John Henry Newman: Apologia pro vita sua – Védőbeszéd életéért

A Védőbeszéd életéért című önéletírásában a szerző „személyes és történeti” szeretne lenni: nem a katolikus tanítást kívánja előadni, „csupán” számot ad önmagáról, nézeteiről és cselekedeteiről. A hatgyermekes bankárcsalád legidősebb gyermekeként született John Henry Newman kiváló nevelést kapott, már kilencévesen latinul és franciául írta leveleit. Diákéveinek vallásosságára így tekint vissza 1823-ban: „Emlékszem még arra a gondolatra (1815 lehetett, azt hiszem), hogy szeretnék erényes lenni, de vallásos nem. Volt valami a vallásosság képzetében, ami ellenemre volt. Azt sem láttam be, mi értelme lehet annak, ha valaki szereti Istent.” A kamasz Newman tizenöt éves volt, amikor 1816-ban családja anyagi helyzete megrendült, ő maga pedig ebben az évben, majd 1827-ben és 1833-ban is súlyos betegségeken esett át. Közben 1828-ban meghalt a húga, Mary. Mindezek hatására mélyreható változások következtek be a valláshoz, Istenhez fűződő viszonyában, valójában a szenvedések következtében lett hithű keresztény. Ezeknek az eseményeknek egymásra hatására újraéledt benne a láthatatlan világ valóságosabb valóságának tudata, s egyúttal a liberálisok teológiai intellektualizmusától is elfordult. 

Az anglikán John Henry Newman szenvedélyesen kereste az igazságot, és a keresztény hagyományok részletes tanulmányozása után jutott el a felismeréshez: a pápával közösségben lévő Egyház katolikusnak nevezheti magát, mivel azonos az apostolok és az egyházatyák egyházával. Ebből a meggyőződésből fakadt áttérése a katolikus hitre. Felismerve az igazságot ugyanis már csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy Rómához csatlakozik, vagy teljesen szakít a keresztény hittel, és ateista lesz. Elvonult a világtól, Littlemore-ba, hogy a magányban nyugodtan tudjon gondolkozni, és tiszta fejjel döntést hozni. Végül hosszú belső vívódás után 1845-ben a Katolikus Egyház tagja lett.

Önéletírásában Newman úgy emlékszik vissza, hogy miután katolikus lett, vallási nézeteinek története is befejeződött. „Tökéletes béke és elégedettség” töltötte el, egyetlen kétely sem gyötörte. „A kinyilatkoztatás alapvető igazságaiban nem hittem szilárdabban, önuralmam nem lett nagyobb, buzgóságom nem gyarapodott; ami történt, olyan volt, mint amikor a háborgó tengerről a hajó kikötőbe fut: ez a boldogság pedig mind a mai napig töretlen maradt.” Így nem okozott számára semmilyen nehézséget hinnie az átlényegülés tanában, attól fogva, hogy hinni kezdett abban: Isten a Római Katolikus Egyházon keresztül szól, s az Egyház ezt a tant az eredeti kinyilatkoztatás részének deklarálta.

Newman tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a világ jelentős része hazugságnak tartja Isten létét, „azt a nagy igazságot, amely egész bensőmet eltölti… Mintha tükörbe tekintenék s nem látnék senkit – valami hasonlót érzek akkor, amikor ebbe a sürgő-forgó világba tekintek, amely egyáltalán nem vesz tudomást saját Teremtőjéről.” A világ látványa csupán a próféta tekercse, melyben csak „siralom, panasz és jajszó” van (Ez 2,10). Newman sorra veszi a világban folyamatosan tapasztalható negatívumokat, „a jó vereségét, a gonosz sikerét, a fizikai fájdalmat, a szellemi és lelki gyötrelmeket, a bűn elterjedtségét és intenzitását, a mindent átható bálványimádást, a romlást, a vallástalanság szörnyűséges reménytelenségét, az egész faj állapotát”, amelyet Szent Pál így jellemez: „remény híján és Isten nélkül… a világban” és megállapítja: „az egész látvány annyira szédítő és megdöbbentő, hogy kénytelenek vagyunk valamilyen mélységes titkot sejteni mögötte, amelynek megoldása meghaladja az ember képességeit”.

Newman felteszi a kérdést: „Mit lehet erre a szívszorító, az értelmet zavarba hozó látványra mondani?” Válasza: „vagy egyáltalán nem létezik Teremtő, vagy pedig az embereknek ez az élő társadalma a legigazabb értelemben el van szakítva az Ő jelenlététől”. Egyúttal leszögezi: Isten léte egyértelmű, ezért az emberi faj „csakis valamilyen szörnyű őseredeti csapás miatt szenvedhet. Teremtője céljait teljesen kiforgatta. Ez tény, amely éppannyira igaz, mint létezésének ténye…” Ezért Newman számára az eredeti bűn tana majdnem olyan bizonyos, mint az, hogy a világ „létezik, s hogy Isten létezik”.

Az Egyház küldetését elemezve az Apologia írója kifejti: nem azt tanítja, hogy az emberi természet menthetetlenül megromlott, hiszen ebben az esetben küldetésének értelme veszne el. Ám azt sem, hogy az emberi természetet meg kell törni és ellenkező irányba fordítani. „Nem: azt föl kell szabadítani, meg kell tisztítani és helyre kell állítani.” Nem azt tanítja, hogy reménytelenül vergődünk a gonoszság markában, hanem azt, hogy „nagy ígéretek hordozói vagyunk, s még most, a rendetlenség és a szélsőségesség állapotában is képesek vagyunk erényességre és dicséret kiérdemlésére”. Az Egyház azonban azt is tanítja: feladata az emberi természet megmentése nyomorúságától, de ehhez nem elég pusztán a saját ereje, szükség van a „lélekbe oltott” lelkierőre vagy kegyelemre, és ez a kegyelem az Egyházon keresztül áramlik. Az emberi természet nyomorúságtól való megszabadítása nem egyenlő azzal, hogy a saját szintjén áll helyre, hanem azt jelenti, hogy magasabb szintre emelkedik. „Az Egyház az emberi természetben valódi, bár megromlott erkölcsi értéket ismer föl, ezt azonban nem szabadíthatja föl másként, mint az ég felé.”

A könyvet Balázs Zoltán fordította, és az előszót is ő írta. Ebben emlékeztet: Newman kiemeli, hogy szorosan vett hitét tulajdonképpen nem is érintette az áttérés, pusztán csak föltárult és elrendeződött mindaz, amiben mindig is hitt. Az Apologia legfontosabb, perdöntő érve tehát az ellene felhozott vádakkal szemben: „saját sorsom, saját életem példázza, hogy a fokozatosság néha, ha ugyan nem rendszerint, elkerülhetetlen; de ha a hit szilárd és az akarat elszánt, akkor a reveláció nem marad el. S ha azzal vádoltok, hogy az isteni gondviselést utánozni mertem, s másokkal szemben őszintétlenül vagy az igazságot részben elhallgatva jártam el, válaszom a teljes igazság elmondása és föltárása – egyszer és mindenkorra.”

John Henry Newman: Apologia pro vita sua – Védőbeszéd életéért
Szent István Társulat, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír