Jézusi szabadság

„Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt és a prófétákat. Nem eltörölni jöttem, hanem beteljesíteni” – kezdi beszédét Jézus a mai evangéliumban. Szavai („Ne gondoljátok”) azt sejtetik, hogy az Úr is találkozott azzal az elvárással, amely bennünk is mozoghat. Néha azt kívánjuk, bárcsak rövidebbre fogalmazta volna Jézus ezt a mondatot, az első három szó nélkül, és jövetele céljaként inkább a törvény megszüntetését jelölte volna meg. Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk – gondoljuk –, a felesleges megkötöttségektől szabadon…

Valóban, néha szeretnénk megszabadulni egy olyan törvénytől, amelyet csak teljesítendő parancsok összességeként látunk. Egy olyan törvénytől, amely kötelezettségek nehézkes viseléséből, kényszeredett teljesítéséből, és egyúttal folyamatos méricskélésből áll, amelynek fő kérdései nagyjából így hangoznak: „Meddig mehetek el?”; „Mi az, amit muszáj megtennem?”; „Mi a minimumkövetelmény?” Sokszor az Egyházat is úgy látjuk, mint kellemetlen morális parancsok szigorú őrét, amelyekkel megtiltja mindazt, ami kicsit jó lenne az életben. S Istenre is tekintünk így: mint aki törvényével korlátoz, és elveszi a szabadságunkat. Egy ilyen Istentől pedig jobb távol maradni… 

Ha mindez igaz rám, akkor ez azt jelenti, hogy nem ott vagyok, ahová Jézus vezetni szeretne: a szív belső tisztaságára és szabadságára. Ha valóban szabad vagyok, a törvény nem külső kényszer számomra. A tiszta szív számára Isten törvénye nem külső teher, hanem belső ösztönzés. 

A törvény, a parancsolatok igazi távlatait, belső valóságát kívánja Jézus megmutatni: ez a törvény igazi beteljesítése.

Nem külsődleges parancsteljesítés, hanem eljutás a törvény lényegére, a tökéletes isten- és emberszeretetre, a szív szabadságára és tisztaságára.

Aki szeret, annak nem külsődleges kötelezettség Isten parancsa, hiszen belső megfelelésben van vele. Az evangéliumi ember nem kényszerből, hanem szívből tartja meg a törvényt, hiszen aki Istent valóban szereti, az szabadon azt akarja, amit Isten maga – nem is képes mást akarni.

Jézus tehát a hegyi beszédben a szív és az értelem radikális megtérésére hív, belső átalakulásra, s ugyanakkor istenképünk átalakítására is. Nem csak a törvény hallatlanul igényes távlataira invitálja az embert, a szív szabadságára és tisztaságára, hanem saját magát is feltárja, mint aki nagyobb, mint Mózes („Hallottátok a parancsot” […] „én pedig azt mondom nektek”). Új törvényhozó ő, aki magának Istennek a tekintélyével tanít. Az Atyát pedig úgy nyilatkoztatja ki, mint aki isteni igényességgel olyat vár az embertől, amire saját erőből nem tud eljutni. Ehhez adja segítségét, átalakító kegyelmét:

az ember Isten barátja lesz, az ő kedveltje, akinek Isten a szívébe írja parancsait.

Szerző: Deák Hedvig OP

Magyar Kurír