Joseph-Marie Verlinde atya: A tiltott tapasztalat – Az asramtól a monostorig

Verlinde atya felidézi: a hatvanas évek mindent megkérdőjelező korszakában volt fiatal. Akkoriban nemcsak az erkölcsi tekintély vált kérdésessé sokak szemében, hanem a tekintély minden formája. Az ifjú kutatónak mindene megvolt, mégsem találta azt a boldogságot, amit azelőtt élt át, mielőtt megszakította szövetségét Istennel. Elhagyva a Világosságot, ráereszkedett az éjszaka. „Természetesen rajtam múlott, hogy az Úrhoz visszatérve kilépek-e belőle, de engem egyfajta részegség vezérelt: az Isten nélküli ember büszkesége, aki átveszi Isten helyét, és vele egyenrangúvá teszi magát.”

Verlinde atya meg akarta érteni, hogy ki ő, mit várhat az élettől, és az élet mit vár tőle. Elismeri: szenvedélyes keresésében sokszor nem volt képes felismerni a csapdákat és a tévutakat. Először három évig volt a híres guru, Maharishi tanítványa, elmehetett vele a Himalája asram-jaiba, ami a legnagyobb megtiszteltetésnek számít. Az asram olyan élettér, ahol egy mester és tanítványai összegyűlnek, hogy a meditációnak és filozófiai gondolkodásnak szenteljék magukat. Verlinde atya mindent meg akart tapasztalni, nem tervezte, hogy visszatér a kereszténységhez. Ám az Úr akarata más volt: „Jézus Krisztus teljesen váratlanul felhívta a figyelmemet jelenlétére, és emlékeztetett szeretetére, amely az én tagadásaim ellenére is hűséges maradt…” Mintha azt kérdezte volna tőle: „Gyermekem, még mennyi ideig fogsz váratni engem?” Ez a találkozás nemcsak váratlan volt, hanem felkavaró is az ifjú Verlinde számára. „Istenünk végtelen Irgalmával szívébe vetett, és ahhoz vezetett, hogy újra Őt válasszam Uramnak és Megváltómnak.” Ekkor rádöbbent, hogy az, akit ő a világ végén, egy távoli hagyományban keresett, türelmesen várta, hogy fogadja be jelenlétét.

A visszatérés azonban nem következett be automatikusan, mert az ifjú Joseph-Marie Verlinde ezt követően az ezoterikus iskolák felé siklott. Két évbe telt, mire felnyílt a szeme. Különféle körülmények és viszontagságok közepette az Úr jóvoltából Dél-Franciaországban megismerkedett a Mont-Rouge-i Szent József Családdal. Itt befogadó közösségre lelt és megtalálta azt a lelkiséget, amely a mai napig élteti: a Názáreti Szent Család rejtett életét. Ott volt a közösség alapításakor, amely akkoriban látta meg a napvilágot ezen a Szent József-kegyhelyen, és itt szentelték pappá 1983 augusztusában a montpellier-i egyházmegyében.

A kötet szerzője összehasonlítja a nagy keleti bölcsességeket Jézus Krisztus tanításával. Többek között felidézi, hogy meghívták egy hindu családhoz. Csodálta a házastársak közötti szeretetkapcsolatot, mely tele volt gyengédséggel, kölcsönös tisztelettel. Látva ezt, a fiatalasszony azt mondta: „Bizonyára azon gondolkodik, hogyan szerethetjük egymást ennyire a férjemmel, amikor tudjuk, hogy a szeretet csupán illúzió. Tudnia kell, hogy a jelenlegi inkarnációnkban mindkettőnk karmája abban áll, hogy a lehető legjobban és legalaposabban megéljük ezt az élményt, remélve, hogy egy következő inkarnációban képesek leszünk túllépni rajta.” Verlinde atya rámutat: itt ütközünk bele a természetes és a keresztény misztika radikális elágazásának kérdésébe. Az egyetlen „definíció”, amelyet a Szentírás Istenről „nyújtani merészel”, Szent János első levelében olvasható: „Isten szeretet.” A kinyilatkoztatás értelmében minden szeretet Istentől származik, feltárja Őt életünk mélyén, és ezért adatott, hogy általa eljussunk Istenhez. „Ha a keresztény élet célja a Szeretet, hogyan is csökkenthetnénk le azt átmeneti eszközzé? Mit jelentene, hogy túllépünk a szereteten?” – teszi fel a kérdést Verlinde atya. Hozzáteszi: „Egyedül a szeretet útja vezethet be bennünket a boldogságba, ami nem valamilyen személytelen elvvel való összeolvadást jelent, hanem teljes közösséget a hármas-egy Istennel, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatja magát, és a legnagyobb szeretettel szeret minket.” A monasztikus szerzetes egyértelműen leszögezi: „Lehetetlenség összeegyeztetni egy olyan tant, mely szerint a kölcsönös szeretet illúzió, és az önszeretetet magasztalja, az evangéliumok képviselte érzettel és a szeretet abszolút elsőbbségével, mely Krisztus keresztjében lett nyilvánvaló számunkra.”

Ugyanígy, a New Age egyik divatos, kulturális szinkretizmust terjesztő irányzatával ellentétben az egyes kultúrák nem egyeztethetők össze egymással. Veszélyes illúzió lenne azt hinni, hogy lehetséges büntetlenül átvenni más kultúrák főbb alapelveit anélkül, hogy ez ne okozna belső kavarodást és saját értékeink megkérdőjeleződését.

Verlinde atya állítja: mindazok a keresztények, akik egy guru követéséért, vagy a New Age divatos tanainak behódolva elhagyják Krisztust, csak nevükben keresztények. Meggyőződése, hogy mindazok, akik élő kapcsolatban vannak a feltámadt Krisztussal, nem fordulnának olyan hagyományokhoz, melyek nem engednek közvetlen hozzáférést a második isteni személyhez, csak „távolról” hirdetik őt.

Összehasonlítva Buddha és Krisztus tanítását, a szerző kifejti: Buddha jogosan ítélte el a lét, az élvezet és a birtoklás vágyát, amennyiben azok önző vonatkozásait tekintjük. Mivel pedig az ember saját erejéből nem képes megváltoztatni vágyai önmagára irányulását, arra a következtetésre jutott, hogy ezeket meg kell semmisíteni az őket átélő személlyel együtt. Az evangélium ezzel szemben azt javasolja: engedjük élni vágyainkat, de térítsük meg őket: engedjük, hogy a Szentlélek kiigazítsa őket, hogy a Krisztusban helyreállított új embert építsük. A keresztény szemlélődés minden esetben, alapjaiban krisztológiai tény – állapítja meg a szerző. „A hívők számára Jézus Isten igazi arca és az ember igazi arca. Az Atya szeretete benne nyilvánult meg előttünk, és a Lélekben lettünk az ő gyermekei.”

Verlinde atya figyelmeztet: Szemben a keleti bölcseletekkel és az ezoterikus tanokkal, önmegváltás nem létezik, az emberiség egyetlen Megváltója Jézus Krisztus. A megtérésre sem vagyunk képesek önerőnkből. A megtérés abban áll, hogy engedjük, hogy a Szentlélek „vezesse és hassa át a természetünket úgy, hogy azok harmonikusan alá-fölé rendeltségben legyenek együtt, és termékeny szeretetszolgálatban működjenek együtt.” Ha minden szegénységünkkel teljesen Istenre hagyatkozunk, akkor tapasztaljuk meg a kegyelmet, amely éppen gyengeségünkben bontakozik ki, és a bűntől sebzett természetünk képtelensége ellenére is képessé tesz bennünket a szeretetre. Minden olyan misztikus élmény, amely nem ösztönöz bennünket nagyobb készségre a szeretet szolgálatában, gyanús, hogy nem valódi.

Joseph-Marie Verlinde atya: A tiltott tapasztalat – Az asramtól a monostorig, Szent István Társulat 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír