Akiknek a NaPro-módszer segített – Exkluzív interjú a Záhonyi házaspárral

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ő Isten ajándéka, mondja a Záhonyi házaspár, Kata és Lajos gyermekükről, Simonról. Kisfiuk születése előtt sok éven át vártak a gyermekáldásra, keresték a probléma okát. Majd megismerték a NaPro Technológia természetes meddőségkezelő módszert, és a kezelések után megtörtént a „csoda”. Simi most kétéves, érdeklődve fogad minket az ajtóban, amikor megérkezünk az Újpesten élő családhoz. Rövid ismerkedés és némi megilletődés után már mutatja is a játékait, kommentálja az eseményeket. Később az édesapa nővére, Bogi a játszótérre viszi a kicsit, hogy a házaspár elmondhassa nekünk fájdalmakkal és bizakodással teli történetét.

– A felesége azt mondta nekem, hogy amióta megtörtént a csoda, és kilenc évi várakozás után gyermekük született, missziónak tekintik a NaPro-módszer melletti kiállást, továbbítják a gyermekre vágyó házaspároknak a jó hírt, hogy megéri kitartani.

Záhonyi Lajos: Ez a misszió ugyanakkor egy természetes indíttatásból is fakad. Amikor ajándékot kapunk, jó megosztani másokkal az örömöt és a hálát, amit érzünk. Isten gyermeket adott nekünk, és szeretnénk vállalni – a sok nehézséggel is járó – történetünket, ami nagyon szépségesre kerekedett. Fontos része ennek a NaPro-módszer, amely Amerikában már harminc éve működik, Lengyelországban és Szlovákiában is elérhető már, nálunk, Magyarországon viszont egyelőre alig ismert. Szeretnénk, ha tudomást szereznének erről a lehetőségről a gyermekre vágyó párok.

Záhonyi Kata: Kilenc évig vártunk, hogy megkapjuk ezt az ajándékot Istentől. Nagyon hosszú idő ez, és közben számos sorstársunkkal találkoztunk. Bekapcsolódtunk a fővárosban, a Margit körúti ferences plébánián működő Gyermekre vágyók imaközösségébe is. Láthattuk, milyen sokan érintettek.

– Mindig is vallásos közegben éltek?

Lajos: Vallásos családban nőttem fel, de felnőtt fejjel megértettem, hogy különbség van a vallásosság és a hit között. Ma már sokkal inkább hívőnek tartom magam. Vallásos hívőnek. (Elmosolyodik)

Kata: Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a családom látens keresztény. Felnőtt fejjel keresztelkedtem meg. Megtért hívő ember vagyok, s ez rendkívül sokat jelentett számomra azon az úton, amit végigjártunk. Egyébként a házasságkötésünk előtt egy évvel kereszteltek meg.

– Mikor kötöttek házasságot?

Lajos: 2006. szeptember 30-án.

Kata: És 2005. szeptember 18-án keresztelkedtem meg.

Lajos: Egy munkahelyen dolgoztunk, másfél évi udvarlás után kértem meg Kata kezét. A házasságkötésünk után alakítottuk ki a közös életünket, előtte nem éltünk együtt. A kezdeti évek remekül teltek. Volt időnk egymásra, s a munkánkat is szeretjük. Kata jogász, én egy informatikai cégnél dolgozom, s mindkettőnknek van egy erős „civil élete” is. Régóta vezetem Újpesten a helyi cserkészcsapatot, tagja voltam a budapesti műszaki egyetemen létrejött hitkereső Quo vadis? közösségnek is. Máskülönben Újpesten nőttem fel, a kertvárosi plébániához tartozunk jelenleg is.

Kata: Én Székesfehérvárról kerültem Budapestre, itt jártam egyetemre, s utána itt kezdtem el dolgozni. 1999 óta részt veszek a Teljes Élet Szociális Alapítvány munkájában. Fogyatékkal élő gyerekeket, fiatalokat nyaraltatunk önkéntes – többnyire fiatal – segítőkkel a Fejér megyei Söréden. Jelenleg kuratóriumi tag is vagyok az alapítványnál, korábban tábort is vezettem, idén újra segítőként voltam jelen. Mióta Simi megszületett, azóta őt is viszem magammal. Nagyon jól éreztük magunkat a táborban. Az életemnek fontos részei a sörédi barátok.

– Lajos említette, hogy a házasságuk kezdetén örömben, gondtalanul teltek az évek – igaz, gyermektelenül.

Lajos: Az első három évben fel sem merült, hogy a gyermektelenség probléma lenne. Egyébként zárójelben megjegyzem, hogy bibliai alapon igaz, és vallom is: a házasságnak nem elsődlegesen a gyermek a célja, hanem egymás elvezetése az üdvösségre. Nos, ifjú házasok lévén elröppent az idő, a gyermek nem érkezett meg, de ez nem zavart minket.

Kata: Inkább a „Mikor szeretnétek kisbabát?” típusú kérdésfeltevéseket éltük meg zavarónak. Három év után azonban már úgy voltunk vele, hogy tényleg jó lenne, ha mi is megkapnánk a gyermekáldást. Ekkor döntöttünk úgy, hogy orvosilag utánajárunk, van-e ennek valami egészségügyi akadálya. Egy rutin nőgyógyászati vizsgálattal kezdtük, majd folytattuk a probléma keresését – még öt éven át.

Lajos: Ellenvetés nélkül álltam elébe a vizsgálatoknak. Az a típus vagyok, aki a megoldást keresi, ha valami probléma merül fel. Végig nyitottan fogadtam az eseményeket, egészségügyi és lelki szempontból is.

Kata: Egészen egyszerűen ki akartuk deríteni, van-e valami egészségügyi oka annak, hogy nem lehet gyermekünk. S ha van, lehet-e gyógyítani. Mert egészségesen akartuk fogadni a gyermeket, ha lehet. Több meddőségi központot is felkerestünk, ahol tájékoztattak bennünket az egészségügyi okokról. Főképp az én hormonális problémáimról, melyeket később a NaPro is megerősített. De lényegében nem találtunk olyan helyet, ahol a gond valódi okát tárták volna fel és meggyógyítottak volna. Mindenhol a mesterséges eljárások (inszemináció, lombikprogram) felé tereltek minket, mi azonban nem akartunk ezen az úton járni.

– Eleve kizárták ezeket a módszereket?

Kata: Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem fordult meg a fejünkben ez a lehetőség. Sokat vívódtunk, imádkoztunk, hogy világossá váljon, mi az utunk. Végül találtunk egy olyan orvost, aki elfogadta az álláspontunkat, megértette, hogy nem szeretnénk a mesterséges beavatkozás útjára lépni. Hormonkezelést és inszeminációt javasolt. Ezen aztán hetekig tipródtunk. Éppen akkor kezdődött a nyár, mindenféle programok, főleg a táborok vártak ránk. Úgy döntöttünk, megvárjuk az őszt és belevágunk, ám ekkor egyszer csak kaptam egy e-mailt a választott intézettől: „Kedves páciensünk! Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy az intézetünk a mai nappal megszűnt…” Egyértelművé vált számunkra, hogy ez jel: nem ez a mi utunk.

Lajos: Kétségek között őrlődtünk ebben az időszakban, és fel-felbukkantak újabb lehetőségek is. Úgy gondolom, az volt a mi nagy hitbeli erősségünk, hogy felismertük a jeleket, az Úr feleletét a „merre tovább” kérdésére. Ahogy az említett e-mail esetében is történt. 

– Házasságuk nagy próbatétele lehetett ez.

Kata: Nagyon összekovácsolódtunk a nyolc év alatt, s egyúttal be is zárult a kapcsolatunk. A sok orvoshoz járás, a tortúrák olyan fájdalmakat hoztak elő bennünk, amelyek nem engedték, hogy másoknak is beszéljünk minderről. Még a családunknak sem. Egyszerűen nem tudtunk megnyílni. Aztán elérkezett az idő, körülbelül az ötödik év után, amikor az emberek már nem is kérdeztek minket arról, hogy mikor lesz gyermekünk. A kívülállók nem tudtak mit kezdeni velünk. A családosok sem, az idősebbek sem, a fiatalabbak sem. A Gyermekre vágyók imaközösségében találtunk sorstársakra. 

Lajos: Utólag már látjuk, hogy azok a párok, amelyek hasonló cipőben járnak, végig ugyanazokat az érzéseket élik át, mint amelyekben nekünk is részünk volt.

Kata: Most már tudom, hogyan közeledjek a sorstársaimhoz, mi az, amivel támogathatom őket, és mi segíthet nekik abban, hogy kitartsanak. Folyamatosan imádkozunk értük, ismerve és ismeretlenül.

Lajos: Minden ötödik párt érinti a meddőség problémája. Megdöbbentőek az orvosi statisztikák. A barátaink körében is rendre azt halljuk a hosszabb ideje házas emberektől: „Sajnos még nincs gyerekünk.”

– Az elmúlt kilenc évben volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtak az örökbefogadáson?

Lajos: Különböző időpontokban érkezett el hozzánk ez a választás. Kétségbeesés és bizakodás hullámzásában éltünk. Időnként én voltam az erősebb, máskor Kata. Akkortól fogva, hogy felsejlett a lehetősége annak, hogy soha nem lesz vér szerinti gyermekünk, én az örökbefogadás pártján álltam. Ugyanakkor meg kell érteni, hogy ez az út nem mindenki számára járható. Amikor elérkezett az a pont, hogy mindketten úgy éreztük, talán felajánlhatjuk a Jóistennek és ezzel elengedhetjük a vér szerinti gyermekre vágyást, akkor beadtuk az örökbefogadási kérelmet. 

Kata: Ez nekem volt nehezebb. Bennem ugyanis soha nem merült fel az a kérdés, hogy miért nincs gyerekünk. Ha végiggondolom, igazából a következő út vezetett a hitem mélysége felé: kitartottam amellett, hogy a Jóisten tudja, mikor jön el a megfelelő idő, hiszen az ő akarata a gyermek. S most eszembe jut határtalan szeretete, és a nyolcévi várakozás is… (Sír, majd erőt vesz magán.) Amikor megismerkedtünk a NaProval, nagy remény ébredt bennem: bizakodás, hogy van orvosi megoldás. 

– Honnan hallottak a NaPro-módszerről?

Kata: A keresztapám, a lelki vezetőnk, Tornyai Gábor atya szólt, hogy Pécsen erről tartanak előadást papok számára. Megpróbáltunk utánanézni a módszernek az interneten. Ez egyébként éppen egy időben történt azzal, hogy megérkezett az a bizonyos e-mail az intézettől,  annak megszűnéséről. 

Lajos: A neten rátaláltuk a hazai oktatóra, Schaffler Orsira, és nem sokkal később elkezdtük a programot. Elsőként a Creighton-módszert sajátítottuk el. Ezáltal az életünk részévé vált a NaPro.

Kata: Ez erőt adott. Sokkal komplexebb, célirányosabb volt, mint azok a módszerek, amelyekkel korábban találkoztunk. Minden nő ciklusa más, ezért egyedi módon kell kezelni, s ebben segít a Creighton-féle táblázat vezetése, amely alapján az orvos választ ad a problémára. Ezt el kellett sajátítanunk az orvosválasztás előtt. Tudtuk, hogy akár két-három évig is eltarthat a NaPro-módszer folyamata, de biztosan nem húzódhat határtalan ideig. Van ugyanis egy olyan pont, amelyen túl már nem tudnak segíteni, csak imával. Egyébként Orsi is és a szlovák orvosunk is mindvégig imádkozott értünk, és ez fantasztikus érzés volt. 

Két év telt el.  A NaPro-kezelések vége felé jártunk már, s még nem látszott eredmény. Akkor nyáron eldöntöttem, hogy megpróbáljuk az örökbefogadást. 2014 őszén el is kezdtünk járni az ehhez szükséges tanfolyamra. Bevallom, nagyon élveztem.

Lajos: Sok fontos információt adott, és lelkileg is feltöltött minket.

Kata: Feléledt bennünk a remény. Ahogy a férjem szokta mondani: vagy így, vagy úgy, de lesz gyerekünk. Vártuk a határozatot, amely december 22-én meg is érkezett. Örökbefogadó szülők lettünk. Igaz, hogy ötezer-valahányadikak a sorban, de ez nem számított. Szép reményekkel telt a karácsony. Éppen benne voltunk egy NaPro-s kezelésben, s közben megbetegedtem, gyomorfertőzést kaptam. A ciklusom is rendezetlenebbé vált. Szilveszterkor elmentünk egy fürdőbe, ahol aztán „sikerült” megfáznom, hörghurutom lett, és nem jött meg a menstruációm. 

E-mailben újévi jókívánságot küldtem Orsinak, a Creighton-oktatónknak, bővebben írtam neki magunkról, és azt is megemlítettem, hogy késik a vérzésem. Ekkor Orsi felhívott Angliából: olyan nincs, hogy késik. Csinálnék-e egy várandóssági tesztet? Azt sem tudtam, hogy van-e otthon teszt.

Lajos: Én azért mindig vettem. Volt otthon.

Kata: A teszt pozitív lett. Először Orsit hívtam, aki megerősített abban, hogy az eredmény nem valamiféle hibából adódik. Azután felhívtam a férjemet, kértem, siessen haza – és akkor megkezdődött a csoda. Egyszer, még évekkel azelőtt olvastam a Szentírást, és megakadt a szemem a Simon néven, amelynek jelentése (Isten által) meghallgattatott. Akkor mondtam is a férjemnek, hogy ha egyszer kisfiunk születik, Simon legyen a neve, jeleként annak, hogy minket is meghallgatott a Jóisten.

Lajos: Kata felhívott a munkahelyemen, és elmondta, hogy megtörtént a csoda. Ránéztem a  naptárra, és láttam, hogy aznap épp Simon napja van. Mi már akkor tudtuk, hogy kisfiú érkezik.

– Mindig ilyen biztos az isteni jelek értelmezésében?

Lajos: Azért nekem is voltak hullámvölgyeim, de nagy erőt adott az Istenbe vetett bizalmam, bizalmunk. Utólag már látom, hogy semmi sem volt véletlen, a történetünk nagy kerek egésszé állt össze, s ebben mindenkinek és mindennek megvolt a szerepe.

Kata: Isteni kegyelem, hogy a Szentlélek szinte beleégett a szívünkbe, és a döntéshelyzetekben rávezetett, merre menjünk. Nagyon sokat jelentett számomra az is, hogy egy mozgássérült barátom, Gyüszü Gábor mindennap rózsafüzért imádkozott értünk, Mátraverebély-Szentkúton Kosinszki Ági is az imáiba foglalt minket, s ugyanígy több barátunk és ismerősünk is.

– Hogyan élték meg ezek után a kilenc hónapot?

Lajos: Nagyon nyugodt időszak volt. Kata majdnem végig dolgozott.

Kata: S a várandósságom végén Simi természetes szülés útján érkezett a világra. Kilencedik hó kilencedikén – ekkorra volt kiírva.

– Apás szülés volt?

Lajos: Bevállalós vagyok, ennek ellenére tartottam az egésztől. Aztán mégis bementem. Ez volt életem legszebb élménye. S még egy fontos dolog. A szülés után egy rövid ideig még nem lehetett Katára helyezni a babát, ezért én tarthattam a karomban abban a nagyon fontos pillanatban. Kimentem vele a váróba, Simivel, a gyermekemmel, folyamatosan egymás szemébe néztünk (elérzékenyül, már sírva mondja), és énekeltem neki…

Kata: A gyermekre vágyóknak el szoktuk mondani, hogy sokáig mi sem tudtuk, lesz-e valaha is gyermekünk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy a Jóisten tudja, mi a mi utunk, és meg kell tanulnunk bízni benne. A hívő ember talán legnagyobb feladata, hogy el tudja fogadni a számára kijelölt utat.

(A NaPro Technológia módszerének magyarországi képviselői várják olyan orvosok jelentkezését, akik szívesen elsajátítanák ezt a meddőségkezelő eljárást. Részletes tudnivalók a csaladtervezo.hu weboldalon olvashatók.)

Fotó: Lambert Attila

Körössy László

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. szeptember 24-i számában jelent meg.