Joseph Ratzinger bíboros szentbeszéde

Elhangzott a pro eligendo Romano Pontifice szentmisén, április 18-án, a Szent Péter-bazilikában. 
  
„Ebben a felelősségteljes órában hallgassuk nagy figyelemmel azokat a szavakat, amelyeket maga az Úr intéz hozzánk. A szentmise során elhangzott három olvasmányból azokat a szakaszokat választottam ki, amelyek ebben a pillanatban kifejezetten nekünk szólnak.
 
Az Izajás könyvéből vett első olvasmány prófétai erővel rajzolja meg a Messiás alakját, amely akkor tárul fel teljességében, amikor Jézus a názáreti zsinagógában felolvassa e szöveget és ezt mondja: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” A prófétai szövegben egy látszólag ellentmondásos kifejezéssel találkozunk. A Messiás ezt mondja magáról: „az Úr azért küldött, hogy hirdessem kegyelmének esztendejét”, de hozzáteszi: „az Úr bosszújának napját is.” Mit akar mondani Izajás a bosszú emlegetésével? A názáreti Jézus nem ejtette ki a próféta e szavait, ott fejezte be az olvasást, ahol az Úr kegyelmének esztendejéről van szó. Talán ez okozta a botrányt, az olvasás befejezése után? Nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy az említett szavak igazi értelmét az Úr kereszthalálával fedte fel, amint Szent Pál Galatákhoz írt levelében olvassuk: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor az átok hordozójává lett értünk. Hiszen ez is meg van írva: „Átkozott mindaz, aki a fán függ.”
 
Krisztus irgalma nem olcsó kegyelem, nem jelenti a rossz terhének csökkentését. Krisztus testében és szívében hordozza a rossz teljes súlyát és pusztító erejét. Õ szenvedő szeretete tüzében átalakítja a rosszat. A bosszú napja és a kegyelem esztendeje a húsvéti misztériumban találkozik, a meghalt és feltámadt Krisztusban. A bosszú értelme tehát az, hogy Isten maga szenved értünk Fia személyében. Minél jobban megérint bennünket az Úr kegyelme, annál inkább azonosulunk vele a szenvedésben és készen állunk arra, hogy „kiegészítsük testünkben azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből.”
 
Az Efezusiakhoz írt levélből vett második olvasmány lényegében három dologról szól: az egyházi szolgálatokról és kegyelmi adományokról, mint a feltámadt és mennybe felment Úr adományairól, a hitben és az Isten Fia megismerésében való érettségről, mint Isten Teste egységének alapfeltételéről és végül a Krisztus teste építésében való közös részvételről, azaz a világ átalakításáról az Úrral való közösség által.
 
Az Efezusi levél szavai szerint hitünknek nem szabad gyermeki szinten megmaradnia, hanem meglett emberré kell lennünk, Krisztus teljességének mértékében. „Akkor nem leszünk többé éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság szele ide-oda hány és tovasodor.” Mennyire időszerű ez a leírás ma is. Mennyi ideológia és mennyi divatos eszme szele fújdogált az utóbbi évtizedekben és mennyi keresztény eszmének apró bárkáit ide-oda hányták ezek a szelek. A marxizmus, a liberalizmus, sőt a szabadosság, a kollektivizmus és a radikális individualizmus, az ateizmus és a ködös vallási miszticizmus, az agnoszticizmus és a szinkretizmus… Az egyház credója szerint vallott világos hitet olykor fundamentalizmusként bélyegzik meg, míg a relativizmusra sokan, mint a mai korban egyedül lehetéses magatartás formára tekintenek. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek.
 
A mi mértékünk azonban más: Isten Fia, a valóságos ember. Õ az igazi humanizmus mértéke. A felnőtt hit nem az, amely a divatoshoz és a legutolsó újdonság szeléhez igazodik, hanem az, amely erősen a Krisztussal való barátságban gyökerezik. A Vele való barátság tesz minket nyitottá a jóra, segít megkülönböztetni az igazat és a hamisat.
 
A hitben kell meglett emberré lennünk és vezetnünk Krisztus nyáját. Ez a hit és egyedül a hit teremt egységet a szeretetben. Amilyen mértékben közeledünk Krisztushoz, olyan mértékben szövődik egymásba az élet, a szeretet és az igazság. A szeretet igazság nélkül vak lenne. Az igazság szeretet nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom lenne.”
 
Ratzinger bíboros homíliájában végül a szeretet parancsáról elmélkedett János evangéliumának a szentmisén elhangzott szakasza nyomán. Az Úr ezekkel a csodálatos szavakkal szólít meg bennünket: „Már nem mondalak titeket szolgáknak… barátaimnak mondalak titeket.” Az Úr Jézus kettős jelentést ad a barátságnak, amelyre meghívott bennünket. A barátok között nincsenek titkok, Krisztus bizalmat ajándékoz nekünk, felfedi arcát és szívét, megmutatja gyöngédségét és a kereszt őrületéig terjedő szenvedélyes szeretetét. Bízik bennünk és hatalmat ad nekünk, hogy ezt mondjuk: „ez az én testem”… „én feloldozlak téged”. Gyöngeségünkben is reánk bízta Testét és az Egyházat, az Atya, a Fiú és a Szentlélek misztériumát, Isten misztériumát, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”.
 
Jézus barátaivá választott bennünket, de mi hogyan válaszolunk erre? Jézus a barátság másik lényeges elemeként a szándékok azonosságát jelölte meg, amelyet a Miatyánk szavai is kifejeznek, amikor ezt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is.” Jézus a Getszemáni-kertben a mi lázadó akaratunkat az Isten akaratához igazította. Jézus elszenvedte a mi autonómia-vágyunk teljes drámáját, de éppen azzal ajándékozta nekünk az igazi szabadságot, hogy akaratunkat Isten kezébe helyezte. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd”. Minél inkább megismerjük és szeretjük Jézust, annál inkább növekszik igazi szabadságunk és megváltásunk öröme. Köszönet Neked Jézusunk, barátságodért.
 
A szeretet parancsáról szóló evangéliumi szakaszról elmélkedve Ratzinger bíboros végül Jézusnak arra a szavaira utalt, amelyekben azt kéri tanítványaitól, hogy munkájukkal maradandó gyümölcsöt hozzanak. Ezek a szavak a megkereszteltek életének dinamizmusát, az apostolságot állítják elénk. Minden ember azt szeretné, ha valami maradandót hagyna maga után. De mit? Minden múlandó: a pénz, az épületek, a könyvek. Az egyetlen dolog, ami valóban örök az Isten által teremtett az emberi lélek. A maradandó gyümölcs pedig nem más, mint az emberi lelkekbe elültetett szeretet és megismerés magva. Kérjük tehát az Úrtól: segítsen, hogy munkánkal maradandó gyümölcsöt teremjünk. A világ csak így válik a siralom völgyéből Isten virágos kertjévé. „Most pedig kitartó imával kérjük az Úr Jézust, hogy azután a nagy ajándék után, amit II. János Pál pápa jelentett, adjon nekünk szíve szerinti új pásztort, aki elvezet bennünket Krisztus megismerésére, szeretetére és az igazi örömre.”

VR/MK