Kajtár Edvárd: Az engedelmesség kölcsönösen építő valóság

– Az engedelmesség követelményével kora gyerekkorban találkozunk. Hogyan élte meg ezt a családban?

– Négyen vagyunk testvérek, a kamaszodás hullámokban következett be életünkben. Addig könnyű volt. Kamaszként kezdődött bennem is a lázadás a tekintély, az apai-anyai akarat ellen. A lázadás nem egyfajta lerázást jelentett az én esetemben, hanem mélyebben meg akartam érteni azt, hogy mi miért van. A szülők nagyon jól kezelték ezt a kamaszkori útkeresést. Végtelen volt a türelmük, a bizalmuk, amit éreztettek velünk. Mindent a bennük élő nagylelkű szeretet határozott meg. Sokszor voltak csörték otthon, de ha megkaptuk, amit kértünk, azt nem veszekedéssel vívtuk ki, hanem az ő nagylelkű szeretetük adta meg. Lassan megértettük, hogy nem kell háborúzni, mert úgyis megadják, egyszerűen azért, mert szeretnek. Aztán felismertem, hogy jó nekik engedelmeskedni, átláttam, hogy ez a család érdeke. Ahol mindenki főnök akar lenni, ott senki nem érzi jól magát és senki sincs a helyén. Ha el tudom fogadni a szüleimet főnöknek, akkor ez jó. Ennek gyümölcseként aztán mára eljutottunk oda, hogy még inkább elmélyült a kapcsolat közöttünk. A mai napig tekintélyek a szüleim a számomra, ma is merek engedelmeskedni nekik. Nem egyszer mondták, hogy amíg élünk, addig ők a szüleink maradnak.

– Felnőtt keresztényként akkor értjük meg igazán, hogy mit jelent az engedelmesség, ha tudjuk, ki számunkra Jézus Krisztus.

– Igen, amíg nem tesszük személyessé ezt a viszonyulást, addig katonai engedelmességről, gépies engedelmességről, vagy a munkahelyi alá-fölé rendeltségből fakadó engedelmességről beszélünk. Az ember aláveti magát egy célnak, ez lehet a munka hatékonysága, az ostromlott vár elfoglalása. Teljesen vagy részlegesen hiányozhat belőle a személyesség. Ezért nem építi az embert, nem segít neki. Amikor azonban személyesen érdekeltté válunk az engedelmességben, és itt nemcsak Jézusra gondolok, hanem a férj és feleség közötti kapcsolatra is: a személyek közötti szeretet, a kapcsolat mélysége, tudatossága, érettsége motiválja, meghatározza az engedelmesség mibenlétét is. Könnyebben engedelmeskedem annak, akit szeretek, akit ismerek, és ha tudom, miért kéri, illetve ha nem is értem miért, de el tudom helyezni a kettőnk kapcsolatában, és akkor működik. Ez hatványozottan igaz az istenkapcsolatra. Amíg az istenkapcsolatom nem személyes, nem elmélyült, nem napi szinten táplált, amíg nincsen intim viszonyom Istennel, addig az engedelmességgel sem tudok igazán mit kezdeni, s az istenkapcsolat egyéb kérdéseit sem tudom elhelyezni ennek a horizontján. A pap, a szerzetes életében a cölibátus is az engedelmesség dinamikájához tartozik. Azért vállalom, mert Jézus kéri tőlem, hogy így éljek. Elfogadtam a kérését, engedelmeskedem neki, mert szeretem, mert nekem Ő fontos, mert hiszem, hogy jót akar, és ennek át tudom adni magam. Ez az engedelmesség.

– Több nyelvben az „engedelmeskedik” szó jelentését a ’figyel’, ’odahallgat’, ’felel’ igékkel írják körül. Ebben az értelemben az engedelmesség párbeszédre hívja az embert.

– Említhetjük ebben a sorban a latint is, ahol az obedientia szintén figyelmes odahallgatást jelent. A másikra irányuló figyelemnek az a típusa, a másik olyan típusú meghallgatása, amivel létrejön a kapcsolat, a befogadás. Az ember rezonál a másik személyre, akaratára és gondolataira, amiből aztán a cselekedet következik. Feltételezi a mély kapcsolatot, a mély intimitást. Engem lenyűgöz a kifejezés magyar eredete is: az „engedelmeskedik” az „enged” igéből származik. A szeretet nagyvonalúságáról tesz tanúságot: engedek neked, legyen úgy, ahogy te szeretnéd. Ebből látszik, hogy az engedelmesség kölcsönösen építő valóság. A szülőnek jó érzés, ha gyermeke engedelmeskedik neki. Azt a biztonságot adja, hogy megfelelő a kapcsolata a gyerekkel, kölcsönösen bízhatnak egymásban. A szülőknek az engedelmességet tanúsító gyerek segít a szülői kötelességek ellátásában, lehetővé válik, hogy a szülő döntsön, vagyis anyai, apai szerepét betölthesse. Az engedelmesség mindig oda-vissza relációt feltételez. Akkor szoktunk ellene tiltakozni, amikor nem érezzük a kölcsönösséget: ha például mindent megteszek, amit a püspököm kér, de nem érzem, hogy ő törődik velem, odafigyel rám. Az engedelmesség szükségszerűen kölcsönös valóság, ez fejeződik ki az engedelmességi ígéretben, a papszentelésben, a diakónussá szentelésben és a szerzetesi fogadalomban.

– Az engedelmesség feltételezi a tekintélytiszteletet. Milyen ismérvek kapcsolódnak hozzá?

– A tekintély mindenképpen igazodási pont. Az válhat tekintéllyé, akitől lehet tanulni, akiben lehet bízni, és tapasztalom is azt, hogy segít, irányít és vezet. Kapok tőle, jelenléte építő. Megtalálom benne azokat az értékeket, melyekért én is küzdök. Fel tudok rá nézni, tudom, hogy erős. A tekintélyvesztés ott kezdődik, amikor számítok az erejére, de az nincs, én bukdácsolok, és ő is bukdácsol. Kell a tekintély, ez az ember természetébe kódolt szükséglet. A közösségekben mindig kiforrja magát egy vezéregyéniség, akit többé-kevésbé elfogadnak a többiek. Fontosnak tartom, hogy legyen benne tartás, érettség. Legyen harmonikus személyiség, aki befogad, akinél szeretetet, érzéseket is találok. Tudjon bölcsen, határozottan és jól gondolkodni.

– Milyen erényeket kíván az embertől az engedelmesség?

– Meglátásom szerint az engedelmesség általánosan mozgósítja az erényeket. Ahhoz, hogy meg tudjunk hajolni mások akarata előtt, szükséges, hogy a gerincünk „hajlékony” legyen. Pozitív értelemben. Az engedelmesség gerinc kérdése. Igényli az alázatot, a rugalmasságot, a belátást. Ezek a legfontosabbak.

– Ma annak bűvöletében él az ember – főként a fiatalok – hogy ő a saját élete ura. Azt teszi, ami neki tetszik. Ebben a gondolkodásban az engedelmesség szembekerül a szabadsággal.

– Pál apostol írja a Galatákhoz írt levelében: a szabadság a szolgálatról szól (vö. 5,13). Önmagában senki sem szabad. „Gravitáció” meghatározta létben élünk, vannak törvények, amik alól nem tudjuk kivonni magunkat. A szabadság nem azt jelenti, hogy semmi nincsen rám hatással, és lebegek a „vákuumban”. Ilyen nincsen. A különböző törvények, kihívások és felelősségek összjátékában kell megragadni a szabadságot, amit mi, keresztények, az életünk odaadásával teszünk meg. Szabadok vagyunk arra, hogy odaadjuk az életünket.

– Örömmel fogadta a felkérést, hogy a nagy múltú nagymarosi találkozón tartson előadást.

– A budapesti papnevelő intézet elöljárójaként már részt vettem a találkozón, eddig mindössze egyszer. Néhány évvel ezelőtt a növendékeinkkel látogattunk el Nagymarosra. Ez az egyetlen alkalom azonban nagy hatással volt rám. Nagyszerű kezdeményezésnek tartom. A nagymarosi találkozó közös imádság és közös gondolkodás a fiatal generáció részére. Őket hívja arra, hogy önátadással, tudatosan keresztény életet éljenek. Legyenek a kovász, ne csak a saját életük krisztusi alakítására gondoljanak, hanem merjék ezt vállalni mások felé is. Örömmel tapasztalom, hogy a találkozó évről évre nagyon sok fiatalt megmozgat.

Fotó: Thaler Tamás

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozóról és a programról bővebb információ itt található.

Magyar Kurír

Az evangéliumi tanácsokat, így az engedelmességet is, a szerzetesek számára fogalmazta meg  az egyház, tágabb értelemben azonban minden hívőnek szólnak, akiket Krisztus követésére, Istennek szentelt életre hívnak. Kajtár Edvárdot, az október 4-i Nagymarosi Ifjúsági Találkozó főelőadóját kérdeztük.