezek mind megadatnak.

A meghívottak ezt követően levonultak a Szent István-terembe, ahol a finom ételekből mindenki kedvére fogyaszthatott. A karitászközpont munkatársai szóba elegyedtek a vendégekkel, akik szívesen osztották meg magukról életük körülményeit, legyenek kisgyerekek, kamaszok, felnőttek vagy idősebbek. Voltak olyanok, akik kilencgyerekes családból származnak, édesanyjuk neveli őket egy terézvárosi lakásban. Mások teljes családdal együtt étkeztek, a legkisebb etetőszékben. A személyzet udvariasan szolgálta ki a gyerekeket is, és repetára való is maradt. Az asztal túlvégén asszonyok fogyasztottak jóízűen a marhahúsos és csirkehúsos fogásból. Egyesek megragadták az alkalmat, hogy Szili Andrással váltsanak néhány szót a hogylétükről, akit többen személyesen is ismernek.

Az ebéd végén Marik Gergely megköszönte, hogy elfogadták a főegyházmegye meghívását, és kérte a meghívottakat, hogy vigyenek haza magukkal egy ajándékcsomagot, mely tartós élelmiszert tartalmaz.

Egészen megható pillanat volt, amikor egy asszony az asztal végén szót kért, felállt, és azt mondta:

Istenem, hálát adunk, hogy még hálát adhatunk. Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott.”

Majd elmondott egy verset Isten gondviselő jóságáról. „Isten áldjon meg és kísérjen bennünket a további nehéz napjainkon, útjainkon. Nagyon köszönjük ezt a vendégszeretetet. Annyira jóleső érzés együtt lenni a társainkkal és mindannyiukkal! – mondta elérzékenyülve, az együttlévők szívét is megindítva.

Az ebéd végén Kertész Emese, az egyik vendég elmondta kérdésünkre, milyen nehézségekkel küzd. Zuglóban él, két éve kérte először az ottani karitász segítségét. Nem jut munkához a cukorbetegsége és az életkora miatt miatt, segélyből él. Pékárut, ételt, ruhát rendszeresen kap, sokan meg is dicsérik, milyen divatosan öltözik. Erre az alkalomra az egyik karitászos munkatárs hívta el. „Az emberek szemében látni az érzést, ami annyira fontos. Megható volt ez az ebéd, szeretetteljes, nehéz is szavakba önteni. Ha ilyen szeretetben élne mindenki, nagyon sok probléma megoldódna a világon. Megnyugvást adott, hogy idegenekkel beszélgetve megtapasztaltuk a bennük élő jót. Békében, udvariasan szólt mindenki egymáshoz, a szívem megmelengette ez a megnyugtató és szép alkalom.”

Kifürkészhetetlenek Isten útjai – fogalmaz Hegyes Krisztina, mikor vele beszélgetek. Ő a másodikos kislányával jött el az ebédre. – A hetedik kerületben nőttem fel, hajléktalanként vagyok elkönyvelve, sátorban laktam három évig, majd hajléktalanszállón. Nem tudtam az első gyerekemet felnevelni, amit nem tudok magamnak megbocsátani. Sok idő elteltével ismerkedtem meg a párommal, és vállaltam a kislányomat. A karitásszal először pelenkaosztáson találkoztam. Kilenc éve tartjuk a kapcsolatot, a kislányom is nagyon szereti őket. Rengeteg játékot kapunk tőlük karácsonykor, és segítenek iskolakezdéskor is. Nem felejtenek ki minket semmiből, kísérik az utunkat. Nekem minden nap egy küzdelem, de nem szabad feladni. Nagyon sokat köszönhetek az Egyháznak. Isten mindig tudja, hol munkálkodik. Nemcsak azért vagyok hálás, amit kapok, hanem a szeretetért is, ami bármilyen adománynál többet ér. Ez az ebéd is kizökkentett a mindennapokból. Jó volt megkérdezni a másik embert, hogy van, mi történik vele mostanában.

A karitász alkalmaira úgy jövök, mintha hazajönnék.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír