Jó szponzoruk van – Szombathely-Szőllős Jézus Szíve-templomában jártunk

Gyöngyösszőllős ma Szombathely kertvárosi része, a múlt század elején még önálló település volt. Az 1933-ban a megyeszékhelyhez csatolt Szőllős ma az egyik legkedveltebb városrész, egymás után épülnek itt a lakóparkok, és néhány éve új utca is nyílt.

A Jézus Szíve-egyházközség 1930-ban alakult. Templomuk nem volt, az istentiszteleteket a Szőllős utcai iskolában kialakított szükségkápolnában tartották. Hamarosan gyűjtést indítottak templom építésére, és 1943-ban már a szentelést ünnepelték. A szőllősi hívek azonban nem sokáig örülhettek új templomunknak. Lajos atyának így mesélte el elődje, Németh János: „1944. október 21-ét írtunk. Bombázták a várost. Tíz perccel azelőtt hagytam el a templomot, hogy egy amerikai gép bombát dobott a fentről raktárnak vélt épületre.” Minden romba dőlt, csak téglák maradtak a falakból. Az újjáépítésre gondolni sem lehetett. A hívek visszaszorultak a szükségkápolnába, amit a templom romjaiból összehordott téglákból egy oldalhajóval bővítettek. Hatvan éven át itt zajlott az egyházközség élete. „2004-ben, amikor az utolsó búcsúmisét mutattuk be itt, sokan sírtak. Emlékek sokasága kötötte a híveket ezekhez a falakhoz” – meséli Horváth Lajos. A karácsony éjféli szentmisére már az új templomban gyűltek össze a gyöngyösszőlősiek, zsúfolásig megtöltve az épületet, amelyben az ő hozzájárulásuk is benne volt.

A templomépítés története 1997-ben kezdődött, amikor Horváth Lajost ide helyzeték plébánosnak és püspöki irodaigazgatónak. Az első szentmise alkalmával kihirdette, hogy új templomot fognak építeni. „Egyáltalán nem volt kezdőtőkénk. Kértem a híveket, hogy mindenki járuljon hozzá az építkezéshez azzal, amivel tud. Ki anyagilag, ki a munkájával, ki pedig imával. Minden első vasárnap a templom építésére gyűjtöttünk. Biztattam a híveket, hogy csendes legyen a persely. Paptársaim azt mondogatták, hogy jó szponzorom van. Jézus Szívéről ugyanis azt imádkozzuk a litániában, hogy dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzá fordulnak, minden vállalkozásukat megáldja. Így is történt. A hívek, hogy ezzel is hozzájáruljanak az új templom építéséhez, hét ingatlant hagytak az egyházközségre. Volt közöttük kétmilliós, de volt hatvanhét milliót érő is. Az adakozókért azóta is szentmisét mondok.”

Az alapkőletétel a közösség 2000. június 12-én, pünkösdhétfőn ünnepelte a várostól kapott telken. 2005. január 29-én pedig már a felszentelésre gyűltek össze a Heckenast János és Bajkai Gábor tervezte épületben. Lajos atya visszatekintve így fogalmaz: „Az építkezés Jézusba helyezett bizalommal folyt. Minden nehézséget, konfliktust meg tudtunk megoldani a szeretet és a békesség jegyében.”

A főoltár ólomkeretes színes ablaküvege Jézust ábrázolja. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve. Én felüdítelek titeket” – üzeni a rá tekintőnek. A szentélyben Pannónia vértanúinak és szentjeinek képei láthatók. Ezekre, illetve az oldalfalak üvegablakaira is úgy sikerült előteremteni a szükséges összeget, hogy egy-egy hívő vagy család örökbe fogadta őket.

A templom sokak adományának köszönhetően épült meg. A fő támogató a Szombathelyi Egyházmegyei Hatóság volt. Az építkezést ötvenezer dollár felajánlásával segítette az amerikai püspöki konferencia, húszezer euró összegű támogatást adott a Szükséget Szenvedő Egyház (Kirche in Not) segélyszervezet, a Miniszterelnöki Hivatal pedig harmincmillió forinttal járult hozzá a templomépítéshez.

Lajos atya tíz évet tölthetett szőllősi híveivel. „2008-ban beteg lettem, infarktusom volt. Még elmondtam a reggeli misét, aztán telefonáltam a mentőkért. Öt hónapig voltam kórházban” – meséli. Jelenleg Vasváron él testvére rokonságával.

A nyolcvannyolc éves lelkipásztor vallja, a papnak mindig az a jó hely, ahol éppen szolgál. Nagyon fontosnak tartja, hogy szeretet legyen a pap és a hívei között. „Én is igyekeztem szeretni őket, és úgy éreztem, mellettem állnak. Ha adódott valami gond, mindig megnyílt egy kisajtó, mert a szeretet elvezet a megoldásra.” A kérdésre, hogy mi vonzotta leginkább a lelkipásztori szolgálat területei közül, Lajos atya azt felelte: mindaz, amit egy plébánosnak tenni kell. Szerette a szolgálatot. Nem lehetett olyan késő, hogy ne menjen el egy beteghez, és nem lehetett olyan fáradt, hogy a gyónásra jelentkezőt elküldje. „A prédikáció mindig izgatott. Nagyon fontosnak tartottam, hogy vasárnap értékes gondolatokat tudjak átadni a híveknek. Már hétfőn készülni kezdtem a következő vasárnapra. Gyűjtöttem a gondolatokat, és mindig leírtam a prédikációt, de soha nem olvastam föl, hanem papír nélkül beszéltem” – mutat a polcon a beszédgyűjteményre, amelyben hatvan év anyagát rendezte kötetbe. „A beszédem két részből állt: tanításból és vigasztalásból. Hogyan élhetünk a jóságos, irgalmas és megbocsátó Isten tanításából – ezt akartam megmutatni a híveknek. Nálam szabály volt, hogy a prédikáció nem tarthat tíz percnél tovább, kivéve az ünnepeket. Időnként erről meg is szavaztattam a híveket. Soha nem vettem elő régi beszédet, mindig újat mondtam.”

A beteglátogatás is a szívügye volt. Elsőpénteken sorra meglátogatta a betegeit, és ha váratlanul hívták valakihez, mindent félretett, azonnal indult, amint lehetett. Lelkipásztorként tudta, milyen sokat jelent az együttérzés. Tisztában volt azzal is, hogy a megnyugvás a gyógyuláshoz is hozzá tudja segíteni a beteget. Felismerte, ha a látogatás már a búcsúzás alkalma volt. „Előfordult, hogy együtt sírtunk a távozni készülővel, megöleltem, és elköszöntünk.” A gyóntatás is szent kötelesség volt számára. „Milyen nagy dolog ez! Feloldozlak minden bűntől – ezt tudja nyújtani a papság. Isten végtelenül irgalmas hozzánk, tele van irgalmával ég és föld. Éljünk vele!”

Az utódja, Fekete Szabolcs plébános, ahogyan annak idején Horváth Lajos, központi szolgálatot is ellát. „Főállásban” püspöki irodaigazgató, így csak késő délutántól és hétvégeken tartózkodhat a hívek körében. „Sokszor a fáradtabb részt kapják belőlem, de ezt sohasem éreztetik velem, sőt, nagyon sok segítséget kapok tőlük. Itt a bárányok vigyáznak a pásztorukra, gondoskodnak rólam, semmiben sincs hiányom” – mondja Szabolcs atya.

A mostani találkozónkra is az irodából érkezik. A templom bejáratánál, a hirdetőtáblán feltűnően sok a gyászjelentés. „Fájdalmas tény, hogy idén a négy hónap alatt már hetven temetés volt, míg tavaly összesen százharminc. A korábbi években mindig a keresztelő volt a több, most nem így van. A mélyen vallásos hívők közül is sokat eltemettünk az utóbbi időben. Bízom abban, hogy közbenjárók lesznek számunkra, és a megüresedett helyükre érkezik utánpótlás. Amikor plébánosi szolgálatomat kezdtem Szombathelyen, Felföldi László püspök papi lelkigyakorlatot tartott nálunk. Arról beszélt, hogy a temetések hozták meg a híveket, a gyász miatt telt meg emberekkel a templom. Valami hasonló történt itt is. Egy-egy gyászeset bejelentésénél nagyon odafigyelünk a személyességre. Halottak napja környékén minden, abban az évben elhunyt ember családtagjait közös megemlékező misére hívjuk, mindenkinek a halottjáért gyújtunk egy-egy mécsest. Sokan visszatértek a templomba az elkóborolt bárányok közül. Ennek a rendszeresen templomba járók is örülnek, úgy tapasztalom, hogy befogadó közösség vagyunk.

A plébániai élet a családokra épül, a legkisebbektől a dédnagymamákig. Szabolcs atya célja, hogy családias legyen a légkör a templomfalain belül, s így azok is megnyugvást és felüdülést találjanak itt, akik csonka családban élnek, vagy a házasságukban hajótörést szenvedtek.

Sok közösség működik a plébánián, a ministránsoktól kezdve az énekkarig, a kismamáktól a kézműves klubig. Ez utóbbiban úgy töltik az időt a hívek, mint annak idején faluhelyen tollfosztáskor vagy tökmagpucoláskor. Összejönnek az asszonyok, hozzák a kézimunkáikat, a szövőszéküket, és miközben jár a kezük, nagyokat beszélgetnek.

„A pandémia előtt ötven fölött volt a ministránsok száma, örülnék, ha visszatérne az az idő. Havonta tartottunk foglakozásokat, amelyeknek mindig része volt a tanítás, a kézműveskedés vagy a barkácsolás és az agapé. Egy fiatal házaspár segített ebben a programban. Nagyon vidám szokott lenni a hangulat.”

A plébánián jól kiépült a karitatív hálózat, amely az időközönkénti vásárokból, a tehetősebbek adományaiból és a szegény asszonyok két fillérjeiből önfenntartó módon működik. A húzóerőt a „régebb óta fiatalok” jelentik. A plébános hálás, hogy nagylelkű és önzetlen asszonyok szorgoskodnak a szegények érdekében.

Fekete Szabolcs plébános szívesen vesz részt a közösségi alkalmakon. „Ez nekem is jó, meg úgy tűnik, a híveknek is” – mondja. A templomból ugyanakkor hiányolja a középiskolás korosztályt. „Ifjúsági csoportunk jelenleg egy sincs. Az online világ egyre inkább kezdi kiszorítani a fiatalok életéből a személyes találkozásokat. Emiatt van bennem némi aggodalom. De reménykeltő, hogy van egy szent maradék. A családos zenekarban és a ministránsok között is akadnak aktív fiatalok. Takarítani és a templomtérrendezésre is mindig jön közülük egy-kettő.”

A nehézségek ugyanakkor összekovácsolják a híveket, az egység a törékenységből fakad. „A plébániának sok különböző tagja van. Időnként adódnak nehéz napjaim, amikor elbizonytalanodom, hogyan tovább, vagy hogy épp helyes döntést hoztam-e. Hiszen a szőlőtőkét olykor metszeni is kell, és az bizony megkönnyezi ezt, de csak így lesz maradandó a gyümölcs.”

„Hálás vagyok azért, hogy elődöm, a templomépítő Lajos atya annak idején közösségi termeket álmodott az altemplomba, ahol ma a nagyobb összejöveteleiket tartjuk: az egyházközségi bált, a családok, a ministránsok farsangját, a húshagyó keddi farsangfarka mulatságot, az idősek karácsonyváró délutánját. Nagy hasznát vesszük ezeknek a tereknek a karitászvásár és a napközis tábor alkalmával is. És nagy öröm az udvar, amely a madárcsicsergésnek és a Gyöngyös patak csordogálásának köszönhetően olyan, mint egy kis arborétum.

Örülnék, ha folyamatosan növekedni tudnánk, és annak is, ha tíz év múlva már újmisére vagy éppen örökfogadalomra készülnénk. Régebben sok hivatás született itt, miért ne ismétlődhetne meg?”

Szöveg: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.