Jó, hogy van purgatórium – Beszélgetés Válóczy Józseffel

– Mindenszentek ünnepén, illetve halottak napján minden évben fölerősödik bennünk a már eltávozottak emléke. Lelkipásztorként hogyan éli meg ezeket a napokat?

– Halálesetek és temetések az év minden időszakában történnek. Nem tapasztaltam azt, hogy ilyenkor, mindenszentek ünnepén és halottak napján gyakrabban fordulnának a hívők a lelkipásztorhoz. A temetések alkalmával is viszonylag ritkán fordul elő, hogy személyes beszélgetések formájában közvetlenül találkozom a gyászolókkal. A saját történetem alapján – elkísértem a szüleimet a földi útjuk végén –

lehetségesnek tartom, hogy az embernek jólesik, ha nem tolakodóan, de mégis megkérdezik tőle, hogyan élte meg a halálesetet, mit jelent számára a szeretett személy elvesztése.

Mivel nálunk itt, az angyalföldi Szent Mihály-templomban legtöbbször az iroda végzi a temetési előkészületeket, általában csak a temetésen találkozom a családdal. Előfordul, hogy megküldik a nekrológot, amivel gyakran szenvedek. Szerencsésebb volna, ha ezt olyasvalaki olvasná fel, aki személyesen ismerte az elhunytat, kívülállóként én rosszul érzem magam, amikor beceneveket, méltatásokat kell felolvasnom. Ha már szóba került a temetés: fájlalom, hogy a temetési szertartásunk szövege nem igazán megfelelő.

– Mire gondol?

– A temetésen részt vevők nagyobbik része általában nem kötődik igazán az Egyházhoz. Őket talán valami más módon volna érdemes megszólítani, miközben persze lehet, hogy közülük többen igénylik: olyan nyelven szóljanak hozzájuk, amely a szakralitást közvetíti. Ezt elfogadom, de egyébként nem bánnám, ha másképpen lenne. Még valamikor kezdő káplánként írtam egy imádságszöveget, amit beleszövök a temetési beszédembe. Ezt alakítgattam az évek során. Ha olyan embert temetek, akit jól ismertem, akkor természetesen beleviszem a megemlékezésbe a személyességet is, de a sztorizást nem szeretem. A személyes vonatkozásokat pedig próbálom elrejteni, hogy csak az értse őket, aki ismerte az elhunytat.

– Milyen legyen az emlékezés?

– Az imádságszövegemben igyekszem olyan gondolatokat, kérdéseket megfogalmazni, amelyekről feltételezem, hogy foglalkoztatják a gyászolókat, így átérzik az elhangzottakat. Mindig benne van a szövegben, hogy ilyenkor még egy hívő embernek is nehéz lehet megtalálnia a hit, a remény szavait. Ne takargassuk, ne titkoljuk ezt, hanem vállaljuk fel. Nem katekézisszerűen, nem didaktikus módon szeretném beleszőni az imádságba a feltámadásba vetett hitet.

Előfordul, hogy észrevétlenül merítek egy-egy gondolatot Pilinszkytől, például azt, hogy Jézust néha könnyebb felismerni a szenvedésben, mint a halál feletti győzedelmeskedésében, a feltámadásban.

A feltámadt Krisztust nem könnyen ismerték fel a tanítványai, talán azért, mert ennek a győzelemnek rejtettek a jelei. Akiknek a csöndes szenvedés jellemezte az utolsó időszakát, azok életére visszatekintve sokak számára fontos lehet a felfedezés: a kereszt nem kioltja az életet, hanem együtt lehet vele élni, hatalmasabb lehet, mint a hiúságunk vagy a kétségbeesésünk. Lehetséges a türelemmel viselt szenvedés.

– Van a szenvedésnek olyan foka, amit lehetetlen türelemmel viselnünk, akkor is, ha nagyon mély a hitünk?

– Ódzkodom attól, hogy kliséket használjak a szenvedés elviselésével kapcsolatban. Láttam sorsokat, és előfordult, hogy a búcsúztatóban a személyes ismeretség okán meg is fogalmaztam, hogy az elhunyt a végén becsülettel, de türelmetlenül viselte a szenvedést. Ezt nem kell megszépíteni.

Nem gondolom, hogy ez lenne a hit mércéje, és nem terhelném rá egy szenvedőre: tarts ki, mert Jézus sokkal jobban szenvedett! A szenvedés fáj.

Amikor valakinek fáj a foga, a fogorvos nem várja el tőle, hogy azt mondja: egyébként rengeteg szépség van az életben. Sokfélék vagyunk. Hogy ki miként éli meg a szenvedést, összefügg azzal, hogy amíg egészséges volt, hogyan birkózott meg a kihívásokkal. Ha valaki egész életében szorongott a váratlan helyzetektől és félt a kihívásoktól, irreális azt várni tőle, hogy élete nagy szenvedésében hőssé váljon. Nem mondom, hogy ez lehetetlen, de nem szabad elvárni tőle. Ezzel szemben, aki úgy állt hozzá életében a nehézségekhez, mint újabb és újabb megoldandó feladatokhoz, az talán a szenvedéseket is könnyebben viseli.

– A sokat szenvedett emberben óhatatlanul felvetődik a halál gondolata. Mi, keresztények hiszünk, vagy legalábbis hinnünk kellene az örök életben. Mégis riaszt, félelemmel és szomorúsággal tölt el bennünket a halál. Jézus is sírt, amikor értesült barátja, Lázár haláláról, pedig tudta, hogy rövid időn belül feltámasztja.

– Ez az evangéliumi rész arról is szól, hogy Jézusnak fontos volt a barátság. Nekem is az. És nagyon lényeges számomra Jézus valóságos ember volta is.

Óvakodnék attól, hogy rövidre zárjuk az evangéliumi történeteket azzal: Jézusnak isteni tudása van.

Természetesen tudta, hogy második isteni személyként történhetnek általa csodák. Az is lehet, hogy Lázár halálakor Jézus sírása nem pusztán a gyász kifejezése volt, hanem már előre örült a feltámadásának, ami hamarosan megtörténik majd általa. Nehéz bármit mondanunk erről, hiszen az evangéliumok nem adnak részletes lélektani leírást, nem magyarázzák meg, hogy ezt és ezt ezért tette, ezért érezte, gondolta. A sírását a mi logikánkkal nyilván lehet úgy értelmezni, hogy az ember megsiratja a barátját.

– Jézus sírásában összefolytak a bánat és az öröm könnyei?

– Lehet. És ha az öröm könnyei voltak, akkor talán azért sírt, mert tudta: ha az Atyával ilyen közeli kapcsolatba kerül, az mindig öröm, és mindig megrendítő.

– Az örök üdvösségre szól a meghívásunk. Mégis, ha kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegek vagyunk, megrettenünk, és nem tudunk másra gondolni, csak a közelgő elmúlásra. Nem a hitünk lesz erős ilyenkor, hanem a félelmünk. Miért van ez?

– Összetett kérdés ez. Amióta ember az ember, azóta fél a megsemmisüléstől. Ez olyan mélyen bennünk van, hogy a hit sem szünteti meg varázsütésre. Ráadásul könnyű kimondani, hogy hiszünk a feltámadásban, de emögött nagyon sokféle elképzelés lehet az egyes emberekben. Az evangéliumban találgatják, ki lehet az a Jézus. Esetleg Keresztelő János támadt fel? Az lehetetlen, mondja Heródes, hiszen őt lefejeztettem. A másik evangélista viszont azt írja: Heródes is úgy gondolta, hogy Keresztelő János támadt fel. Ezek szerint Heródes hitt a feltámadásban, bár teljesen másként, mint ahogyan később a keresztények. Heródes „hitét” a félelem motiválta.

A szenvedéssel való találkozás szerintem kihívás, alkalom arra, hogy az ember kicsit tisztázza magában: mit is jelent az, hogy hiszek a feltámadásban.

Ezzel kapcsolatban több szentírási hely is nagyon fontos számomra. Az egyik az a példabeszéd, amelyben a szadduceusok provokálják Jézust: a hét testvértől megözvegyült, gyermektelen asszony a halála után melyiknek lesz a felesége? Jézus pedig azt válaszolja nekik: tévedtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát. Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké (vö. Mk 12,18–27). A szadduceusok azért akadnak el itt, mert túlságosan elmerülnek a részletekben. Jézus ezzel szemben a lényeget mondja: Isten az élők Istene. A részletek ehhez képest lényegtelenek. Sokatmondó az is, hogy amikor Pál a feltámadott, megdicsőült testről beszélve (vö. 1Kor 15,35–49) titokzatos jelzőket használ: romolhatatlan, szellemi, de nem mond konkrétumokat: öreg, beteg vagy egészséges. Ezekbe a részletekbe nem érdemes belemenni, mert könnyen elbizonytalanodhat az ember. A jövő részleteit elgondoló elképzeléssel szemben nagyon lényeges a Rómaiaknak írt levél egy mondata: „Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne adna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Ez azt jelenti: a feltámadásba, az örök életbe vetett hit szempontjából az igazi kapaszkodónk az, amit már megtapasztaltunk Istennel. Ha eddig azt láttuk, hogy mellettünk áll, az élet forrása, és valóban ő az élet Istene, akkor elhisszük, hogy ő lesz a megoldás a halálunk kihívására is.

– Nemrég közöltük a hírt, hogy egy negyvenéves, háromgyermekes édesanya, a szerzetesi iroda munkatársa, aki egész életében csak a jót tette, váratlanul meghalt. Ilyen esetben, vagy ha kisgyermek halálával találkozik, mit tud mondani papként? Van bármi, ami vigasztaló lehet a hozzátartozók számára?

– A mély gyászban nincs olyan válasz, ami intellektuálisan és egzisztenciálisan is megnyugtathatja a hozzátartozót. Ha egy ilyen helyzetben megszólítana valaki, legelőször is hallgatnék, meghallgatnám. Megpróbálnám megérteni, hogy számára mit jelent a veszteség, és mit jelent most a hit. Nem a brosúraszintű mondatok felkínálása jelentheti a kapaszkodókat, hanem azok közös keresése. Én erre tennék kísérletet.  

– Egy kedves pap ismerősöm nemrégiben nagyon megrótt engem, mert egy cikkemben azt írtam: a szenvedésre nincs megnyugtató válasz. Erre ő azt mondta: ez nem igaz; a válasz Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása, ez vigaszt nyújthat a szenvedőknek. Igaza van, de ettől még a legtöbb ember keresi a miérteket, ha súlyos csapás éri, ha meghal egy közeli családtagja, barátja.

– Erről egy falfirka jut eszembe, amelynek ez volt a szövege: Jézus a válasz. Valaki pedig szemtelen módon aláírta: Na jó, de mi a kérdés? Amíg nem tudjuk, mi a kérdés, a levegőben lóg bármilyen válasz, ami objektíve igaz lehet, csak hát mit kezdjünk vele? Lényeges, hogy az adott helyzetben mit érez az, akit megpróbáltatás ér. Hogyan fogja fel, hogyan dolgozza fel? Nem nagyon tudok elképzelni olyan elméleti rendszert, amelyben egy ilyen eseménynek észszerű vagy logikus helye lenne. Abszurd marad akkor is, ha a hit talál kapaszkodót, amivel átlendül ezen. Ahogyan abszurd volt az is, hogy kivégeztek egy ártatlan embert, akit Názáreti Jézusnak hívtak. Nem hiszem, hogy az segítséget jelentene, ha megpróbálnánk elhitetni a másikkal, hogy amit abszurdnak érez, valójában nem az, hanem van rá értelmes magyarázat. Amikor azt mondja a húsvéti liturgia, hogy szerencsés bűn Ádám vétke, azzal nem azt állítja, hogy nem is volt bűn, vagy hogy nem volt súlyos, hanem integrálta azt, és elismerte a súlyát.

Az abszurdra ne mondjuk, hogy nem abszurd. Annak az abszurditásában kell hogy valami helye legyen az egészben. Szeretem a „kiegészíteni” szót úgy értelmezni, hogyha valakit kiegészítek, hozzásegítem ahhoz, hogy töredékességében is egésznek érezze magát.

– Még az olyan mélyen hívő írók, mint Dosztojevszkij vagy Tolsztoj is értetlenül álltak a kisgyermekek szenvedése, halála előtt, és szemrehányást tettek ezért Istennek.

– Vannak, akik magabiztosan nyilatkoznak erről, de akik elakadnak ennél a pontnál, és kérdéseket tesznek fel, azok becsületesen gondolkodnak. És Dosztojevszkij azért mégiscsak megmaradt hívőnek. S a kérdései is megmaradtak, ahogyan nekünk is.

– Ön nagyon kedveli Pilinszkyt. Hogyan jelenik meg nála ez a kérdéskör: a szenvedés, a halál, a feltámadás?

– Nem kifejezetten a feltámadásról, de az örök életről szól a Mielőtt című verse. Ebben szerepel a következő két sor: „Az a nap, az az óra mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz.” Nem válunk tehát tökéletessé.

– De Jézus arra intette követőit: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

– A görög és a latin eredetű nyelvek ezt úgy fordítják:

lekerekítettek, egészek leszünk, nem pedig morális értelemben tökéletesek. A „mezítelenségünk fölmagasztalása” ezt jelenti. Valahogy összeáll, hogy mindennek volt helye, annak is, ami tökéletlen maradt. Ebben hiszek.

A legfontosabb hittételünk – persze nem elméleti, hanem egzisztenciális érelemben –, hogy van purgatórium. Mert arra nagyon rá fogunk szorulni. Bajban lennénk, rosszul járnánk, ha nem volna ez a lehetőségünk.

– A purgatóriumból viszont csak felfelé vezet az út.

– Igen, világos, ez egyirányú utca.

A nagy görög filozófusok azt mondták: a filozófia művelésének értelme, hogy az ember megtanul meghalni. Úgy élni, hogy nyugodtan várhassa a halált.

– A keresztények számára is lényeges: próbáljunk úgy élni, hogy ne félelemmel telve menjünk át a másvilágra. Talán azért is félünk annyira a haláltól, mert ha másnak nem is, de legalább magunknak bevalljuk a gyarlóságainkat, és rettegünk attól, hogy megmérettetünk és könnyűnek találtatunk?

– Ismerek olyan történetet, amelyben valakinek még el kellett nyernie egy embertársa bocsánatát ahhoz, hogy nyugodtan meghalhasson. Lehet, hogy életünk végén lesz olyan, amit nem tudunk már jóvátenni. Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regénye jutott eszembe. A szellemileg fogyatékos főhős egy különleges gyógymódnak köszönhetően zsenivé válik, majd amikor a gyógyszerkísérletre használt egér állapota egy idő után romlani kezd, megérti, hogy ez lesz az ő sorsa is. A történet vége felé van egy jelenet: ott áll az édesanyja háza előtt, aki éppen a fogyatékossága miatt dobta el magától. Tépelődik: bemenjen, ne menjen be? Végül arra jut: „Mindent elveszíthetek, ha nem bocsátok meg neki.” Talán reménykedhetünk, hogy nekünk is megadatik egy ilyen pillanat, és akkor nem fogunk félni a haláltól.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 30-i számában jelent meg.