Jézus passiója folytatódik itt a földön – Beszélgetés Legeza József görögkatolikus pappal

– Hatgyermekes, görögkatolikus családba született, édesapja ugyancsak pap volt. Az 1956-os forradalom leverése után azonnal kitiltották akkori állomáshelyéről, Hajdúdorogról. Mivel vádolták?

– Hajdúdorog a görögkatolikusok hazai Mekkája. A forradalom kitörése után Mindszenty József bíboros, hercegprímás felfüggesztett néhány prominens békepapot, akik együttműködtek a kommunista hatalommal, így édesapám főnökét, az akkori hajdúdorogi parókust is. Apám balga módon elvállalta a parókia adminisztrátori tisztségét. Elődje azt kérte tőle, hadd misézzen, apukám viszont nem engedte, a felfüggesztés ugyanis ezt nem tette lehetővé. Amikor aztán elbukott a forradalom, természetesen visszakerült a helyére ez az atya, apámnak pedig mennie kellett. Nyíradonyba került káplánnak. Nem járt rosszul, hiszen ahol káplán van, az nem kis hely. Én Sátoraljaújhelyen születtem, de Nyíradonyt tartom a szülőfalumnak. Ha az Isten valamit kivesz a kezünkből, akkor ad helyette mást, csak mi ezt nem értékeljük kellően, mindig azt nézzük, mit vett el tőlünk. Apám jobban járt azzal, hogy elkerült Hajdúdorogról, Nyíradony ugyanis nyugalmasabb hely volt. Később várossá fejlődött.

– Az, hogy papcsaládba született, azt jelentette, hogy egyenes volt az útja a papságig?

– A Jóistennek mindenkivel külön játszmája van. Lehet, hogy az apám példáján keresztül is hívott engem.  A templom árnyékában nőttem fel, és biztos, hogy ez hatott rám. Természetesen megvolt a személyesség is, hiszen a szüleim vallásos szellemben neveltek. Aztán bekövetkezik az ember életében egy fordulat, s onnantól már tudatosan vállalja a hitét, a vallását. De amikor Jézus feltámasztotta a naimi ifjút, akkor sem lett mindenki hívő, nem hitt mindenki a feltámadásban. Ez kegyelem.

– Érettségi után rögtön a szemináriumba jelentkezett?

– Igen. Nagyon jó sorom volt, mert Nyíradonyban erősen vallásos közösség élt. A Kecskeméti Piarista Gimnáziumba jártam, ahol kiváló tanáraim voltak. Nagyon szerettem odajárni, óriási élményt jelentett egy faluból a városba kerülni.

– 1981-ben szentelték pappá. Szolgálatának első szakasza a Kádár-korszak végére esett, a második pedig több mint harminc éve tart. Hogyan jellemezné ezt a két időszakot vallási és társadalmi szempontból?

– Papi szolgálatomat Nyíregyházán kezdtem káplánként, a püspöki templomban. Szűkre szabott keretek között éltünk, de a szocializmus eresztékei akkor már kezdtek meggyengülni. A plébániaközösség már kirándulásokat is szervezett, igaz, ha Budapestre vagy Nagymarosra mentünk, nem együtt, hanem külön-külön utaztunk. Négy év után Budára kerültem, ahol tizenhét évig voltam káplán. Budáról 2002-ben helyeztek el, azóta szolgálok Újpesten, Sashalmon és Rákospalotán. A kérdésére visszatérve: a szocializmus utolsó tíz évében már szabadabban élhettünk. Figyeltek, de már nem üldöztek bennünket. A rendszerváltozás utáni időszakról elmondhatom: ha vágyunk valamire, az a vágy jobban betölti a szívünket, mint a megvalósulás. Mindig egy kicsit más valósul meg, mint amit remélünk. Vágyódunk valami után, elképzeljük, hogy milyen örömeink lesznek, és akkor más örömöket ad az Isten. Pilinszky azt mondja: ha valaki vágyakozik a havazásra, az a vágyakozás már fölér egy kiadós havazással. Mi is vágytunk a szabadságra, de kicsit szebbnek láttuk, amíg nem valósult meg, mert sok szép álommal felruháztuk. S amikor kirepültünk a kalitkából, volt, ami másképpen alakult, mint ahogyan elképzeltük.

– Ma miben látja a Krisztus-hívők feladatát?

– Tanúságtevőknek kell lennünk. Soha nem volt könnyű kereszténynek lenni, ha valaki komolyan vette a hitét, és megpróbált aszerint élni. Nincs mese, szentté kell válnunk.

– Ha ez olyan könnyű lenne…

– Nagyon nehéz, mert két énünk van, s ezek küzdenek egymással, ahogyan Szent Pál is írta: tudom a jót, és mindig a rosszat teszem. Isten azonban nem azt nézi, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy milyenek szeretnénk lenni. Ez nagyon jó. Egy görögkatolikus imádság szerint: „Ha valódi bűnbánatra nem jutottunk, szándékunkat bűnbánat gyanánt fogadd el.” Sokszor nem sikerül eljutnunk arra a szintre, ahová szeretnénk, vágyakozunk, de mindig kevesebbek vagyunk annál, mint amik lenni akarunk.  Ám Isten a szívünk szándékát nézi. Nála nem az eredményeink számítanak, hanem a küzdelmeink.

– A Görögkatolikus Szemlében hosszú évek óta rendszeresen közöl recenziókat, miniesszéket, melyekben rámutat, hogy egy-egy irodalmi mű miként kapcsolódik Istenhez, a Bibliához. Említette, hogy mindig két én küzd bennünk. Erről eszembe jut Dosztojevszkij regénye, A Karamazov testvérek, amelyben a démonaival harcoló, de jóra vágyó legidősebb fiú, Dmitrij azt mondja: Isten és az ördög küzd értünk, s e harc terepe az emberi lélek. Mitől függ, hogy végül ki lesz a győztes? Isten kegyelmétől? Vagy rajtunk is múlik ez?

– A kegyelem nagyon fontos. De ne feledjük, Isten úgy is megteremthette volna a világot és benne az embert, hogy eleve a mennyországba helyezi, és semmit sem kell tennie ezért. Ám ha így lenne, akkor nem élveznénk a mennyek országának gyümölcseit. Így is érdemtelenül jutunk a mennybe, de azért jó érzés, hogy egy hajszálnyit tettünk érte, és nem lesütött szemmel lépünk be az öröklét kapuján.

– Ha minden erőfeszítés nélkül, könnyen jutnánk a mennyországba, annak nem igazán lenne értéke?

– Semmilyen értéke nem lenne. A könyveim közül is azokat értékelem a legtöbbre, amelyeket nem tudtam rögtön megvenni, mert kevés volt a pénzem. Eldugdostam ezeket a köteteket az antikváriumokban, nehogy másvalaki elvigye őket, és mindennap megnéztem, megvannak-e még. Ez így ment egészen addig, míg össze nem gyűjtöttem a szükséges összeget.

– Vannak kedvenc írói, költői?

– Elsősorban az oroszok, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov.

– Csehovot az irodalomtörténészek általában ateistának tartják, de szerintem több művében – például a Ványa bácsiban – kimutatható a keresztény hit… 

– Csehov azokat az embereket képviselte, akik küzdenek a hitükért. Nagyon sokan vagyunk ilyenek. Egyikünknek a hite sem megdönthetetlen, nem a kétszerkettő bizonyossága, hanem folyamatos küzdelem. Csehov művei elsősorban az istenkeresőkhöz szólnak.

– És Dosztojevszkij, Tolsztoj?

– Tolsztoj azt írja le, hogy milyen a világ. Ő inkább analitikus, halad előre, mindent sorra vesz szépen, egymás után. Dosztojevszkij pedig a benne lévő világot mutatja be, azt, hogy miként hat rá a világ. A bűn mélységeiről nála jobban talán senki sem tudott elmélkedni, nem véletlen, hogy ő volt Pilinszky kedvence. Természetesen ott van a műveiben a kegyelem is; igazán csak a bűnös ismeri meg a kegyelmet.  „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni…” – idézte József Attila is a jól ismert népdalt. Jézus soha nem vétkezett, bűn nélkül való volt, mégis megtapasztalta az Istentől való elhagyatottságot, és a kereszten felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” De tudjuk, hogy a mennyei Atya nem hagyta el, s ez számunkra is reményt jelent.

– A kegyelem értékét tehát csak az ismeri meg igazán, aki bűnös. Mint a jobb lator a kereszten?

– Igen. A jobb lator túllát azon, amit a testi szem látni képes. Megkapta annak a kegyelmét, hogy megláthatta a mellette lévő haldoklóban azt, akinek van egy országa. Bekéredzkedett oda, lehetőséget kapott a bűnbánatra, és élt is ezzel. De nem úgy került be a mennyországba, hogy borítsunk fátylat a múltadra, hanem tett érte valamit, egy hajszálnyit: fölsóhajtott, hogy emlékezzél meg rólam, Uram, az országodban. És ennyi elég volt.

– Mivel magyarázza, hogy a világban olyan sokan vannak, akik elutasítják Krisztust és a keresztény tanítást?

– Kicsit úgy vagyunk, mint az a gyerek, aki karácsonykor megkapja az ajándékot, örül, játszik vele, és nem is gondol arra, kitől van mindez. Sokan élnek hitetlenül, de senki nem hal meg így. Mindenki a saját halálával hal meg. Van halál előtti, alatti és utáni pillanat. Csak nekünk ez összesűrűsödik. Felkeresem a kórházban a betegeket, viszem a kis portékámat, mondom, hogy görögkatolikus pap vagyok, ki akar gyónni, áldozni. Többnyire szeretettel fogadnak, de előfordul, hogy elutasítanak. Egy alkalommal odamentem egy ilyen beteghez, már haldoklott. Keresztet rajzoltam a homlokára, és azt mondtam neki, ha örül, hogy itt vagyok, pislogjon egyet. Megtette. Nem tudjuk, hányan üdvözülnek. Jézus nem beszélt erről. Mert ha azt mondta volna, rengetegen, akkor sokan úgy gondolnák, talán a sokba én is beleférek, kár fáradozni.  Ha pedig kevesen, akkor meg minek fáradjak, úgysem leszek köztük. Jézus azt mondta, ez Isten dolga. De én azt hiszem, ha Isten az egyszülött Fiát sem kímélte a mi üdvösségünkért, akit pedig jobban szeretett önmagánál, ha feláldozta őt értünk, akkor ennek biztosan meglesz a hatása, csak még nem látjuk. Akik kívül állnak az Egyházon, de jót cselekszenek, valamiképpen azok is hozzánk tartoznak.

– Néhány évvel ezelőtt kétszer is daganatos betegséggel küzdött, de mindkét alkalommal meggyógyult. Mennyiben lett azóta más ember és pap?

– Sok mindent odaadnék az életemből, de ezeket a szenvedéseket nem. Kicsit szerényebb lettem azóta, és arra is ráébredtem, hogy vigyáznunk kell, mert az élet nem hosszú. Ha az ember keze sebes, lehet, hogy nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mintha semmi baja nem volna, de az biztos, hogy nem fog törni-zúzni, hanem óvatosan nyúl mindenhez. Ha fáj a lába, nem fog futóversenyt nyerni, de biztosan nem rugdos meg másokat. Másmilyen lenne a világ, ha mindenki a sebes kéz tapintatával, a fájós láb óvatosságával közelítene a másik emberhez. A sebek, a fájdalmak érzékennyé tesznek, igazából gyógyítanak bennünket. De nagyon jó, hogy életben maradtam. Nem baj, ha bántanak, a lényeg, hogy élek.

– A feleségemet három évvel ezelőtt, szenteste napjának hajnalán magához szólította az Úr. Mivel közvetlen közelről kísértem végig hosszú szenvedését, azóta minden szenvedőben őt látom.

– Ugyanígy van ezzel Isten is. Mióta a Fia emberré lett, közelebb kerültünk hozzá, mert minden emberben a megtestesült Fiát látja, akit szeretett, szeret. Kicsit olyan ez, mint amikor külföldön járunk, és meglátunk egy magyar rendszámú autót. Nem tudunk nem szeretettel gondolni rá. Megnyugtató számunkra, hogy az Atyaisten – aki egyébként is a végtelen szeretet – nem idegenként tekint ránk. A Fiú által benne van a Szentháromságban az emberi természetünk is.

– Az idei már a harmadik rendkívüli nagyböjt volt. Az előző két évben a világjárvány árnyékolta be a húsvétra való lelki felkészülésünket, idén pedig az orosz–ukrán háború pusztításai itt, a közelünkben.

– A kisembereknek semmi közük a vérontáshoz, s megint ők szenvednek. Az ördög működik. Képes arra, hogy átvegye az uralmat, és befolyásoljon bennünket.

– A pusztítás, az öldöklés mellett ugyanakkor ott van a szolidaritás, a segítőkészség is.

– Egy biztos: megmutattuk a világnak, hogy nem vagyunk idegengyűlölők. Akiknek szükségük van rá, azoknak segítünk. Az öldöklésre nemet mondunk, de a szükségben segítünk. Megint bebizonyosodott, milyen sokan vannak a jó emberek. Nagyon fontos, hogy az otthonukat, mindenüket elveszítő menekültek érezzék, nincsenek egyedül. Bár a szenvedésüket nem tudjuk megszüntetni, de együttérzünk velük. Jézus is együtt szenvedett velünk. Ha ránézünk a keresztre, magunkat látjuk.

– A mai globalizált, felfordult világban, a sokáig a béke földrészének gondolt Európában, ahol most pusztító háború dúl, mit jelent a húsvét ünnepe? Mit jelent a világtörténelem legnagyobb eseménye, az, hogy Jézus Krisztus a kereszthalálával megváltott bennünket, és feltámadásával legyőzte a halált?

– Azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül. Jézus együtt szenved velünk, s neki jobban fáj a földi szenvedés, mint nekünk. Valahol olvastam, hogy amikor a koncentrációs táborból egyszer megszökött egy rab, elrettentésül a láger két legfiatalabb lakóját, egy nyolc- és egy kétéves gyereket felakasztottak a foglyok szeme láttára. A nagyobbacska hamar meghalt, a kicsi a súlya miatt még sokáig küszködött. A rettenet láttán többen azt kérdezték: hol van most Isten? Ott szenved, mutatott egy rab – talán pap – a kétéves gyermekre. Jézus passiójának nincs vége, folytatódik itt a földön. De reményt ad nekünk, hogy nagypéntek után mindig húsvétvasárnap következik. És szép ez a görögkatolikus imádság: „Köszönjük, hogy a szenvedésben is megmutatod irgalmadat, mert nem aszerint büntetsz, ahogyan megérdemelnénk, hanem ebben is látjuk a te jóságodat.” 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.