Jóslat helyett hűség – Wisława Szymborska Vermeer című verséről

„Kettéhasadni, ó ez igaz, mi is tudunk.
De csak testre és szaggatott suttogásra.
Testre és költészetre.”
(Autotómia, ford. Csordás Gábor)

Finom kiállítású kötet A növények hallgatása, az eddigi legteljesebb magyar nyelvű válogatás Wisława Szymborska műveiből (ford. Csordás Gábor, Kellermann Viktória, FISZ–Kalligram, 2021). A Nobel-díjas lengyel költő (1923–2012) versei népszerűek a hazai olvasók körében; közülük az alábbi darab (ford. Kellermann Viktória) világhálós megosztásokban is gyakran feltűnik.

Vermeer

Ameddig az a nő a Rijksmuseumban
festett csendben és gonddal
önti kancsóból tálba
a tejet napra nap,
nem érett meg a Világ
a világvégére.

Szikár cím, egyetlen versmondat, könnyedén azonosítható közlés (egy majd négyszáz éves Vermeer-festmény, a Tejet öntő nő elevenedik elénk) – mégis érdemes részleteiben, rétegeiben meggondolnunk az olvasottakat. A „nő” motívuma az ősanyai gondoskodás toposzát öleli magába – ezzel egyidejűleg a mutató névmás („az”) eltávolítja a képet, múzeumot; de ezzel biztonságba is helyezi, amennyiben formálisan kívül rekeszti a hozzáférés körein. Paradoxonnal határos szinesztézia („festett csendben”) és kétértelmű egyszerűség (a „gonddal” egyszerre jelentheti-sugallhatja, hogy ’figyelmesen, gondot viselőn’ – s hogy ’gondba merülve, nehézséget élve meg’) vezet tovább. A tej képe a születés, élet, ártatlanság és tisztaság képzetkörét hívja a szövegbe; a „napra nap”: köznapi fordulat, mégis költészetté színezi a szótőismétlést a kontextus; a megérni valamire pedig bevett kifejezésünk, de itt ugyancsak visszatérülni látszik eredetéhez, s metaforaként tündöklik föl – kifejezve annak feszültségét, hogy beteljesedés (gyümölccsé érés) és befejeződés (világvége) jelentéskörei gabalyodnak át egymáson. A második–harmadik sor anakreóni (negyedfeles jambusi), a negyedik hatos jambusi sor – a szöveg e közbülső része verstanilag is harmóniát testesít meg. Végül az írásmód sem marad üzenet nélkül: a zárlat figura etymologicájában nem a múlásról beszélő összetett szó („világvége”), hanem a múlástól még nem érintett valóság („Világ”) kap nagy kezdőbetűt; mintha az ortográfia is a maradásra, megmaradásra voksolna. 

Két apró csalás emeli a verset magas költészetté. Egyfelől: minthogy a kép pillanatot ábrázol (azaz mintegy megállítja az időt), az „ameddig” megkötés logikailag értelmetlennek tetszik (míg poétikailag gyönyörű). Másfelől: a mű nem azt mondja, hogy nem lesz, nem lehet vége a világnak, hanem csak annyit állít: „nem érett meg” rá. Jövendölés helyett értéket választ. Alapállása a hűség az esztétikai létmód hagyományához, a teremtett világok szépségéhez, a kultúraalapítás humanista gesztusrendjéhez. De ez az értékválasztás is többrétegűen értelmezhető. A fő kijelentésbe belátások sora sűrűsödik. Megemlítek néhányat. (1) Amíg van festészet (és ekfrázisos – képleíró – költemény), addig van világ. (Ez, röviden, a művészet dicsérete.) (2) Amíg van kép, bizonyosan van világ; hiszen ha nem volna világ, minden eltűnne-megszűnne. (Ez gyalogos-ironikus olvasat.) (3) Amíg van kép, a kép világa (az ábrázolt-létrehozott valóság művészi érvénye) is létezik. (4) Míg valóságos a kép, az értelmezések kimeríthetetlenek, azaz időben is zajlik a világ. (5) Van világ, míg van, ki a képet, képeket vigyázza – múzeumban, albumban, szívében. Mindeme olvasatok természetesen nem kioltják, hanem erősítik egymást; ezáltal szinte többszörös védelmet vonva a világ köré…

„Emberek és más elemek segédletével / jól megdolgozta az idő” – kezdődik egy másik vers, a Görög szobor (ford. Kellermann Viktória), mely a torzónak a valamikori egészt megőrző hatására ámul rá. A zárlat az elháríthatatlanul közelgő semmisülésre int: „Az idő is megérdemli itt a dicséretet, / hiszen félbehagyta a munkát, / és valamit hagyott későbbre is.” Ezt az időszemléletet függeszti fel a Vermeer intellektuális idealizmusa, a ráción túli remény csöndes, ünnepi poézise. 

A Szymborska-líra esszéisztikus-filozofikus beszédmódja és együttérző iróniája jótékonyan frissítheti fel a hagyományosan szóképek köré szerveződő s a tárgyiasságot is vallomásosra hangoló magyar költészetet. Identitásunkat újrateremtő élmény olyan irodalmat olvasni, melynek nemcsak fogalma, de fogalmai vannak rólunk. 

A nagy lengyel miniatűrjéhez hadd csatoljam végül egy nagy argentin prózaversét. Jorge Luis Borges körkörös szerkezetű lírai elmélkedése megható fordítottja a szymborskai tételnek. Nem a kész mű oltalmazó szilárdságát dicséri, hanem az el nem készült alkotásban rejlő öröklétet ajánlja vigaszul (a József Attila-i nincset tehát, melynek „bokra” van…): „A festő egy képet ígért nekünk. // Ma itt New Englandben ért a halálhíre. Megint azt a szomorúságot éreztem, ami mindmáig elfog, ha elgondolom, hogy ugyanabból az anyagból vagyunk, mint álmaink. Őrá gondoltam és a képre: hogy már mindkettő elveszett. // (Csak az isteneknek lenne szabad ígérniük, mert ők halhatatlanok.) // Arra a kiszemelt helyre gondoltam, amelyet a kép már sosem fog elfoglalni. // Aztán meg arra: ha itt volna, az évek során nem lenne más, csak még egy a többi között, még egy dolog, a ház hívságainak és megszokásainak egyike, de így határtalan lett és múlhatatlan, bármilyen alakot ölthet és bármilyen színt, nincs kötve egyikhez se. // Valamiképpen létezik. Élni és növekedni fog, mint valami zene, s most már mindvégig itt marad velem. Köszönöm, Jorge Larco. // (Az embereknek is szabad ígérniük, mert az ígéretben van valami, ami halhatatlan.)” (The Unending Gift, ford. Somlyó György)

Fotó: Wikimedia Commons; FISZ-Kalligram Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.