Julien Green: Ferenc testvér

Ferenc apja, Bernardone dúsgazdag posztókereskedő volt, betegesen pénzsóvár, az anyagi gyarapodáson kívül más nem érdekelte. Kereszténynek tartotta magát, de élete középpontjában a mammon állt, nem törődve Jézus figyelmeztetésével: nem szolgálhattok két úrnak. Leghőbb vágya volt, hogy egyszer majd elsőszülött fia viszi tovább az üzletet, gyarapítva a család vagyonát. Ferencnek később még két öccse született.

Ferenc édesanyja, Jeanne (mindenki Picának hívta) francia volt. Nem sokat tudunk róla, csak annyit, hogy nagyon istenfélő asszony volt. Rajongásig szerette Francescót; életének nehéz időszakaiban mérhetetlen szeretetről tett tanúságot. Egy titokzatos hang kezdettől fogva azt sugallta neki: Francesco egyszer még „Isten gyermeke lesz”.

A gyermek Ferencet szülei a Szent György-iskolába küldték. A kisfiú nem sokat tanult, gondolatait mintha máris álomképek sokasága népesítette volna be. Saját szavai szerint „mindig is idióta” maradt, vagyis tudatlan, s ez még hasznára is vált később: „mintha üresen hagyta volna memóriáját, hogy egyedül az evangéliumot fogadja be”.

Az ifjú Ferenc a gazdagok könnyed életét élte. Apja folyamatosan növelte vagyonát, földeket vásárolt a pénzzavarban lévő nemesektől. Bár ő nem volt nemes, otthona „pazar” volt, a kor ízlését követő színes, finom anyagokkal díszítve, kitűnő konyhával, nagyszámú szolgasereggel. Hogyan hatott Ferenc ebben az újgazdag környezetben? Szemtanúk egyhangúan állítják: a világ legkedvesebb ifjúja volt. Feljegyezték állandó jókedvét, nevetését, mely első látásra meghódított mindenkit. Minden társaságban vezérnek ismerték el.

Isten szeretetét kiskorától kezdve, majd később, kicsapongásai idején is érezte. A szomorúságot nem ismerte – később is úgy vélte, hogy az a sátántól ered.

A könyv írója szerint Ferencet „nevelhették volna démonná, ám csak elkényeztetett gyerek lett, akinek természete azonban jó, és főleg nagylelkű maradt”. Egészen fiatal korától kezdve adakozott a szegényeknek. Green idézi Ferenc első életrajzíróját, Celanói Szent Tamást: Ferenc 25 éves koráig „csak vesztegette és szánalmasan tékozolta életét. Frivolitásban megelőzte minden társát, ő lett a zászlóvivő, rosszra indította őket, és versenyre kelt velük az őrültségek elkövetésében. Egyébként kitűnő fiatalember volt, aki a bűn útján járó, erkölcstelenséghez szokott fiatalok egész csapatát vonzotta magához, s látjuk, amint méltatlan serege élén csodálatosan felszegett fejjel halad keresztül Babilon főterein”.

Ferenc gyakran lepte meg környezetét váratlan tetteivel, szavaival. Élete egyik mélypontján, amikor a szomszédos Perugiától elszenvedett csata után láncra verve raboskodott a börtönben, hirtelen kijelentette, hogy egyszer még szent lesz belőle. Mindenki megdöbbent, de senki nem gúnyolódott ezen.

A rendkívüli egyéniség sugárzó ereje nyilvánult meg esetében: amikor megtért, s egyetlen szál ruhában hirdetni kezdte az evangéliumot, környezete bolondnak nézte, majd látva eltökéltségét, egyre többen követték, a társadalom minden rétegéből: lovagok, bárók, tudós doktorok, iparosok, jobbágyok, koldusok. Szavainak egyszerűsége, az egyéniségéből áradó őszinte hit erejének hatására emberek tömegei tértek meg. A könyvből egyértelmű: Isten kegyelméből a hit alapvetően megváltoztathatja az emberek életét.

A csodával határos, ahogy Ferenc a semmiből, kizárólag Istenbe vetett hitével felépítette a ferencesek rendjét, hozzájárulva ezzel az Egyház megújításához is.

A regény egyik csúcsfejezete III. Ince pápa és Ferenc „látomásos” párbeszéde: többszöri találkozásaik között a látomásokra és álmokra figyelve értelmezték Isten akaratát.

Green részletesen ír Ferencnek arról az időszakáról, amelyben már szakított hedonista életvitelével, de még nem szánta el magát Isten radikális követésére. A családi otthonban kereste a magányt, imádkozott. Nem énekelt már, mint azelőtt. Nem találkozhatott úgy szegénnyel Assisi utcáin, hogy ne adott volna alamizsnát, hiszen arcát még mindig égette a szégyen, amiért rosszul bánt egy koldussal, és ígéretet tett Istennek, hogy soha nem sérti meg ezzel: ha éppen nem lenne pénze, odaadja a sapkáját, az övét, vagy bármit, hogy a feléje nyújtott kéz ne maradjon üresen. Egy napon szélsőségekre hajlamos természete arra ragadta, hogy titokban az ingét is levette, és odaajándékozta egy szűkölködőnek.

Ferenc apja nem értette fiát. „A takarékosság helyes dolog, a túlzottan szegényes öltözködés azonban már bosszantó és zavaró, ha valaki a város egyik leggazdagabb polgárának gyermeke. Az apa hamarosan zsörtölődni kezd.” Pica, az édesanya viszont „elragadtatva” fogadta kedvenc gyermeke átalakulását. Fia néhány gondolatát szépnek találta. Amikor Bernardone távollétében kettesben vacsoráztak, Ferenc telerakta az asztalt a bekopogó koldusoknak szánt kenyérrel, hiszen Umbriában még mindig ínség volt.

Nemrég még a barátai érkezését leste, akik mulatozni hívták, most Jézus érkezését lesi a nyomor köntösébe rejtőzve. Így növekszik benne a szegények szeretete.”

Julien Green emlékeztet rá: számos ránk maradt vallomása egyikében Ferenc arról beszél, hogy megtérése napjától kezdve folyamatosan beteg volt. A szerző szerint „talán a hatalmas kegy ára ez”, de élete korábbi szakaszában is megtért már. „Odaadta, majd visszavette lelkét egészen addig a pillanatig, míg a főtéren színpadiasan le nem meztelenítette testét.” A bűnös ekkor adta át helyét a szentnek.

Green úgy véli: Ferenc gyengeségeiben magunkra ismerhetünk. „Ugyanahhoz a családhoz tartozunk, de abban a pillanatban, amikor Isten eluralkodik, az ember leegyszerűsödik, és néha szem elől tévesztjük.” Dante szavaival: „elrejtőzik a fényben”.

Egészen közel van hozzánk a könyörület által, de végtelenül távol leírhatatlan belső átalakulása folytán.”

A középkor szemléletében a nyilvános lemondás jogi aktusnak számított. A most már minden vagyon nélküli Ferenc a kitaszítottak és szegények táborát választotta. A püspök pedig megtette az ehhez illő mozdulatot: „egy pillanatig nem Guido, Assisi püspöke volt, hanem maga az Egyház, mely felszabadítja Ferencet a világi javak alól”.

Julien Green hiteles képet ad a 12–13. század Európájának zűrzavaros viszonyairól is. Az uralkodók gyakran váltogatták egymást, a német-római császárság teljhatalomra tört, az Egyház védekezett. Több eretnekmozgalom is létrejött, követelve az Egyháztól, hogy térjen vissza az evangéliumi egyszerűséghez. „Az 1200-as évek Egyházáról egészében véve csak sötét képet festhetünk” – írja a szerző. Megjegyzi: nem is kell az ellenfeleinél keresnünk, a katolikus beszámolók bőven elegendőek. III. Ince pápa több bullát adott ki a botrányos visszaélések ellen. A Szentatya aggódott az általános európai pusztulás miatt, elítélő bullái nem sokat értek „a kapzsiság, a megvesztegethetőség, a falánkság és a szexuális tévelygések ellen”, melyek sok papot jellemeztek, sőt még a kolostorokban is előfordultak. Mindenfelé botrányok verték fel a nyugalmat. Az egyháziak egy része „hallatlan” luxus közepette élt; fényűzésben és bujaságban. Dalok születtek a kicsapongó szerzetesekről. Kiugrott klerikusok járták az utakat, sértő énekeket terjesztve a papi méltóságokról. A Carmina Burana Dante Poklában talál majd visszhangra.

Maga a hit is sérül. Igaz, voltak hívő keresztények, de Ferenc világosan látta: az Egyház egésze felforduló krízisben él. Ő azonban kitartott, ugyanazért, amiért a nép többsége is kitartott a lényegben: a túlzások, szélsőségek közepette is az Egyház kezében volt a kulcs, mely a bűnök feloldozásával megnyitotta a mennyország kapuját.

Ferenc megingathatatlanul katolikus maradt. Legalább három tökéletes papot ismert: gyermekkorában a Szent György-templom öreg kanonokját; San Damiano papját, aki elsőként látta meg, hogy egy megváltozott, Krisztust kereső Ferenc áll előtte; a harmadik végül a subasiói bencés szerzetes volt, aki minden reggel eljött, hogy misét mondjon neki a Portiuncula kápolnájában.

Julien Green kiemeli: attól a perctől kezdve, hogy Assisi főterén a meztelenre vetkőzött Ferenc lemondott minden vagyonáról, más ember lett. „A világ minden teológusa közösen sem lenne képes leírni azt a belső átalakulást, mely kívül esik klasszikus pszichológiánk hatáskörén.

Ferenc átadta helyét Krisztusnak. Ember maradt, de Krisztus lakozott benne. A tegnapi Ferenc a szeretettől haldokolva megadta magát.”

A kötet írója felhívja a figyelmünket: amit a szó hagyományos értelmében megtérésnek nevezünk, egyszerű viselkedés- és szokásváltás. Lemondunk néhány dologról, nem minden harc nélkül, hiszen elfogadtunk egy „credót”, mely kizár minden bűnös cselekedetet, de a belső ember nem mozdul. Ellenőrzés alatt tartja vágyait, de továbbra is a vágyak embere marad. Nem történik meg a személyiségcsere. Ferenc esetében viszont megtörtént.

Az emberek döbbenten hallgatták: „olyan egyszerűen és szenvedélyesen fejezte ki magát, olyan közvetlen és pontos szavakkal, hogy mindenki úgy érezte, külön hozzá szól”. Sokan követték, elkápráztatta őket, hogy éppen Ferenctől hallják ezeket a szavakat, melyek annyira különböznek azoktól, melyek vasárnap a szószékről elhangzanak. Most már eszükbe sem jutott, hogy kövekkel hajigálják, és Pazzo!-t (bolond, őrült) kiáltsanak. Ferenc nem azért szólt hozzájuk, hogy megijessze őket, hanem hogy elmondja nekik az örömhír békéjét és boldogságát. A legegyszerűbb, leghétköznapibb szavakkal ismételgette nekik, hogy Isten szereti a bűnösöket, csak a bűnt gyűlöli. Mindenki megérti, és

a világ legnagyobb misztériumáról beszél ilyen egyszerűen: Isten végtelen szeretetéről minden ember iránt. „Senki nem marad ki, még a legrosszabbak sem. Hisz abban, amit mond, és olyan erővel hisz, hogy az emberek, akik hallgatják, megindulnak tőle.”

Könyvének befejező részében Julien Green felidézi, hogy miután áttért a katolikus hitre, és megismerte Assisi Szent Ferenc életrajzát, olyan akart lenni, mint Isten Szegénykéje. Az élet azonban gondoskodott róla, hogy eltávolodjon tőle. Évekkel később aztán a Louvre-ban Giotto festménye „hívó szóként” hatott rá, és a regényesen megírt életrajzok is.

„A második világháború megrázta a lelkem, ahogyan a vállánál fogva megráznak valakit. Szent Ferenc mindig újra felbukkant. Elviselhetetlen volt számomra a háborús világ.” Lassanként formát öltött benne a gondolat, hogy az evangélium kudarcot vallott. Maga Krisztus is megkérdőjelezte, milyen hitet fog találni a földön második eljövetelekor. „A megérintett, hozzá vonzott lelkek elszigetelt csoportoknak hatottak az őrültek viharában. Majdnem félúton az első karácsony és a pokol között, melyben az emberiség vergődött, egy ember tűnt fel a földön, egy második Krisztus, gyermekkorom Assisi Ference, de ő is kudarcot vallott.” Ám Green szerint ez csak látszólag van így.

Ferencnek „meggyőződése volt, hogy az üdvösség az evangéliumban rejlik. Az evangélium pedig az örökkévalóság; az evangélium még csak most kezdődik. Mennyi Isten szemében húsz évszázad?”

A könyvet Balla Károly fordította.

Julien Green: Ferenc testvér
Kairosz Kiadó, 2015.

Fotó: Kairosz Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír